Alekszandr Puskin: A tengerhez

Ég áldjon, szabadság hatalma!
Utolszor hömpölygött felém
hullámaid kék áradatja.
Csillámlik rajtuk büszke fény.

Jó barát kínját így kiáltja,
ha végső órán búcsúzik.
Hívásod fájó mormolása
utolszor is még elbusít.

Vágyaim óhajtott vidéke,
hordozva titkos bánatom
ködökben, csendben mendegélve
hányszor bolyongtam partodon.

Szerettem hangjaid, a mélység
tompa neszét, az esti csend
óráit is, a végtelent,
robajod visszhangzó szeszélyét.

A békés halászcsónakot
veszélytől őrizted, kiméled,
tarajodon bátran suhog,
de hogyha bőszül szenvedélyed,
hajórajt süllyeszt el habod.

Elhagyni vágytam mindörökre
a mozdulatlan partokat,
térséged boldogan köszöntve,
költői pályán messze szökve
terajtad vándorolni csak.

Hívtál...de én bilincsben voltam,
hiába vontad lelkemet.
Zord szenvedélytől átkozottan
álltam a parton réveteg...

Sajnáljam-e? S most hova, merre?
Gondtalan új út hol nyílik?
Csak egy dolog hökken szemembe
elnézve tágas téreid.

Dicsőség síremléke, szikla...
Rideg álomtól, hatalom
árnyképeitől elborítva
ott haldokolt Napóleon.

Ott szenvedett ki elgyötörve.
Nyomában mint vihar szele,
eltűnt egy másik hős örökre,
lángész hatalmas szelleme.

Elment, a szabadság siratja.
Koszorút, mindent itthagyott.
Zúdulj csak, zord idő haragja.
Ó, tenger, ő volt dalnokod.

Arca tiédhez volt hasonló,
a te lelkedből lelkezett,
akár te, mély, nagy és busongó,
nem fékezhette senki meg.

A föld kihalt...Hová sodorna
hívásod ismét, óceán?
Mindenütt egy az ember sorsa:
jólét mögött strázsál mogorva
zsarnoki gőg, vagy tudomány.

Ég áldjon tenger! Nem felejtem
ünnepi szépséged sose.
Sokáig zúgni fog fülemben
morajod esti éneke.

Erdőknek, néma pusztaságnak
elviszem, véled telve még,
szikláid, öblöd, fényed, árnyad,
beszédes habjaid neszét.

/Ford.: Fodor András/