2009. november 7., szombat

Móricz Zsigmond: Légváltozás


Minden családnak megvan a maga megszokott levegője. Ezt a levegőt, mely egyben a hőmérsékletet is jelenti, a család vezető tagjainak, de valójában minden tagjának egyénisége teremti meg. Míg az egyéniségek nem változnak, az atmoszféra sem változik.


A Pallagi-család, az özvegy papné házának levegője is állandó és igen nyomott volt. A hangulat alapja az elvesztett paradicsom, az apa, nagyapa nélkül maradt ház, a szűk jövedelem és a neveletlen gyerekekkel küzdő anya volt. Papi tisztesség, erkölcs és jóratörekvés. Soha egy illemtelen szó, egy helytelen mozdulat. Nem megfékezett, hanem nemzedékeken át lefékezett temperamentum. Az, hogy Nyilas Kati olyan emlékezetes fellépést tanúsított, az az egyetlen eset volt, mikor az apjával szembeszállott. De ebben a világban egy ilyen eset elég volt arra, hogy az egész egyenrangú világ tudomást vegyen róla, s elkönyveljék. A csécsi papház még itt volt a szomszédban, ahol az özvegy papné felnőtt, és ahol a lánya is még nevelésének első csíráit kapta. A csécsi papháznak is megvolt a maga regénye, s ez a regény indította el a további életregényeket.


A csécsi pap, az öreg Nyilas József, aki már az akkoriak számára csak egy süket, meglehetősen mogorva, kiabáló, szakállas öreg pap volt, kinek egy nagyon pici kis felesége volt, s aki a legnagyobb nyugalommal élte napjait, minden változatosság nélkül, egy félretaposott s abba beletörődött ember volt. Harmincegynéhány évvel ezelőtt Szatmár megye legjobb falusi papsá­gában volt, Porcsalmán. Nagy község, ahol sok földbirtokos is volt és sok nemes család. Egy szomszéd faluban, Sályiban volt nevelő Isaák Gáspárnál, s onnan jött papnak. Nem lehetetlen, hogy a földesurak választották meg, talán hogy szabaduljanak tőle: állásba helyezték el. Igen ám, de beleszeretett Isaák Gáspárnak nevelt leányába, a híres regényű Isaák Ferenc árvájába.


Az Isaákok ugyanis az ezerholdasok közé tartoztak s Ferenc fiuk mint huszár Temesváron szolgált, ahol huszárcsíny volt, hogy karácsony éjszakáján átúszta fogadásból a Bégát; meg­hűlt, a főispánnál ápolták, s a főispán kisasszonylánya, a nagyon fiatalka báró Bánhidy Mária beleszeretett, a fiú, szülei tudta nélkül, feleségül vette a „német lányt". Német volt a nyelv Temesváron s aulikus körökben, ezért az anyósnak, aki báró Bánffy Kata volt, csak „német lány" maradt a menye, akit ridegen fogadott, mikor megjöttek, pedig „zsákkal hozta a pénzt".


Ennek a Bánhidy Máriának a lánya s árvája volt az az Isaák Erzsébet, akit Nyilas József porcs­almai pap merészelt szerelemmel megszeretni s feleségül kérni. Az urak persze hallani sem akartak róla, s mikor mit sem tehettek, megkövetelték, hogy legalább a nemeslevelét mutassa be a pap. Ez pedig a nyaka közé vette a lábát s elgyalogolt a Bükkbe, Rakacaszendre, ahol az apja, Nagyváradi Nyilas István lévita volt. Elhozta a kutyabőrt, felmutatta, avval nagy büszkén lemondott a felesége hozományáról. Csak úgy szemük közé vágta az uraknak, hogy el tudja tartani a feleségét...


Így szólt a családi kisebb legenda, melynek később bővített kiadása is kiderült. Eszerint a rakacaszendi pap elvette az előző papnak az özvegyét, öt lánnyal, s lett még egy fiuk, ez volt az én dédapám, Nyilas József, aki feleségül vette kisdobronyi Isaák Erzsébetet. A legendában benne van, hogy Nyilas József feleségét egy szál ruhában vitte el: „csak azt ne tette volna". De viszont az az emlék is élt, hogy megkapta a cserfalvi részbirtokot, húsz holdat - csak ennyit, mert nagyanyám keserű szavai szerint: „Kossuth elvette a birtokot, s odaadta a parasztoknak" s így utánuk csak a kúria maradt húsz hold földdel összesen, s mikor nagyanyám éppen csetfalvai papné lett, ezt a földet sem ő örökölte, hanem az öccse, István... De még most csak ott tartunk, hogy Nyilas József lakodalmán, 1838. május 16-án ugyan még Tek. Kisdobronyi Isaák Gáspár, a nevelőapa, Tek. Bilkei Galgótzy József és Tek. Bilkei Galgótzy Pál urak voltak a tanúk s a kihirdettetéstől is alispányi végzés mentette fel őket, tehát tökéletesen úri módon történt az esketés: mégis már négy év múlva Tek. Bilkei Galgótzy József hites ügyvéd és táblabíró úr kimaradt a főkurátorságból, s neki 1843. április 19-én el kellett távozni a községből. A családi legenda erre vonatkozó capituluma szerint azért, mert valami úrbéres pörben az uraságokkal szemben a nép pártjára állott.


Nagyanyám egész életében súlyos szavakkal említette apjának utódját, aki később debreceni püspök lett. Szigorúan úgy nyilatkozott felőle, hogy ő túrta ki s ő szerzett adatokat Nyilas József ellen, akit mint nemest és papot fel nem akaszthatták az urak, de ad audiendum verbum rendeltetett Bécsbe, ahol is a király őfölsége személyesen dorgálta meg. Remélhetőleg németül, s ez igen helyes lett volna annyiban, hogy a vádlott ezen a nyelven aligha értett annyit, ami egy dorgatóriumon való elbúsulásra elég lett volna. Különben erre a két dologra: a feljelentő személyére és az ad audiendumra semmiféle okirati bizonyság nincs, ellenben az bizonyos, hogy Porcsalmáról, mely akkor a vámmegye legnagyobb faluja volt, Nyilas Józsefnek el kellett távoznia a vármegye legkisebb falujába, Csécsére.


Ezzel az ő sorsa be is fejeződött. Többet soha semmi kezdeményezésbe nem fogott. Élt csön­desen. Két gyermekük született: a nagyanyám, Katalin, s egy fiú, István. Mikor a felesége 1853-ban meghalt, a fia éppen második gimnazista volt Sárospatakon. Hazahozatta s azt mondta: „Ne tanulj. Légy buta, mint a hat ökröd." De gondoskodott róla, hogy legyen is hat ökre.


István, a család kedves Pistabátyámja csakugyan otthonmaradt parasztnak, s az apja házasította meg, a leggazdagabb parasztlányt vétette el vele, s ezzel megvetette a Nyilasok későbbi vagyo­nának alapjait.


Az özvegy papné levegőjét ez a „Pista testvérem" is a legnagyobb mértékben befolyásolta. Már én nem veszem a szívemre azokat a panaszokat, amelyeket Pista bátyánk ellen suttogtak nálunk ötven éven át. Főkeserűségek voltak, hogy a beregújfalusi hatvan holdból csak tizen­ötöt tudott venni. A ház is harmada volt, vagy annyi sem a beregújfalusinak. Ez a doktor háza volt, mégis úri ház, a csécsi viszont csak kis paraszt vályogházacska volt, ahol egy szobában kellett megélni az anyának eladó lányával, s három serdülő fiával. De a másik panasz sem volt kisebb, az, hogy eszébe sem volt Pista bátyámnak, hogy a fiúkat taníttassa, hanem „béreseket nevelt belőlük magának".


