2014. március 31., hétfő

Déry Tibor: A ló meg az öregasszony


Lassan megvirradt. Az égen, a város keleti széle fölött szürke felhők lobogtak a hajnali szélben, a Gellérthegy fölött azonban még csendes volt a levegő, s a csillagok nyitott szemmel figyelték a sötétség kavargását. Az utcák kövezetén őszi harmat csillogott.

- Hűvösödik, no! - mondta ijedten a kis öregasszony, amikor kinyitotta az udvarra szóló ajtót, s az októberi hajnal hirtelen kétfelől is pofon csapta ráncos arcocskáját. A hatalmas, sáros udvar még sötét volt, csak jobb felől, a szomszéd lakás ablakából szólt ki egy petróleumlámpa sárga dünnyögése, s szemközt, a nyitott istállóajtóban ragyogott egy kevés sápadt, megszólalni rest fényecske. Az öregasszony vidáman megdörzsölte a kezét.

- Szervusz, ősz - mondta -, le ne harapd az orromat! Honnét kerültél elő ilyen hirtelen? Tegnap még rékli nélkül is megizzadtam a napon!

Háta mögött, a kis kemencében már keményen perlekedett a tűz a nedves gallyakkal, edénycsörömpölés hallatszott, a szobából pedig, egy réteggel halkabban, egy kemény fogú, férfias ásítás. Szemközt az istállóban, nyugtalanul topogtak a lovak, az egyik keményebb patkócsapkodással fektéből talpra ugrott, s halkan nyerített. Az alom gőze szétszállt az udvaron, s gyorsan elosztogatta állatai melegét. Egy vasvilla csengett a deszkafal mögött, a megeresztett vízvezeték locsogott, majd elhallgatott.

- Nini, még csak most ganéznak! - morogta az öregasszony. - Nincs lustább nép a kocsisnál meg a kékfestőnél, hogy esnének hanyatt!

Apró öklével az istállóajtó felé fenyegetett, majd megfordult, és beszaladt a szobába. Fia épp a nadrágját húzta, menye a sarokban guggolt, s kefével kezében nagyokat köpött a férfi bakancsára. A két gyerek mozdulatlanul aludt az ágy lábában.

- Te nacsalnik! - mondta az öregasszony a fiának, aki nemrég tért haza az orosz hadifogságból, s most egy kelmefestő műhelyében dolgozott - te, nacsalnik, az orosz táborban is délig aludtál, mi? S délben a másik oldaladra fordultál? Miért fizet téged a gyár, mit gondolsz, nacsalnik?

A férfi nem felelt. Az apró öregasszony hunyorogva, dühösen nézett egy darabig, mint egy ingerült veréb a konflislovat, amely nem akart kitérni előle, aztán kifordult a konyhába, behúzta maga után az ajtót, s a tűzhely elé guggolt. Hogy lefogyott ez a nacsalnik, amióta hazakerült, gondolta, s mérgében beleköpött a tűzbe. Ha így folytatja, nem marad meg belőle más, mint a pattanás az orrán meg a két bolhacsípés a fenekén. Erre szültelek, nacsalnik?

Tíz perc múlva elcsendesedett a lakás: a kékfestő betette maga mögött a konyhaajtót, és a zsebében az ebédjével, két karéj kenyérrel s négy kockacukorral, munkába indult. A két gyerek mozdulatlanul tovább aludt az ágyban.

- Indulhat az istállóba! - mondta a fiatalasszony az öregnek, alighogy férje mögött becsukódott az ajtó. - Ha még sokáig vár, egy szem kukorica sem marad a jászolban.

- Te csak locsogsz, nacsalnikné! - morogta az öreg. - De ha egyszer magad fáradnál be, abból nem eszünk, mi?

- Én azt nem bírom...

- Hát én bírom? - zsörtölődött az öregasszony. - Nekem van szívem meglopni az állatot? Ha rám néz azzal a két óriási szemével, akkor mit mondok neki, mit gondolsz, nacsalnikné?

- Én meg milyen kifogással menjek az istállóba? - felelte a fiatalasszony. - Magát meg már ismerik ott!

Egy fazék vizet tett a tűzre, a konyhazsámolyra állította a teknőt, vizet öntött bele, aztán kihozott a szobából egy marék fehérneműt, két foltozott sárga gyerekinget, gatyát, egy piros kockás dunyhahuzatot. Minthogy arcát többé nem fordította az öregasszony felé, s keskeny, vértelen ajkait egymásra szorítva, rögtön a teknő fölé hajolt, a nagymama morogva kinyitotta a konyhaajtót, és szoknyáját magasra kapva, kiugrott a sárba.

