A gyermek szent izgalma ez, ki boldog
lélekkel nekivág a láthatárnak,
ha illatában minden mást föloldott
immár virágvasárnap.
A zöld mező gyöngéd színárnyalatban,
hegyek ametiszt mítoszuk homályán,
a kristály-szféra, mint elnyomhatatlan
csillagzene. A tehén holmi bálvány.
Az érintetlen bájú szürkületben
a mezsgyéken szárnyas árnyak nyüzsögtek,
s a holdvilág bámulta meglepetten
lépéseit a fehér hirnököknek.
Fekete pásztorok kúpforma sziklán
csillagórát böngésztek nyugalomban.
Minden egyes levél dalolt a szilfán.
A kék kezű szél motozott a lombban.
Híven, odaadón s kéklőn remegve,
forró vágy vett erőt a lenvirágon,
hogy szirmait elhullassa az estbe,
s minden remegése mint trilla szálljon.
A csermely habja egy friss földi éden
illatait lebegtette a fűben:
néma források nyugalmas vizében
virágok társalkodtak kék derűben.
Könnyű, kéklő visszfényt lövellve olykor,
dalolta a tenger odisszeáját,
s lángra lobbant a fenti csillagoktól,
melyekhez igazodnak lent a gályák.
Hajóm, bevonva fényes holdsugárral,
úszott, enyhe szellőtől hajtva éppen,
a szerencse rejtekútjain által...
Csupa kristály, mosoly, dal volt az ég
fenn!
A tenger ütemes hullámverése
a csillagjárás ütemére táncolt,
s az éjben egy tehenet vettem észre,
a víz arany örvényén kósza vándort.
S lelkem elnyúlva, mint egy hosszú álom,
a tiltott fa alá örvendve dőlt le.
A bűn kígyója kúszott már az ágon,
s tüzes rajzát vonta a fatetőre.
A gyermeki hév félni sose képes.
Jött a tehén, aranyos fényt sugárzott,
s ujjaimmal nyúltam roppant szeméhez,
hogy megérintsem a szent tisztaságot.
A földgolyónak látszott a kerek szem,
mint a kígyóé, sziszegett a nyelve,
s szeme mélyében az almát kerestem,
rózsás ujjaim magasra emelve.
/Ford.: Kálnoky László/