Hát ezt a középosztály gyermekei nem értik meg. Nagyanyám a papi ház erkölcsi szemléletét hurcolta magával. Ő Pista öccsét ugyanannak akarta tekinteni, aki ő maga volt. Idealizmust várt tőle. Humanitást és segítő kezet. Pedig mikor az apja, a pap, romantikus lendülettel égre tartotta a fiát s azt mondta: légy paraszt... akkor el volt döntve, hogy csak úgy lehet paraszttá, ha átveszi a paraszterkölcsöket. A paraszterkölcs pedig mást diktál, mint a fixfizetéses papi morál.


Ha valaki paraszt, azonnal igen szűk és igen kemény igába kerül. Rá van bízva a hat ökör, s neki azt a hat ökröt kell szolgálnia. Az ökröt sem lehet eltartani, ha minden fűszállal nem spórol a gazda. Annak úgy kell enni adni, hogy tavaszig jusson a takarmány. A paraszterkölcs nem ismeri a tékozlást. Aki itt pazarol, annak már meg is faragták a fejfáját, mert ebben az életben végtelenül szűkre van szabva a lehetőség. Itt a legkisebb értékekkel kell állandóan számolni. Egy szakajtó búza már jelentékeny dolog. A gazda az úton felszedi a lehullott búza­kalászokat, és semmiségekből kell vagyont teremteni, elkallódó szalmaszálakból, miket úriember képtelen felértékelni. A parasztgazda nem állhat versenybe az úri sógorral, aki csak elkiáltja magát, hogy: többet ezt meg ne halljam! Őneki nem lehet megengedni, hogy a lovak egyszer is térdig járjanak a szénában - vagy elmúlik. De a pap nem a föld hozadékából vásárolta azokat a földeket, hanem egészen más forrásokból. Csetfalván azt mondták még nekem az öregek, hogy „Pallagi pap? emlékszünk rá, megfizette Ujhelyi egy bornyas tehénnel, hogy a falu ellen szavazott". Meg voltam döbbenve s megkérdeztem édesanyámat. Ő elvörösödve és szemérmes igazságérzetében megbántva sikoltott fel:


- Ujhelyi volt a földbirtokos, annak a gyerekeit tanította édesapánk és a végén nagyon meg volt sértve, hogy csak egy rúgott bornyút kapott a sok munkájáért.


Tegyük fel, hogy édesanyám mindent pontosan és jól tudott, s az ő apja valóban károsodott, ahelyett, hogy nyert volna az úrfiak tanításával. Mindegy, a parasztfantázia bizony torzít és nagyít abban az irányban, ahogy neki érdeke. De ha még úgy veszi is, ahogy történt, az ő szemében az nem ellenszolgáltatás, hogy a paphoz lejárnak az úrfiak tanulni, s ezért ő egy borjút kap. A paraszt jól tudja: milyen munkába kerül egy bornyúnak a nevelése, s ez a pap ilyen kényelmesen kapott bornyút? Egyszer sem kellett félteni a dögtől, se kihordani alóla az almot. Még csak egy tüskés koszorút se kellett az orrára kötnie, hogy meg ne szopja az anyját...


A pap nem abból vásárolt, amit az állatai gyarapítottak. Abból vásárolt birtokot, mert ő tudta, megtudta, neki idejében megmondták, hogy ki megy tönkre, ki az, akinek mindenáron el kell adnia a házát, földjét vagy a méhköpűit? Helyzeti erő állott rendelkezésére, ami a parasztnak soha. Már az maga, hogy a pap tudott kölcsönt kapni, s hitelt, lehetővé tette neki a gyara­po­dást. Ellenben Nyilas Istvánnak, mivel valóságos paraszt volt, semmi más nem állott rendel­kezésére, csak a maga két keze munkája, a személyes érdekkörébe tartozó anyagi s személyi javaknak a kihasználása és a véletlenül megnyíló családi előnyöknek a felhasználása.


Nem lehetetlen, hogy a beregújfalusi birtokon adósság volt. Az is valószínű, hogy a bereg­újfalusi föld sokkal olcsóbb volt, mint a csécsi. Ebben az időben Bereg megye sötétebb és kultúrátlanabb vidék volt, mint a Tiszahát, s kivált a parányi határú Csécse, ahol nemigen került eladó föld. Ami pedig a fiúk gazdasági kihasználását illeti, hiszen Nyilas Istvánnak éppen az volt az apai öröksége, hogy ne tanuljon, holott minden jel szerint kiváló agyvelejű ember volt, hanem legyen paraszt. S a testvére fiainak éppen úgy meg volt adva a lehetőség, hogy szerencsés házassággal oda juthatnak, ahova ő jutott, úgyhogy az ő felfogása szerint abban semmi kivetni való sem lehetett, ha ő úgy neveli a fiúkat, ahogy őt nevelték és ő a saját fiait tényleg nevelte: a gazdasági munkában. Annál inkább, mert az özvegy papné földjeit is ő művelte, s ellenszolgáltatásképpen használhatta fel a fiúk munkaerejét, mikor ő csak a kész termést hordatja be a nénje házába. S micsoda munkaerő az, tíz-tizennégy éves gyerekek, akik hancúroznak, mert úrfiak.


A falusi életnek éppen kicsisége s kicsinyessége miatt azonban nincs módja a megértésre és megbocsátásra. Nagyanyám mint a fuldokló, úgy kapaszkodott abba a gondolatba, hogy az ő fiainak gimnáziumot kell végezniök. Így aztán a legsúlyosabb gond, kétségbeesés és önvád volt benne, ehhez képest kevés volt, amit áthárított Pista öccsére. Mindig magát vádolta, sírva a magatehetetlenségét, hogy a beteges férje mellett virágzott az élet, s most elsorvad minden, s a gyerekeiből „buta parasztok" lesznek. Ő ugyanis soha, egy napig sem tudott belehelyezkedni a parasztéletbe. Ő mindig „a tiszteletes asszony" volt, akit parókia nélkül is tisztelettel vettek körül s ebből a tisztességből akart adni, örökséget juttatni a gyermekeinek, azt pedig nem lehetett, ha nem végeznek iskolát.


Ebbe a megsavanyodott, megáporodott és mozdulatlan levegőbe lépett be az édesapám.


Belépése olyan volt, mintha a fagyosszentek északsarki levegőjébe egy déli, hőséghozó áramlat rohan be és hamarosan átalakítja az egész atmoszférát.


Apámnál más volt minden. Mások voltak a jellemek, az életfelfogás, a kötelező múlt, a cselekedetek stílusa.


Nővére, Borca néném, aki a saját édesanyjáról nagy lelkinyugalommal meséli el, hogy más volt az igazi apja, mint akinek a nevét viselte, azt is elmondta, hogy a törvényes apja, Farkas György, kóródi volt, s „hozott egy rakás jusst az én anyám. Vót nekik hatvékás földjük, de amint kiváltották, tizenöt bankóforint jutott édesanyámnak. Ő meg vett egy malacot."


Hogy lehet ezt a két világot összemérni? Ennek a nyolcvanéves öregasszonynak, a Borca néninek még most, egy század múlva is „rakás jussnak" látszik, hogy tizenöt bankóforintot hozott az édesanyja s azon vett egy malacot. Most tessék arra gondolni, hogy Pallagi József, a beregújfalusi pap hatvan hold földet tudott venni, nagy házzal. Mikor lesz abból a tizenöt bankóforintos malacból hatvan hold föld? Ezeknek a Móruczoknak még a fantáziája sem emelkedett soha olyan magasra, hogy a beregújfalusi földnek a teljes tizedrészét meg­szerezzék... Micsoda vagyon lett volna az nekik... Hatvan hold!... Egy malac kielégítette minden vágyukat...


Mondja tovább Borca néném:


„Hát egyszer egy ember, Pinczés József, a másik szomszéd azt mondja: te add ide a malacot, neked szénád van, én meg odaadom a nyári bornyút..."