Bent az istállóban jó meleg volt, a falra akasztott lámpás alatt szelíd fénnyel csillogott Bogár szénfekete fara. Az éjszakai levegő vastag állati szaga olyan tápláló és ízletes volt, hogy az ember szinte jóllakott tőle. A két kocsis szerencsére épp az istálló másik végében hányta a szalmát, így az öregasszony észrevétlenül beszökhetett a két szélről abrakoló ló közé. Bogár rögtön felemelte csillagos fejét, és vörhenyesen fénylő, bársonyos orrlikain idegesen fújtatott: a másik ló is megtorpant, és nagy, barna szemével ijedten nézett le az apró öregasszonyra. Temetési lovak voltak, izmos, telt nyakkal, jó állású patákkal, domború szüggyel, szőrük úgy csillogott, hogy aki a közelükbe került, annak keze okvetlenül rákívánkozott a karcsú nyakukra és homlokukba fésült sűrű csimbókukba.

- Már meg néz! - dünnyögte az öregasszony bosszúsan, és apró kezével félretolta a ló fejét. - Mit nézel, te? Nem láttál még tolvaj öregasszonyt, aki kenyeret lop az unokáinak?

Nem sok takarmány maradt már a jászolban, de azért még került egy gyönge kilóval zab meg kukorica a kis tarisznyába, amelyet az öregasszony a szoknyája alá, a derekára kötött, mielőtt útnak indult. A két ló idegesen fészkelődött mellette, a herélt bosszúsan felemelte mellső lábát, s fejét leszegve, vadul kaparta a szalmát, Bogár meg farkával csapkodott, s fülét lekonyítva, felhúzott ajakkal, amely alól kivicsorogtak csontszínű, erős fogai, merőn nézte a szorgoskodó öregasszonyt. Dióbarna, nagy szeme, amely olyan lágy volt, mint a rózsaszirom, fenyegetően meg-megvillant a lámpa sárga fényében. A két ló idegessége a többiekre is átragadt, tompa dobbanások hallatszottak már a túlsó oldalról is, ahol a gyerektemető, fehér paripák álltak, az egyik állat felnyerített. - Prrr - hallatszott a túlsó sarokból -, prrr! - Iszkoljunk, gondolta az öregasszony, még rám uszítják a kocsisokat. Fene egye meg azt az irigy természetüket!

Mire leeresztette szoknyáját, s a két ló fara közül óvatosan kidugta fejét, hogy szemügyre vegye a terepet, János bácsi egy üveg olajjal a kezében s egy nyaláb szénával a hóna alatt épp az ajtó mellé ért.

- Jó reggelt, főlovász úr - kiáltotta vidáman az öregasszony -, nekem nem olajozná be a patámat? Rám férne!

Az ember megállt az ajtó mellett, s ránézett. Nem köszön vissza, gondolta dühösen az öregasszony, s mérgében nyitott tenyerével nagyot csapott az egyik ló combjára. Az ember még egyre nézte.

- Vigyázzon, megrúgja! - mondta végre.

Az öregasszony elégedetten megdörzsölte kezét.

- Jámbor állat ez! - kiáltotta, s kajánul még egy csattanósat vert a ló hátára. - Ha a szájából húznám ki a zabot, akkor sem merne megrúgni, úgy szeret engem. Nem hiába etetem cukorral, most is adtam nekik egy negyed kilóval.

Az ember állt és hallgatott.

- No, isten áldja! - mondta az öregasszony, és szapora, rövid léptekkel elszaladt a főlovász mellett, ki az udvarra. Odahaza a gyerekek már kibújtak az ágyból: meztelenül ültek a tűzhely körül, és várták, hogy megszáradjon az ingük. Egy fazék rántott leves rotyogott a tűzön, anyjuk még a teknő mellett állt, és a gőzölgő dunyhahuzatot gyúrta. Az öregasszony az asztalra ürítette a tarisznyáját, melléje ült, s rosszkedvűen válogatni kezdte: bal kéz felől a zabot, jobbról a kukoricaszemeket, melyekből délre majd prószát süt a gyerekeknek. - Zabi balra, rica jobbra - dúdolta ütemesen -, zabi balra, rica jobbra! - A gyerekek nevettek, de a nagyanya olyan villámló tekintetet vetett rájuk, hogy azon nyomban elhallgattak.