„Add oda, add" - mongya édesapám.


„De mi akkor hogy teleljük ki?"


„Hadd el mán, van suska."


„Így megtartották a malacot."


Ez a paraszt élete. Ez a szegényember sorsa. Azt, hogy van suska, nem kell ám úgy érteni, hogy nekik van a palláson annyi kukoricájuk, hogy annak a suskájával el lehet tartani egy nyári bornyút. Akkor nem kellene a malacot elcserélni, az is megélne a málén. Ezt csak úgy kell érteni, hogy a suskának, a kukoricacső selymes héjának semmi értéke sincs. Munkáért suskát lehet szerezni s a kis bornyút majd csak kitelelik! Jövőre aztán majd feles fődet bérelnek, vagy valahogy csak gondoskodnak, mindenesetre jobban járnak egy bornyúval, mint a malaccal. Tizenöt bankóforintért - ami akkor három pengő forintnak felelt meg, s ez volt a hozomány! - legalább egy jó bornyút kapnak kézbe, s hő, atyaisten, tehén lesz abbúl két esztendő múlva!...


Ennek az embernek s ennek az asszonynak a fia volt az én apám.


Most már honnan hozta ő a nagyszerű, frissítő, életadó tavaszi levegőt, a didergő csíra­dermesztő hideg pusztulásba?...


Ez bizony a legnagyobb csoda, s ez az, amit soha nem tudtam eléggé fölbecsülni. Ha apámnak az apja megélt volna s ő neveli a fiát, akkor nem is bizonyos, hogy ennyire vakmerő és szabad szárnyalású lett volna. De hároméves korában maradt árván, s attól kezdve senki se parancsolt neki. Ha az apja, aki rövid élete alatt már egyházfi is tudott lenni, s akiről az az emlék maradt fenn, hogy igen jó mesélő ember volt - a paraszti alázatosságra neveli, sokat letörhetett volna benne. De ő csak egy tohonya sült parasztot kapott a házba, s dacból, természetes reakcióból még káromkodósabb lett, mint a Papó volt. S minél tunyább és lomhább volt az, ő annál tüzesebb és szertelenebbé vált. Sőt, ő lett hamar a pater familias, övé volt az „örökség" - ő parancsolt benne, s ő tartotta el anyját, Károly öccsét, aki féltestvér s gyerek volt, de még a Papót is.


Az egész falunak elállott szeme-szája, amikor 1877 őszén hozzáfogott gerendákat faragni. Soha életében nem volt faragóbalta a kezében. Tavaszra kivettette a vályogot. Volt az anyjának és Farkas Györgynek egy kis telke a sikátoron, azon a kis zugutcán, mely a Tisza felé megy le, s csak nézték, csak találgattál, mit akar ez a Bálint, még házat épít, nézzétek már, még házat csinál. De ki fog abba lakni?


Bálint pedig, az édesapám, csak nevetett rajtuk, s mint később is, ha terven főtt a feje, mint a többi hadvezér, nem szólt senkinek egy árva szót sem, hanem egykettőre kész lett a ház.


Már azt nehéz egy ilyen kis faluban titokban tartani, ha egy legény az özvegy papnéhoz jár. És késő ősszel, szép estén azt találja mondani Erzsi kisasszony, hogy de jó volna egy kis szilva, az ágán! Azért mondta, mert nem volt már szilva sehol, késő volt. Bálint egyet se szól, elmegy s hoz egy egész fiatal fát. Volt még valahol s kivágott egy egész kis fát, úgy hozta el. Ez volt a kurizálás!


S ezt édesanyám bizony a legnagyobb bajokban sem felejtette el.


Áldozócsütörtökre volt kitűzve az esküvő, 1878-ban.


Előtte két nappal azt mondja Bálint, az apám:


- No, mamó, hát maguk meg pakoljanak.


- Hova?


- Be van fogva az ökör, viszem magukat a házba.


Hő, csak a fejére kulcsolja nagyanyám a két kis vaskos barna kezét, s nekiereszti a harsonájának jajgató, égszakasztó sikítását. Végig a falun.


A Papó is rákanyarított a káromkodásra amúgy katonásan.


- Agyonütlek - kiabálta -, ha az én rétyenyrittyomhoz hozzá mersz fogni.


Fejszét emelt a mostohafiára, s ordított, ahogy csak a falun tudják elordítani magukat a gyilkolásban az emberek.


De az apám fogta a faragó bárdot, s nekiállott:


- Ide vágjon kend, az istenit!


S a Papó vitézül dobta el a fejszét, és menekült a fia útjából.


- Kendtek meg mit tátják a szájukat? - rivallt rá az apám a körülálló szomszédokra, mert az egész falu kiállott a csudára. Hatvan ház nem olyan nagy világ, mindenki ott volt. - Fogják azt az ágyat, fogják ezt a ládát. Rakják felfele arra a szekérre! Az istent kendtekbe!


Egy óra alatt mindent áthordott, ami az anyjáé s a mostohaapjáé volt.


- Vigyenek ennivalót! Itt egy zsák liszt, itt egy kosár paszuly. Nekem ne dögöljenek éhen. Az isten a hasukba! Messze van még az aratás! Ha elfogy, lesz más!


De már akkorára az özvegy papné is meghallotta, mi történik és rettenetesen felindult. Izent leendő vejéért: rögtön jöjjön.


- No, mi az, anyám? - állított be édesapám.


- Fiam! mit akarsz?! Soha nem adom oda a lányomat, hogy elvigyék tőlem! Nekem kell gazda! nem hogy belőle csinálj kódus zsellérasszonyt!


Az apám felrántotta a lapos szemöldökét magas homlokára, s elbiggyesztette a száját. De sokszor láttam ezt a mozdulatot az arcán, ha meglepetés érte. A papnénak igaza van. Ő se akart szolganépet csinálni magukból. Hogy idejöjjön lakni? Hiszen ez kisebb ház, mint az övé! Egy kis szoba az egész, az is tele van, de hát ha ő egész házat tudott építeni az anyjának, majd rak itt is még egy szobát az öreg tiszteletesnének. A csak nem aggat! Úgy kitelepíti ezeket a házból, mind, mind, anyját, fiait, észre se veszik!


- No, anyám, maga csak ne búsuljon. Én a feleségemet most hazaviszem a magam házába, de mán mondtam a papnak, hogy eladom az örökséget iskolának.


Ettől aztán az özvegy papnénak jött könny a szemébe. Ezek ketten nagyon megértették egymást.


A menyasszony is befutott, s ügyetlenkedve, izgatottan kérdezte, mi az a felfordulás a faluban.


De az anyja azt mondta:


- Semmi.


A leendő ura meg annyit se mondott. Legyintett, s már azt mérte, hogy hány sukkos falat kell rakni ott kint, hogy a papnét kitelepíthesse, s az mibe kerül... Kell hozzá háromszáz vályog... és kell három pár szarufa... Inkább a zsindellyel van baj, de majd farag ágakból lécet, s egyelőre szalmatetőt tesz fel... Nincs pénz... Máris tele van adóssággal. Az építkezés nem megy adósságcsinálás nélkül. És itt húsz forint: adósság!

2009. november 6., péntek

Várnai Zseni: Ó, mért nem tudtam





Ó, mért nem tudtam, hogy mily drága kincs
kis életed minden suhanó perce.
Ó, mért nem tudtam, hogy mily mostohán
mérték nekem e tűnő drágaságot,
jaj, minden kis elszállott percet bánok,
amelyben nem fogtalak átkarolva.


Ha tudtam volna, hogy mi van megírva,
tiéd lett volna minden percem, órám,
most éltemet adnám, ha egy kis órán
veled lehetnék újra, rádfonódva.

Fjodor Tyutcsev: Temetés

Koporsód a deszkákra tették,
könnyez a barátok hada,
kín szorítja mindenki keblét,
megüt az enyészet szaga.

Most búcsúztatnak a világtól
hagyományos, okos igék:
előkelő, halk lelkipásztor
ajkán pereg a gyászbeszéd.

Az elmúlást mondja, s a többit:
Bűn... Krisztus vére... Irgalom...
Ki ásít már, ki eltűnődik
a választékos szavakon.

Fent romolhatatlan magasság
tündöklik, roppant boltozat,
s kék örvényét telecsivogják
a hancúrozó madarak.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Mihail Lermontov: Halál

Az ifjú élet lánca hát lehullt,
ütött az óra, hazavisz az út,
oda, ahol nincs múlt és nincs jövő,
nincs örökkévalóság, nincs idő,
se szenvedély, se sóvárgott öröm,
se hír, dicsőség, se keserű könny,
hol mélyen alszik emlék, öntudat,
s a szív szűk házában a föld alatt
nem érzi meg a falánk régeket.
Megfárasztott a földi zaj. Megyek.
Talán a zajgó, lelketlen gyönyör,
az eszmélés, mely hasztalan gyötör,
talán az önző, hitvány sokaság,
mely oly bölcsen teszi az ostobát,
talán a szép, álnok-szerelmű nők
lépre csalnak még halálom előtt?
Hát kezdeném az életet megint,
hordoznám bensőmben tovább e kínt,
s szeretnék és szeretnék? Istenem,
te tudod, nincs hozzá erőm nekem.
Inkább a poklok legmélyére vess,
volt napjaimért lelkem kétszeres
kínszenvedést is megnyugodva tűr,
csak el, csak el az emberek közül!

(Ford.: Lator László)

Dimitrie Bolintineanu: Ifjú leány a halálos ágyon

Amint a rab ajkán felsír a dallam
És könnypanaszával az égre fakad,
Amint a folyó nyög az éji viharban,
Úgy zengem el én is a végdalomat.

Fehér liliomnak hervad a szirma,
Hiába zokogja, hogy élni akar,
Előbb erejét ki a nap heve szívja,
Majd földre tiporja a jégzivatar.

A sors keze rám is eképpen ütött le,
Ó, én vagyok, én ez a tört liliom!
Ágyam szomorú párnáira dőlve,
Úgy fáj a szívem, mikor elbúcsúzom.

Felettem aranyzuhatagban a szent ég,
Köröttem az édes, a játszi sugár,
Trilláz a pacsirta, keringnek a lepkék -
És engem a sírgödör éjjele vár.

Fáj halni szívünkben az ifjúi vággyal,
Ha földet, eget tavasz illata tölt,
Ha súgja virág és zengi madárdal,
Hogy isteni élni, hogy édes a föld.

Haljon meg a vén, kire átok a holnap,
Ki visszasiratja a múlt örömét,
Haljon meg a láncai közt zokogó rab,
Haljon meg a törtszívű emberiség;

De én! ki tavaszra, ki élni születtem,
Mint illatozó üde rózsafa-gally,
És most ölel át szűzi, tiszta szerelmem,
És most fed először a csókjaival!

... Mint sárga levélke, ha sárba hanyatlik.
Ha szél dühe tépi le ősz idején; -
Ah! szép rövid életem, íme, kialszik,
És sírba pihen le sok ifjú remény.

(Ford.: Dsida Jenő)

Gyóni Géza: Temetés után

Hiába! Nem csordult ki könnyem;
Nem gördült végig nagy cseppekben,
Fényes, hosszú barázdát hagyva
Fakó, halavány arcomon.
Csak álltam ott a koporsónál
- Vihar után villámütött fa
Egyedül szárazon
A csepegő rengetegben -
Szivemben a kövült fájdalom
Kínjával, könnytelen szemekkel...


Köröttem versenyt sírva sírta
A veszteség keserű könnyét
A jóbarátok sirató serege.


Óh csak ne kellett volna látnom
Titkolt örömnek villanását
A könnytől ázott arcokon -
Amint egy-egy jól sikerült
Bánatroham szemökbe csalta
A vesztes szivnek művészkönnyeit.


S mily szánakozva néztek énrám,
Ki száraz szemmel álltam ottan,
Mint a kerítés alján a faág,
Mit szárazon hagyott az öntöző
De bent szú rágja...


Mit látják ők a fájdalomnak
Izzó tüzében kiégett szivet,
Mely megvonaglik csak, de könnye nincs.


Szemökben én hát szivtelen vagyok!
S te nem fogsz értem szólni, jó halott,
Te, ki belátsz már a szivek rejtekébe
És látod a könnytelen bánattól
Meg-megvonagló bús szivet
És látod a hangos jajgatásban
Fuldokló szivek ujjongását...


Szemökben én hát szívtelen vagyok!
Óh miért hiába! Nem tudtam zokogni
S nem sírtam sárrá a fagyos göröngyöt,
Mellyel e jóbarátok
Koporsód dübörgő fedelére dobva -
Utólszor szíven ütöttek,
Én holtra fáradt,
Jó öreg barátom...


Eötvös József: Egy újszülött gyermek halálára

Alig jött s már is elhagyott,
A kit úgy vártatok,
Szerelmeteknek gyermeke; -
Szülék, ne sírjatok!


Édes a hosszú nyugalom,
Bár percnyi lét után:
Nem jó nekünk a föld színén,
Alatta jobb talán.


Hisz azt, mi életünkbe' szép,
Ő már élvezte itt:
A napnak meleg sugarát
S anyjának csókjait.

Eötvös József: Molnárleány

Szép a tavasz, ha visszajő,
S mint régi jó barát,
Elmúlt időket emleget,
Ha új virágot ád.


És szép a rózsa, a piros,
Virágzó teljében;
De szebb még a molnárleány
A Tárcza völgyében.


S szép nyárban esti éneked,
Te árva csalogány!
De szebben hangzik az öröm
A lányka ajakán.


Hisz az ifjú molnárlegény
Szerelmet esküszik,
Hogy őt szüretkor elveszi
S hív leszen akkorig.


De ah, hitetlen a legény,
Elhagyta kedvesét,
Eljött szüret s kiszűrte ő
A szép szemek nedvét.


S bár holdvilág éjfél felé
S a liliom halovány,
Százszorta haloványabb még
Őszkor a szép leány.


S mikorra tél lett, hull a lomb,
S a lombra hull a hó;
Fehér a tér, megállt a víz,
A csermely s a folyó.


De ah! nem állt meg semmi úgy
A Tárcza völgyében,
Mint a molnárleány szive
Kihűlt hív keblében.

Victor Hugo: Egy kisgyermek sírjára a tengerparton

Vén repkény, üde gyep, fű, nádas és virágok;
templom, hol látható az Úr, nem rejtezőn;
legyek, ki szótalan szavakat dudorásztok
az alvó pásztorok fülébe a mezőn;

szél, víz, vihar-zene, hatalmas hangú dallam;
erdő, ki az utast álomba ringatod;
gyümölcs, kit ejt a lomb, az áthatolhatatlan;
s ti égi sűrűből lehulló csillagok;

víg, rikkantó madár;habok, mindig jajongók;
hűs gyík, kit védve rejt az ódon kőperem;
rétség, ki illatod a hullámokra ontod;
tenger, hol nő a gyöngy, föld, hol kalász terem;

természet, mindenek serkentője s avarja,
s amit a szél se bánt, fészket hordó faág:
e sírnál csönd legyen, hangotok ne zavarja
az alvó gyermeket, s a könnyező anyát!

(Ford.:Nemes Nagy Ágnes)

Juhász Gyula: Annára gondolok

A csillagokra gondolok
És Annára, ki elszállt búcsú nélkül,
A boldog, néma csillagokra,
Melyek lenéznek mosolyogva
Reám a babonás, bús téli égrül.