Egész nap rosszkedvű volt: estére már alig várta, hogy magára maradhasson a konyhában, s ledőlhessen a földre vetett ágyára: a puha szalmazsákra, amelyet éjszakára a szobából kihoztak a jószívű tűzhely mellé. Egy ideig még elnézegette a hunyorgó parazsat, amely a tűzhely nyitott ajtajából épp az arcára ejtette piros rózsaleveleit, és a béke és biztonság fényével permetezte be a konyhát, aztán elnyomta az álom.

- Szervusz, világ, elalszom - motyogta. De alig aludt egy percet, felriadt. Kopogtak az ajtón.

Felcihelődött és kinyitotta. A ló állt az ajtó előtt, a nedvesen csillogó sárban.

- Bemennék - mondta -, de sajnos, nem férek be. Vedd fel a réklidet, nehogy megfázzál! Hűvösek az éjszakák!

- Mit akarsz? - kérdezte az öregasszony rosszkedvűen. A ló egy ideig hallgatott, majd látható izgalommal nagyot nyelt, és megrázta a fejét.

- Meglopsz, s tetejébe barátságtalanul fogadsz a házadban - mondta, szeméből egy-egy vasrag könnycsepp gördült le, s tündéri fénnyel égve, lehullt a sárba, ahol tovább szikrázott. - Miért loptál meg?

- Haszontalan teremtés vagy, azért! - felelte az öregasszony szigorúan. - Minek vagy te a világon? Hogy a temetőben a gazdag emberek kocsiját húzzad?

A ló felemelte fejét, szeméből most már patakzottak a könnyek.

- Hát te - kérdezte csendesen -, te nem a gazdag emberek kocsiját húzod? A fiad a gyárban? A menyed, ha mosni jár? Az apád, anyád, öreganyád, ükapád? Ti tán a magatok kocsiját húzzátok?

Az utolsó szavaknál már elcsuklott a hangja, annyira meg volt rendülve. Mellére vágta fejét, s mellső jobb lábával szilajul kaparni kezdte a földet. Villámsebesen kaparta, a sáros göröngyök magasra szálltak körülötte, mind magasabbra s oly sűrűn, hogy néhány perc múlva már teljesen eltűnt fel-alá hullámzó kavargásukban, csak csillogó, dióbarna szeme látszott ki olykor a zuhogás réseiből. Az öregasszony egy ideig nézte, aztán becsukta az ajtót, és sóhajtva visszafeküdt az ágyba.

- Szervusz, világ, alszom - motyogta. - Reggel majd tovább beszélgetünk!

/Forrás: Részeg kutya/

Gárdonyi Géza: Brekeke és Zsákrágó úrfiak utazása



A béka összebarátkozott az egérrel.

Eszükbe jutott egyszer, hogy be kellene járni a világot. Tapasztalni, látni, tanulni akartak, hogy aztán később hasznát vegyék.

A béka úszónadrágot és kulacsot vitt az útra, az egér pedig esőköpenyeget s egy tarisznya kenyérmorzsát.

Megindító volt a búcsúzás. Az öreg békák és az öreg egerek egymás keblére sírták a könnyeiket. A kiskorú békatestvérek keservesen kvartyogtak, az egértestvérek pedig szívre hatóan cincogtak.

A falu határán még egyszer visszanéztek. Onnan integettek utolsó búcsút falujuknak. A nap melegen sütött. Két papsajtlevelet szakítottak le napernyőnek. Hanem a békának ez sem volt elég. Fürödni szeretett volna.

- Pajtás - szólt az egérnek -, fürödjünk!

- Nem vagyok hozzászokva - felelte az egér.

- Nem tudsz úszni?

- Bizony, hallod, én sohase jártam úszóiskolába.

- Nem tesz semmit - biztatta a béka az egeret -, az én apám úszómester volt a lencsés tóban, magam is úgy úszom, mint a hal.

Az egér végre is hallgatott a szép szóra. A patakhoz ballagtak, ahol a béka letette a kulacsát, az egér pedig az esőköpönyegét.

- No, ide vigyázz! - szólt a béka. - Ahogy én csinálom, te is úgy csináld, mindjárt az első látásra megtanulhatod.

Nagyot ugrott a partról a levegőbe, s a hátulsó két lábát hosszan kinyújtva, fejjel a vízbe ugrott. A víz fölcsapott. A béka eltűnt a habok között, de már a következő pillanatban ott fickándozott a víz színén. Szeme csillogott a gyönyörűségtől. Szórta, fújta maga előtt a vízgyöngyöket.