A csillagokra gondolok,
Melyeknek lángja régesrég kiégett,
Csupán fényük ragyog,
S Annára gondolok,
Ki rám ujjongva nézett
S egy csillagos ősz éjén elhagyott.

A csillagokra gondolok,
Kiégett,k elsuhant, tört csillagokra,
Annára gondolok,
S a könnyem úgy ragyog,
Mit elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa!

Juhász Gyula: Coronatio (1912.)

Annának víg bukását, könnyű vesztét
Jelentik gyászos posták néha nékem,
Hogy elsodorták tőlem ködös esték
S rózsák között botorkál víg vidéken.

Annának víg bukását nem sirattam,
Mert Annát nékem nem lehet siratni,
Annának én örök száz kincset adtam,
Min nem győzhetnek a pokol hatalmi.

Szépség, szüzesség, ifjúság virága,
Mint tépett párta, hullhat föld porába,
Örökkön él én édes ,büszke, drága,
Mennyei mély szerelmem ciprusága.
Annának már a koronája készül
Aranyból és gyémántból szűz egekben,
Ő nem szédülhet már le semmi égbül,
Anna örök, mert Annát én szerettem!



Dukai Takách Judit: Juliskám halálára

Boldog, boldog idők! hová repültetek,
Képzelt arany-várak, hát mind ledőltetek
A semmiség ölébe?

Mikor karjaimmal még ölelhettelek
Mikor enyémnek még nevezhettelek
Reményem tükörébe!

Azt véltem kedvesem, hogy felnevekedel,
Előre láttam már miként törekedel
A jobb lelkek pályáján;

Azt véltem aggkorom támasza majd te léssz,
Jeges ágyam, mohos völgyébe is te téssz
Életem végóráján.

S majd ha ezüst szálak fedik atyád fejét
A reszkető inak elfogyó erejét
Szereteted pótolja;

De hajh, eltüntek a gyönyörübb képzetek,
Helyébe fájdalmak, epesztő rémzetek
Csoportja egymást tolja.

Mint a rózsabimbó, ha jön a kora dél,
Halványodott fejét lehajtva véget ér
Illatozó kebele:

Téged tavaszodon fagylalt vad szellete
Előle alkotód dicsőbb lehellete,
Lelked mennybe repüle.

Jajgatok; te intesz, de nem, hogy elmenjek,
Hanem mint te, én is oly ártatlan legyek,
S olyan lehessen vérem,

Te légy hát vezetőm - én tied nem lehetek;
Téged már dicsőbbé tettek a végzetek
S létedet fel nem érem.

Engedd, hadd mulasson lelkem emlékiddel,
Megjelenek, kedves! gyakran testvériddel
Menyasszonyi ágyadnál;

Mágnesi erővel húz ég s föld engemet,
Ott is, itt is látom az én kedvesemet,
S némulok a scénánál.

Kis kertemnek híves árnyú fái alól
Gyönyörködve nézem mint nőnek a plánták;
Százszor jobbízűet eszem én azokból,

Mert tudom, hogy önnön kezeim munkálták.
Oh, mily édes akkor nyugalma lelkemnek,
Ha tisztemből semmit elmúlni nem hagyok;

Kellemes körében kis házinépemnek
Érzem, hogy feleség s édesanya vagyok.
Így élek itt s íme időmet így töltöm,

Kies Paty, tebenned zengem el énekem;
Amit az esztendő ád, rendre elköltöm,
Kevés, de elég az s minek is több nekem!

Sinka István: Ballada a Körözs mentén

Két anyóka feketében
gyászol a Körözs mentében.
Jár az egyik nyolc ökre,
koldus mégis mindörökre.
Másiknak van három tyúkja
s szegénységből gyalogútja.

Az ökrösnek szép lánya volt,
szép homlokán pihent a hold.
A tyúkos hű fiat nevelt,
vállán egy nagy csillag hevert.
Mind a kettő gyönyörű volt -
találkoztak: Csillag és Hold.

Találkoztak, el is vesztek,
kár, hogy szerelembe estek.
Csillagnak lett Hold a rabja,
s nem volt éje nem volt napja.
Aki gazdag ökrös asszony,
azért az hogy átkozhasson,

ha lányára néz a legény
s szegény asszony fia szegény.
Jaj, mért is volt fehér háza
s mért nyolcas ökörigája?
Mért ásatott téglás kútat,
lányának halálba útat.

Anyja talán el se hitte,
mikor a gyászkocsi vitte.
Szegény asszony egy csillaga,
eltűnt az is egy éjszaka.
Mondják: nekiment a rétnek
s onnan a folyó vizének...

Két anyóka feketében
sír a nagy Körözs mentében.
Van a gazdagnak nyolc ökre,
mégis messzi néz örökre.
Messzi néz és hallgatózik,
hogy a szegény átkozódik.

Bajza József: A dalnok

Száll az est, arany sugára
A hegyek megé borong,
A vándor dalnok magára
Egy sötét erdőn bolyong,
Szirtre áll, néz, merre honja,
Hol mosolyg a bájvidék,
Mely felé szerelme vonja,
Mely után sohajtozék.


Átutazván nagy világot
Nyughajlékra nem lele,
S bár ott dicstetőre hágott,
Visszasóhajt kebele.
Könny remegve hő szemében
Lassudan halad s remél,
Felsohajt, mert ah szivében
Egy leányka képe él!


Ott, hol az lakik, határa;
Ott aranyliget virúl,
Égi kéj leng alkonyára
Béke csendes partirúl.
«A vidékben, melybe vágyom,
Egy kis hajlék mosolyog,
Ott virít az én világom,
Laura! szíved ott dobog.»


«Te, ki a kék láthatárra
Oly szelíden tűnsz elé,
Légy kalauz, oh hold sugára,
A homály közől felé.»
S szél fuvall, zug a magas tölgy,
Melynek andalg árnyain,
Estbagoly nyög a sötét völgy
Rengeteg magányain.


Megy továbbra, lant kezében,
Kémlelődve meg-megáll,
S egy hárs csendes éjjelében
Egy magányos sírt talál:
«Utas, hol lépsz, szent hely ez,
Halma egy kegyest fedez:
Laura hamva nyugszik itt,
Kit szerelme sírba vitt.»


Néz a dalnok, és szivére
Sújt halálos borzalom,
Könny nem áradoz szemére,
Hajh de benn a fájdalom!
S hol szerelme vesztet ére,
Némán dől a sír kövére.
A kies hajnalsugár
Dalra őt nem kelti már.

Szabolcska Mihály : Dal a kis Demeter Rózsikáról

Uram, a telet Te formáltad,
A zivatarnak Te adsz szárnyat...
S gondod kinek kiterjed mindenekre,
Tudod-e, hogy meghalt az este,
A kis Demeter Rózsika?

Még bizonyosan emlékszel rá,
Maga az élet lehellett rá.
Szép szeme mosolygott unos-unatlan,
Ott ült mindig az első padban,
A kis Demeter Rózsika!

S óh, hogy tudott kérlelni Téged,
Az ártatlan, ki soh"se vétett.
Anyja az esztendős nagy betegágyon
Biztatta, hogy Téged csak áldjon;
Mert Te az árvák atyja vagy.

... Hozzánk a város nagy közel van,
S ma mégis úgy lelték meg holtan.
Anyjának orvosságért tipegett be,
S jövet a vihar útba lepte
A kis Demeter Rózsikát.

Keze még össze volt kulcsolva,
Ahogy az orvosságot fogta,
S ott is, tudom, a végső pillanatba,
A "Mi atyánk"-ját morzsolgatta,
A kis Demeter Rózsika.

... És most nekem kell majd felette,
Hirdetnem, Uram, hogy bölcs vagy Te!
Hogy jó vagy és irgalmas véghetetlen,
Hogy végig ott volt kegyelmedben
A kis Demeter Rózsika.

Én Istenem, óh feddj meg engem,
Hadd, tudjak hinni rendületlen!
Nehogy majd én is pogány zokogással,
Oda boruljak vétkes gyásszal,
A kis Demeter Rózsira!

Janus Pannonius:Siratóének anyjának, Borbálának halálára

Mért jajgassak? Friss gyászomra akadhat-e gyógyír?
Ó, de hisz édesanyám halt meg, a könnyem övé.
Hát az a nap keserű nap lesz, míg élek a földön,
s bár keserű, mégis megmarad ünnepinek.
Virradjon rám messze, parázsló Líbia táján,
vagy Lycaonia zord égöve nyissa fölém.
Mert amikor csak pályáján megfordul a gyors év,
újjátépi sebem mindig a régi idő,
megríkatnak az emlékek, fölocsúdik a hálám,
sírjánál lerovom, jámbor, a tiszteletem.
Gyászom napja, decemberben tizedik te, figyeld csak:
mily tompák lesznek, mily szomorúk jegyeid.
Morcabbnak látlak majd, mint a ködülte, sötét éjt,
még ha sugárfényed folttalanul ragyog is.
Bár most sem csillog különös jókedvben az arcod:
végtisztességek gyász-feketéje szined.
Át nem látszó felhő rejti az égi tetőket.
Lent meg a föld vastag ködbe takarva lapul.
Hogy temetésre-való az efajta idő, ki tagadná?
Nem jó, hogyha derűs nap süti a ravatalt.
S ezt nem a déli esős széljárat hozta fölébünk,
együtt bánkódik bánataimmal a lég.
Ám te, ki legfőbb ellenségem vagy, te december,
mért zúditsz rám, mondd, annyi goromba csapást?
Hát nem volt-e elég elvenned jó Guarinómat?
Lám sebet ütsz ismét, új sebet ütsz szivemen!
Ó, te az év kétszer hat kölykéből az utolsó,
mennyire gyűlöl a Föld, mennyire gyűlöl az Ég!
Hisz te a fény kárára kinyujtod az éji sötétet,
s kurtább ív-pályán hajtod a Nap lovait.
Renyhe fagyod szomorúan sínyli az összeaszott rög,
erdei lombsátrat, réti füvet letarolsz.
Nem lakomázik a nyáj sem ilyenkor a zöld legelőkön,
nem csicserész a madár vígan az ág hüvösén.
Annak sincs oka más, hogy a pusztitó török ádáz
talpa alá jég-út nől a vizek tetején.
Védőszellemeként tisztelt hajdanta az ember,
jobb lett volna, ha a síri világ teszi ezt.
Haj! botorul vádaskodom én, az idő sose vétkes,
hisz csak a föld-tengely pörgeti ránk az időt.
Csillag-had, rátok nyilván helyesebb haragudnom:
sorsot szabni elénk vagytok az ég tetején.
Egyformán úrkodtok az életen és a halálon,
vagytok az alsóbb lét dolgainak gyökere.
Istenek, ártó csillagokat mért tűztetek égre,
mért fut a sok bolygó körben a boltozaton?
Nélkülük is fölfalja a biztos sír a halandót,
és a szegény testből úgyis elillan a lét.
Hogyha csupán vesztünkre ragyognak a csillagok: inkább
egyszinü, puszta maradt volna az éteri táj.
Hasztalanul próbáltok megnyugtatni, barátok,
hagyjatok! egyszer még sor kerül erre talán.
Friss fájást szókkal nemigen szelidíthet az ember,
új seb a gyógyító kéz elől is menekül.
Én pedig úgy érzem, hogy kínom sokkal erősebb,
mintsem időmúlás tudna segíteni rajt.
És ha e gyötrődésem helyteleníti akárki,
s gyarló asszonyi szív dolgainak veszi csak,
nyilván nincs sejtelme a természet erejéről.
s arról, mennyi ilyent tettek a régiek is.
Marcius ott állt már a hálátlan Róma határán,
s anyja siralmaitól büszke haragja csitult.
Messze Nyugatra futott Sertorius, űzve honából,
legfőbb gondja azért drága szülője maradt.
Szent súlyként hordozta az édest két fia vállon,
Etna gigásza mikor szórta-okádta tüzét.
Több lett, mint ama spártai ikrek, az argosi páros:
vinni kocsin szülejük hámba hajolt a nyakuk.
S nemcsak anyával bántak ilyenformán az elődök,
dajka is éppúgy megkapta a tiszteletet.
Ellenségtől vette Cajetát vissza a fríg hős,
egy Latium-beli part-rész a nevét viseli.
Romulus emlékünneppel tüntette ki Accát,
(farkasanyát bújtat, hitte a nép, ez a név).
Csillag lett Jupiter révén, mely etette, a kecske,
most is a kristály-ég boltjain ég nemesen.
Bacchus is így viszonozta a nimfák fáradozását:
a Bika szájában fénylenek ők tavaszon.
Azt meg senki se mondja: kevésbé fáj a halála
annak, akit később vesz ki az Úr közülünk.
Őszintén érző nem számolgatja az évet,
s azt hiszi, hogy sohasem lesz öreg a szeretett.
Én téged, mert hatvanon onnan esett a halálod,
lelkem-anyám, emiatt tán ne sirassalak el?
Addig hordoztál méhedben magzatot, engem,
míg tízszer nem járt körbe az egyhavi hold.
Tán a nehéz vajudás kárt is tesz gyönge hasadban,
hogyha Junó akkor nem siet ágyad elé.
Aztán csöpp fiadat lágyan melledhez emelted,
számba erőltetted kedvesen emleidet.
Folyton ölelgettél, s méghozzá, minthacsak egykét,
rejtegetett, dajkált édesen édes öled.
Ó nem irigykedtek! Noha másik két fiad is volt,
drágábbnak láttál engemet egymagamat.
Jel van a gyermekben? Jósképesség az anyákban?
Vagy késő sarjat több szeretet melegít?
Majd amikor már biztos lábbal jártam a földön,
s ejteni már tisztán tudta a nyelvem a szót,
tüstént rá fogtál, tanulékonyt, a tudományra,
hogy ne fecséreljem otthon a napjaimat.
És ami hasznot a gyapjú hoz neked és a szövése,
tandíjként viszi el mind a te kis tanulód.
Még csak alig kezdtem kóstolni a szép-tudományba,
s jól bizonyítottam, hogy mit igér a jövőm.
Bátyád akkor Olaszba utaztat: e távoli földön
gyűjtsem a tudnivalót, - annyi az óhaja csak.
Költségén meglaktam sorra Velence vidékét,
épp tizenegy évkört járt be eközben a Nap.
Mennyit vágyhattál e tömérdek időben utánam!
Mennyi öröm, féltés lepte be váltva szived!
Majd, hogy Itália végképp visszaadott a hazámnak,
s itt gyerekemberként főpapi szék fogadott,
házamban töltötted öregkorod, egyszerü módon,
s jobban tetszett, mint bármily egyéb menedék.
Egyszer azon fáradtál, hogy kedvemre mivel légy,
máskor reszketegen fontad a lenfonalat.
Míg nem kezdte a Párka utolját sorsfonaladnak,
s nem számolta eléd a maradék napokat.
Összeszaladt a keserves hírre az árva rokonság,
annyi fehérnép, hogy már a szobákba se fért.
Sírtak a kislányok, gondjuk nemrég te viselted,
s egy-lányod készült ríva lefogni szemed.
Én meg az asszonyos ajjajt higgadtan csititottam,
színlelt jókedvvel dugva a bánatomat.
Hogy gondommal fájdalmad jobban ne növeljem,
s látva szorongásom, hogy ne szorongj magad is.
Ám te anyám voltál még most is, e szörnyeteg órán,
édes a sír, mondtad, hisz fiad élve marad.
Már-már fátylasodó szemmel fürkészted az arcom,
s hűlő szád folyton súgta-motyogta nevem.
Ekkor: pillanat! és kisuhant jó lelked a légbe,
dermedt tagjaid otthagyta az ágy melegén.
Mért most mégy el, anyám, amikor jobb sorba jutottál?
Ó hiszen éppen most kellene élned, anyám!
Boldognak láthatsz, mert látod fölvirulásom,
s minden kényelmet meg tudok adni neked.
Gyámhugaid, kik még nem mentek férjhez idáig,
mennyire kívánnák támogató kezedet.
Ifjú éveiket ki ragyogja be széppel ezentúl?
Zsenge szüzességük pásztora, őre ki lesz?
Drága anyám, halld meg, milyen emlékművet igérek:
nem tágas kriptát, nagyszerü műremeket,
s nem mauzóleumot, mely tömbjével kimagaslik,
sem csúcsos piramist, majdan alázuhanót,
ám zsoltár-karokat, tömjént, búgó siratókat,
mikben reszketnek meg-megakadva a szók,
Gyászmeneted díszöltözetű csapatok vezetik be,
templomaink tornyán tiszta harang szava szól,
Gyertya-sorok lángjától csillog rengeteg oltár,
s érted sírnak föl szerte a rekviemek.
Én magam ünneplő papi köntöst öltve, sirodnál,
ott mutatok be, anyám, misztikus áldozatot.
Bár nincs kétségem, nyilván föl, a mennybe jutottál,
hogyha a jámborokat várja örök jutalom.
Bűntelen éltél, példásan végezted a dolgod:
szolgáltál embert, s félted az Égi Atyát.
Végig hű voltál urad emlékéhez, a sírig,
nem kellett új nász özvegyülésed után.
Férj nélkül kínlódtál, s húsz meg három esetben
hozta magányodban földre az őszt a Titán,
Így hát hajdan a római polgárok bizonyára
méltán tiszteltek volna erényeidért.
Meghaltál, s összhangban tetted az addigiakkal,
jó élet végén jó a halál maga is.
Mindent megcselekedve, amit rendeltek a dogmák,
földi bilincsektől menten a mennybe röpülsz.
És most, szent anya, égi lakó, áldjon meg az Isten,
s engemet, itt maradót élni segítsen imád.
Látjuk még, tudom én, egymást, ha a harsona fölzeng,
s mind a világegyetem sarkai visszaverik.
Addig aludjon tested békességgel a sírban,
és a nehéz kőlap könnyü legyen porodon.
Légyen néked percnyi a nappal s évnyi az éjjel,
És ne hiányozzék hosszu, kövér pihenés;
Így óhajtja a hálám; s adja neked szerelemre
Legszebb nimfáját szép Acidalia-táj.
Jöjj, te segíts, ó, istenek, emberek ős ura, Álom!
Jöjj ide, áldd lankadt izmaimat kegyesen!