- Láttad? - kérdezte az egértől.

- Láttam - felelte az egér.

- No, hát csináld utánam! Ne félj semmit!

- Nem hideg a víz? - kérdezte az egér szepegve.

- Dehogy hideg - felelt a béka. - Olyan meleg, mintha katlanban melegítették volna.

És vígan lubickolva csalogatta az egeret.

Az egér belenyújtotta az első lábát a vízbe: a víz csakugyan meleg volt. Nekifutott hát ő is a partról, és egy nagy ugrással a vízbe vetette magát. Lemerült. A víz felvetette. Fuldokolva kapkodott jobbra-balra. Bizony bele is fulladt volna, ha a béka el nem kapja hirtelen a nyakánál.

- Látod - szólt az egér -, majd belefulladtam. Nem való nekem az efféle mulatság, mert én szárazföldi életre születtem.

Nem is ugrott többé a vízbe, csak a parton ülve nézte, micsoda figurákat csinál a béka a vízben.

Másnap egy lyukhoz értek. A lyukból egy öreg szürke egér pislogott kifelé.

- Adjon isten jó napot! - köszöntötte a vándor egér az öreget.

- Fogadjisten, mi járatban vagytok? - felelt amaz vissza.

- Vándorúton vagyunk, tapasztalásokat szerzünk.

- Mi a nevetek?

- Az enyém Zsákrágó, a barátomé meg Brekeke.

- Én Lyukszögi vagyok - szólt az öreg egér. - Az apád jó cimborám volt, egy tarisznyában ismerkedtem meg vele. Hát szívesen látlak mind a kettőtöket. Forduljatok be.

- Jaj, pajtás - súgta a béka -, nem szoktam én efféle egérúton járni. Hajós vagyok, tudod, veszedelem nekem a szárazföld.

- Csak gyere utánam - súgta az egér -, ne félj semmitől.

Sokáig másztak a hosszú és szűk lyukban. Elöl az öreg Lyukszögi ment, s egy szentjánosbogárral világított a vendégeknek. Egy sötét kis kamrába léptek, amely tele volt mindenféle ennivalóval.

- Legyetek vendégeim! - szólt Lyukszögi. - Van itt karalábé, hagyma, töpörtő, sajt, lekvár, kenyér és még sok mindenféle. Egyetek. Nem sajnálom tőletek.

Volt ott egy drótból készített gömbölyű kis ház is. A közepén szalonna illatozott.

- Te Zsákrágó - szólt a béka a barátjának -, de szeretnék én egy ilyen kis házban lakni! Éppen jó lenne a lencsés tó partjára, különösen mikor a gyerekek kövekkel hajigálnak.

- Vigyázzatok, bele ne menjetek! - szólt az öreg Lyukszögi. - Rossz ajtaja van annak a háznak. Ha egyszer becsapódik, nem lehet kinyitni. Szegény megboldogult feleségem is abban a házban veszett el.

Zsákrágó hallgatott is az öreg szavára, de a szeles béka nem nyughatott: beugrott a házba, beugrott éppen a ház közepére.

Abban a pillanatban becsapódott az ajtó. A béka fogva volt.

A két egér megrémült. A béka kétségbeesetten ugrált jobbról balra, úgy, hogy a fejét véresre verte a drótokon. Hiába, nem nyílt ki többé az ajtó.

Az egerek megkísérlették szétrágni a házat. Nem lehetett. Hát csak sírtak ott mind a hárman: az egerek kívül, a béka meg belől.

Egyszer csak kinyílt a kamra ajtaja: belépett egy asszony. A két egér elsurrant.

Mikor az asszony meglátta a békát, felsikoltott:

- Jaj, hogy kerül ide ez a rusnya béka! - kiáltotta. - Soha hírét nem hallottam, hogy a béka szalonnát evett volna.

A kiáltásra befutottak többen is, és egy bátrabb fiú kinyitotta az egérfogó ajtaját. A béka óriási ugrással menekült a saláták közé.

- Meg kell fogni! - kiabálták a gyerekek.

De a béka szerencséjére megtalálta az egérlyukat, amelyiken bejöttek, és eszeveszetten menekült.

Most már orrhon vannak mind a ketten. A béka feje be van kötözve méntalevéllel. Éjjel a holdvilágnál hosszan beszélik a kalandjaikat. Magam is tőlük hallottam.