Puskin: A liceum...

A liceum megint s megint
Ünnepli szent évfordulóit,
S egyre búsabb barátaink
Kis köre, mely még összebúj itt,
Egyre gyérebb a csöpp család,
És komorabb az édes ünnep,
A bú kongatja poharát
S csüggeszti hangját énekünknek.

Földi viharok és ködök
Rohantak át fojtón felettünk,
S ifjúi dáridók között
Gyakorta elborult a lelkünk;
Férfiak lettünk, és kijár
A sorstól nékünk is a próba,
Eljött közibénk a halál,
Tisztelkedvén, látogatóba.

Hat székünk tátog üresen,
Hat cimboránk elment örökre,
Vitézi harcon véresen
Ki itt, ki ott bukott a rögre,
Ezt otthon érte a halál,
Azt idegenben, - kit a bánat,
Kit kór vitt nyirkos föld alá -
Mi elsirattuk mindahányat.

S úgy érzem, rajtam most a sor,
A drága Delvig szava szólít,
Velem járta az ifjúkor
S a lankadt évek fordulóit,
Nótában, borban ifjú társ,
Kedélyre, gondolatra tiszta;
Rokon-árnyak körébe szállt
E szellem s nem tér soha vissza.

Gyertek közelébb, cimborák,
A hű kört szorosabbra vonva,
Elmondtam az alvók dalát,
S az élőt köszöntöm, szorongva,
Hogy többet egyikünk se fut
Víg liceumi dáridóra -
Öleljetek meg, jó fiúk,
S fel a fejjel, ha üt az óra.

(Ford.: Kardos László)

Dylan Thomas : És nem vesz rajtuk erőt a halál

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Olybá vétetnek majd a pőre holtak,
Mint lakói a szélnek s esti holdnak;
Míg csontvázuk letisztogatva korhad,
Csillag gyúl ki könyökön s lábfejen;
Ki elveszti eszét, majd észre tér,
Ki tengerbe vész, ismét partot ér;
Szeretők halnak, él a szerelem;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.


És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Bár a tenger örvényei alatt
Nyugosznak, holtuk meddő nem marad;
Kínpadra vonva, hol az ín szakad,
S kerékre kötve, meg nem törhetők;
Kezük között kettéhasad a hit,
S orrszarvú bűnök testüket átdöfik;
Minden széthull, de ellenállnak ők;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.


És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
S a parton megtörő hullám zaját;
Hol virág lélegzett, fejét virág
Nem emeli az esős szélbe már;
Bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
Lényegük általüt a százszorszépeken,
S nap felé tör, amíg csak a nap áll,
És nem vesz rajtuk erőt a halál.


(Ford.: Kálnoky László)

Kertész Mihály: A mozigép

(Egy kis gyermek halálára)


Sokat töprengtem azon, hogy miért is kellett Sanyikának megszületni?..., Sok mindent nem értek a világon, de erre a kérdésre legkevésbé tudnék megfelelni.


Még három éves volt csak Sanyika, amikor elveszítette az édes apját. Anyuka nagyon búsult apuka után s a folytonos szomorkodástól megbetegedett. Súlyosan megbetegedett, ágyba feküdt, aztán egyik reggel nem nyitotta fel a mindig könnyes szemét: Meghalt. Ő is itt hagyta Sanyikát, aki ekkor még csak hat éves volt s bizony, szüksége lett volna, hogy anyuka mellette maradjon. Csodálkozott is nagyon Sanyikat és sehogy sem értette meg anyuka viselkedését, mert hiszen szerette anyukát és anyuka is mindig azt mondta, hogy szereti kisfiát - és mégis elment! Csodálkozott, de aztán beletörődött és elhitte, hogy ennek így kell lennie. Ámbár még sokáig feltolakodott kicsi koponyájában a kérdés, hogy miért nincs így Szabados Pistáéknál is? Szabados Pistának ugyanis apja is, anyja is volt s nem lakott a rokonoknál, mint most ő. De hát e kérdésre nem tudott felelni s ha a nagyokat kérdezte, azok csak vállat vontak. Még az öreg Rozi cseléd sem válaszolt a kérdésére, pedig az is nagyon szerette, csaknem ugy, mint anyukat.


Hiába, no, Senki sem mondta meg. Nem is kérdezte többet.


Az árván maradt Sanyika hozzánk került, mert mi voltunk a legközelebbi rokonai. Ott élt közöttünk csendesen, mindig félrehúzódva, hogy senkinek útjában ne legyen, mintha csak érezte volna, hogy neki nem szabad sokat alkalmatlankodnia, nem szabad megharagítani a nénit meg a bácsit, mert az nagyon csúnya dolog lenne. Sokkal csúnyább, mint amikor anyukát megharagította. Anyuka nem is haragudott rá igazán soha. Néha ugyan megpirongatta, sőt meg is paskolta, de azért nem haragudott. A jobbjával paskolta, a baljával meg vajas kenyeret adott neki, s ha az egyik percben pirongatta, a másikban egész bizonyosan - megcsókolta.