/Forrás: G.G., Nevetőkönyv/

Svéd népmese: Dulurin



Élt a messze, messze tengerszigeten egy szorgalmas, jó eszű halászember: Dulurin. Ha sok halat fogott, sokat ettek, ha keveset, hát kevesebbet, de koplalni nem koplalt sem ő maga, sem a családja. Míg aztán rászakadt a sziget népére a szerencsétlenség: eltűnt a hal az öbölből, és mivel más keresetük nem volt, minden házban sírva keltek, sírva feküdtek a gyerekek - enni kértek, és a szüleik nem tudtak mit adni nekik.

Dulurin talán még jobban gyötrődött, mint a többi, mert sehogy se tudott, s talán nem is akart belenyugodni sorsába. Egyre az motoszkált az agyában, hogy ők a hibásak, ha nem tudnak segíteni magukon, a halnak lenni kell valahol, csak meg kéne találni. De hova menjenek utána?

Egy éjjel furcsa álmot látott. Nagy szakállú, apró emberke jelent meg előtte, és azt mondta neki, amit ő maga is százszor elmondott magának, hogy bajban látszik meg, ki mennyit ér. És aztán még valamit mondott - varázsige vagy mi lehetett? -, Dulurin jól eszébe véste a szavakat, és reggel, mihelyt felébredt, elismételte, előbb magában, aztán hangosan, és most már igazán megijedt - azt hitte, meghibbant az esze a sok búslakodásban, mert a szavaknak semmi értelmük se volt:

Három nyelv nyal sós vizet,
három púp önt édeset,
rágott vassal, tiprott vassal a sok halat ott keresd!

Igen, a törpe ezt mondta neki álmában: De hát azért jelent volna meg előtte, hogy zagyvasággal, bolondsággal tömje a fejét? Az mégse valószínű. Dulurin hát erőltette az eszét, újra meg újra elismételte, megrágta a különös igéket, és hirtelen a homlokára ütött. Megvan! Rágott vas...,tiprott vas...a ló zablája, a patkója. Abból kell horgokat készítenie...ezt akarta tudtára adni a kisöreg. És a versike első fele? Az is jelent valamit, de mit? Tanakodik, töprenkedik a derék halász, és hirtelen világosság gyullad a fejében.

A sziget túlsó végén - ahol a cápák miatt sohase halásznak, nem is igen járnak arrafelé - három dombról három patak fut le a tengerbe, és éppen ott három partfok nyúlik a sós vízbe, három kis földnyelv! Ez a titok nyitja! A cápák nyilván elvándoroltak, az ő haluk meg oda vándorolt ezen az őszön.

Összehívta a falu férfinépét, elbeszélte nekik az álmát, meg azt is, amit ő gondolt ki a maga eszével, és az emberek mind bizonyosra vették, hogy igaza van, jól fejtette meg az álmot.

Úgy cselekedtek, ahogy Dulurin tanácsolta: felszereltek három csónakot, elkészítették a horgokat zabla vasából, patkó vasából, és kieveztek a tengerre.

Nagy útjuk volt, meg kellett kerülni az egész szigetet, de szerencsésen elérkeztek arra a helyre, kivetették a horgokat, és annyi halat fogtak, hogy a három csónak színig telt a zsákmánnyal. Estére már ehettek-ihattak, amennyi beléjük fért, Dulurint éltették az egész szigeten kicsik és nagyok.

Egyik öregnek eszébe jutott, hogy a falut is át kéne keresztelni, úgy is tettek. Azóta Dulurin-falva a neve.

Átdolgozta: Beke Margit/

Buda Ferenc: Ne rejtőzz el…


Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rád csukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvízen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek!

Szemlér Ferenc: A mi rigónk


Itt van a május…Rügyeznek a fák,
Bólogat a kertben sok virágos ág
S a többi madárral
- Dali, dali, hó! -
Dalversenyre kél egy
Fekete rigó.

Régi ismerősünk ez a kis madár…
Téli zord hidegben ablakunkra jár.
Rendes napi vendég.
Ízlik ám néki a
Kiszórt eledel…

Ám, ha tavasz jön, elröpül vígan:
Fészke van az erdő hűs bokraiban.
Mégis minden reggel,
Míg virul a nyár,
Hogy dallal köszöntsön,
Kertünkbe lejár.

Érzem, hálaképen zengi szép dalát,
Mert jót cselekedtünk véle télen át…
Tanuljon hát tőle
Kicsi szivetek,
Hálátlanok soha
Ti se legyetek!

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5