Istenem, milyen jó volt ez a csók! Puha is, meleg is, édes is, illatos is. És - ez volt a legkülönösebb - nem is ott érezte, ahol adták, hanem beljebb, egész bent valahol, ahol úgy tik-takol valami, mint az óra...


A néni soha, soha meg nem simogatta Sanyikát, de a csókja - pedig sokat csókolta - sem volt olyan, mint az anyukáé. Semmit sem érzett, amikor kapta, legföljebb egy kis nedvességet. Semmi egyebet. Úgy kívánta, hogy a néni egyszer megpirongassa! Bizonyosan más lett volna akkor a csókja is!... Így gondolta ezt Sanyikat. De a néni nem pirongatta, hanem simogatta, becézgette, sóhajos szelídséggel beszélt hozzá és apró-cseprő ajándékokkal igyekezett neki örömet szerezni.


Sanyikat, legalább látszólag, örvendett is a játékoknak, tetszelegve simogatta őket, aztán valamennyit egy sarokba rakta s többé feléjük sem nézett.


- Olyan különös ez a gyerek, - mondogatta a néni a bácsinak. - Mindig szomorú. Nem lehet felvidítani...


- Árva gyerek - mind ilyen, - magyarázta a bácsi.


Egyszer aztán beteg lett Sanyikat. Az orvos bácsi azt mondta, hogy nagyon komoly a betegség.


A néni meg a bácsi igen megijedtek s újabb ajándékokkal halmozták el Sanyikát, csak hogy ne érezze a betegsége súlyát. Sanyikat azonban az újabb ajándékokat, játékokat is közönyösen fogadta. Éppen csak megsimogatta, aztán a szoba sarkába, a többi mellé rakatta.


- Nem tetszenek neki már a játékok sem, - sírdogált a néni a másik szobában, hogy Sanyika ne hallja.


- No, - mondta ekkor a bácsi - én majd hozok olyan játékot neki, aminek örülni fog. Nem bánom, akármennyibe is kerül, de hozok!


Azzal elment a bácsi s csak jó néhány óra múlta került haza. Hóna alatt nagy csomagot szorongatott, s amikor belépett a szobába, már a küszöbről kezdte:


- Olyan játékot hoztam, Sanyika, amilyent még nem láttál s amilyen nincs Szabados Pistának sem!


És letéve az asztalra a csomagot, óvatosan kibontotta.


Valami furcsa alakú holmi került ki a papirosok közül. Kéménye volt, kereke volt, sőt még nagyító üveg is volt elől, egy csőben Sanyika tényleg elcsodálkozott s megkérdezte.


- Mi ez?


- Mi ám! - szólt a bácsi büszkén, örvendve, hogy sikerült felkelteni Sanyika érdeklődését. - Ez egy valódi mozi-gép. Csak éppen kisebb fajta. Szobába való. Ebben a keskeny dobozban vannak a filmek hozzá. A boltos bácsi megmagyarázta, hogyan kell csinálni. Rögtön megmutatom neked, s aztán tarthatsz mozielőadást egyedül! Meg fogod hívni a barátaidat is, Szabados Pistát, meg a többit... Hogy fogják csudálni a te mozidat! Ilyent még nem is láttak ők! Bizony nem...


Amíg így beszélt a bácsi, összerakta a gépet, meggyújtott benne egy kis olaj-lámpát, az egyik falra kifeszített egy nagyobbacska fehér asztalkendőt, felrakta a gépre az egyik filmkarikát, aztán elsötétítette a szobát s forgatni kezdte a gépet...


Nahát, Sanyikat nem győzött ámulni! Valami csodálatos volt, amit látott. Házakat, folyókat, fákat, embereket, állatokat varázsolt az ördöngös gépezet a kifeszített asztalkendőre. De a legcsodálatosabb az volt, hogy az emberek s állatok megelevenedtek, mozogtak, szemük-szájuk járt, mintha beszélnének, sőt a fák is hajladoztak, mint amikor szél fú...


Sanyika tapsolt örömében, s ha vége volt az egyik film-karikának, másikat rakatott fel. Nem tudott betelni a gyönyörködéssel.


Mire a bácsi végig-pergetett valamennyi film-karikát, akkorára már Sanyika is megtanulta, hogyan kell a gépet kezelni s most már egyedül csinálta. Ő volt a mozis, a néni meg a bácsi a közönség. Egymás után járatta le film-készletét s boldog volt, hogy a közönség - a néni meg a bácsi - jókat nevettek a bohókás film-történeteken...


Tizenkét karikából állott a műsor s bizony egy-egy karika alig volt több 2-3 méternél. Így hát hamar végett lett az előadásnak. Sanyika azonban még tovább is szeretett volna játszani s kotorászni kezdett a dobozban, hogy hátha találna még benne csak egyetlen film-karikát...


És a mint így kotorász, érzi, hogy a doboz fenekét takaró vékony bélés-papír alatt van valami. Hamar feltépi. S tényleg, egy film-karika lapult a papír alatt. Csakhogy ez nem olyan volt, mint az előbbiek. Ezen nem voltak azok az apró, színes képek, hanem teljesen átlátszó, képek nélküli film-szalag volt.


- Bizonyosan tévedésből került a dobozba, - magyarázta a bácsi.


- Próbáljuk meg, hátha mutat ez is valamit, - ajánlotta Sanyika.


- Ugyan, te kis csacsi - nevetett a bácsi - hogyan mutatna?! Hiszen nincs rajta egyetlen kép sem!


Sanyika azonban nem tágított. Sőt különös, szokatlan makacssággal követelőzött.


- Hiába nem tette a boltos bácsi ezt a dobozba... Bizonyos, hogy mutat valamit... Én megpróbálom!


A bácsi vállat vont. Nem akart tovább ellenkezni Sanyikával.


Sanyika pedig gyorsan és ügyesen felszerelte a film-szalagot s megindította a gépet.


- No, látod, - mosolygott a bácsi - igazam volt... Semmi sem látszik a vásznon...


Sanyika azonban nem is hallotta, mit mondott a bácsi. Kerekre nyitott szemmel meredt a falra, vézna kis teste előrehajolt s ajka félig felnyílott.


Egyszerre hirtelen megszólalt. Hangja izgatott, szakadozott volt a beszéd közben forrón, lihegve sistergett vékony, kicserepesedett, vértelen ajka közül a levegő...


- Ott... tessék megnézni! Ott!... Milyen gyönyörű mező!... Csupa arany meg ezüst virág mindenütt... és tarka szárnyú lepkék... És milyen ragyogó, tiszta kék az ég!...


A néni meg a bácsi némán egymásra néztek...


Sanyika pedig egyre izgatottabban folytatta.


- Madarak dalolnak a levegőben!... Igen, tisztán hallom, hogy madarak dalolnak.. jaj, de gyönyörűen dalolnak!... Nini!... Tessék csak odanézni!... Ott jön!... Ott!... a virágos réten keresztül... anyuka!... Igen, anyuka!... Megismerem!... Ni, hogy mosolyog felém!... És most felemeli a karját! Tessék csak nézni! Hív! Engem hív! Hív anyukat!!...


Alig bírta folytatni. A hangja elfulladt, tüdeje fütyülve zihált...


Egy utolsó erőfeszítéssel még felsikoltott.


- Várj!... Megyek anyuka!...


Aztán élettelenül ráhanyatlott a kis ágyára...


Nyolc éves volt ekkor Sanyika...


És én hiába töprengek, nem tudom megfejteni, miért kellett Sanyikának megszületnie?...

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5