(Egy kis gyermek halálára)
Sokat töprengtem azon, hogy miért is kellett Sanyikának megszületni?..., Sok mindent nem értek a világon, de erre a kérdésre legkevésbé tudnék megfelelni.
Még három éves volt csak Sanyika, amikor elveszítette az édes apját. Anyuka nagyon búsult apuka után s a folytonos szomorkodástól megbetegedett. Súlyosan megbetegedett, ágyba feküdt, aztán egyik reggel nem nyitotta fel a mindig könnyes szemét: Meghalt. Ő is itt hagyta Sanyikát, aki ekkor még csak hat éves volt s bizony, szüksége lett volna, hogy anyuka mellette maradjon. Csodálkozott is nagyon Sanyikat és sehogy sem értette meg anyuka viselkedését, mert hiszen szerette anyukát és anyuka is mindig azt mondta, hogy szereti kisfiát - és mégis elment! Csodálkozott, de aztán beletörődött és elhitte, hogy ennek így kell lennie. Ámbár még sokáig feltolakodott kicsi koponyájában a kérdés, hogy miért nincs így Szabados Pistáéknál is? Szabados Pistának ugyanis apja is, anyja is volt s nem lakott a rokonoknál, mint most ő. De hát e kérdésre nem tudott felelni s ha a nagyokat kérdezte, azok csak vállat vontak. Még az öreg Rozi cseléd sem válaszolt a kérdésére, pedig az is nagyon szerette, csaknem ugy, mint anyukat.
Hiába, no, Senki sem mondta meg. Nem is kérdezte többet.
Az árván maradt Sanyika hozzánk került, mert mi voltunk a legközelebbi rokonai. Ott élt közöttünk csendesen, mindig félrehúzódva, hogy senkinek útjában ne legyen, mintha csak érezte volna, hogy neki nem szabad sokat alkalmatlankodnia, nem szabad megharagítani a nénit meg a bácsit, mert az nagyon csúnya dolog lenne. Sokkal csúnyább, mint amikor anyukát megharagította. Anyuka nem is haragudott rá igazán soha. Néha ugyan megpirongatta, sőt meg is paskolta, de azért nem haragudott. A jobbjával paskolta, a baljával meg vajas kenyeret adott neki, s ha az egyik percben pirongatta, a másikban egész bizonyosan - megcsókolta.
Istenem, milyen jó volt ez a csók! Puha is, meleg is, édes is, illatos is. És - ez volt a legkülönösebb - nem is ott érezte, ahol adták, hanem beljebb, egész bent valahol, ahol úgy tik-takol valami, mint az óra...
A néni soha, soha meg nem simogatta Sanyikát, de a csókja - pedig sokat csókolta - sem volt olyan, mint az anyukáé. Semmit sem érzett, amikor kapta, legföljebb egy kis nedvességet. Semmi egyebet. Úgy kívánta, hogy a néni egyszer megpirongassa! Bizonyosan más lett volna akkor a csókja is!... Így gondolta ezt Sanyikat. De a néni nem pirongatta, hanem simogatta, becézgette, sóhajos szelídséggel beszélt hozzá és apró-cseprő ajándékokkal igyekezett neki örömet szerezni.
Sanyikat, legalább látszólag, örvendett is a játékoknak, tetszelegve simogatta őket, aztán valamennyit egy sarokba rakta s többé feléjük sem nézett.
- Olyan különös ez a gyerek, - mondogatta a néni a bácsinak. - Mindig szomorú. Nem lehet felvidítani...
- Árva gyerek - mind ilyen, - magyarázta a bácsi.
Egyszer aztán beteg lett Sanyikat. Az orvos bácsi azt mondta, hogy nagyon komoly a betegség.
A néni meg a bácsi igen megijedtek s újabb ajándékokkal halmozták el Sanyikát, csak hogy ne érezze a betegsége súlyát. Sanyikat azonban az újabb ajándékokat, játékokat is közönyösen fogadta. Éppen csak megsimogatta, aztán a szoba sarkába, a többi mellé rakatta.
- Nem tetszenek neki már a játékok sem, - sírdogált a néni a másik szobában, hogy Sanyika ne hallja.
- No, - mondta ekkor a bácsi - én majd hozok olyan játékot neki, aminek örülni fog. Nem bánom, akármennyibe is kerül, de hozok!
Azzal elment a bácsi s csak jó néhány óra múlta került haza. Hóna alatt nagy csomagot szorongatott, s amikor belépett a szobába, már a küszöbről kezdte:
- Olyan játékot hoztam, Sanyika, amilyent még nem láttál s amilyen nincs Szabados Pistának sem!
És letéve az asztalra a csomagot, óvatosan kibontotta.
Valami furcsa alakú holmi került ki a papirosok közül. Kéménye volt, kereke volt, sőt még nagyító üveg is volt elől, egy csőben Sanyika tényleg elcsodálkozott s megkérdezte.
- Mi ez?
- Mi ám! - szólt a bácsi büszkén, örvendve, hogy sikerült felkelteni Sanyika érdeklődését. - Ez egy valódi mozi-gép. Csak éppen kisebb fajta. Szobába való. Ebben a keskeny dobozban vannak a filmek hozzá. A boltos bácsi megmagyarázta, hogyan kell csinálni. Rögtön megmutatom neked, s aztán tarthatsz mozielőadást egyedül! Meg fogod hívni a barátaidat is, Szabados Pistát, meg a többit... Hogy fogják csudálni a te mozidat! Ilyent még nem is láttak ők! Bizony nem...
Amíg így beszélt a bácsi, összerakta a gépet, meggyújtott benne egy kis olaj-lámpát, az egyik falra kifeszített egy nagyobbacska fehér asztalkendőt, felrakta a gépre az egyik filmkarikát, aztán elsötétítette a szobát s forgatni kezdte a gépet...
Nahát, Sanyikat nem győzött ámulni! Valami csodálatos volt, amit látott. Házakat, folyókat, fákat, embereket, állatokat varázsolt az ördöngös gépezet a kifeszített asztalkendőre. De a legcsodálatosabb az volt, hogy az emberek s állatok megelevenedtek, mozogtak, szemük-szájuk járt, mintha beszélnének, sőt a fák is hajladoztak, mint amikor szél fú...
Sanyika tapsolt örömében, s ha vége volt az egyik film-karikának, másikat rakatott fel. Nem tudott betelni a gyönyörködéssel.
Mire a bácsi végig-pergetett valamennyi film-karikát, akkorára már Sanyika is megtanulta, hogyan kell a gépet kezelni s most már egyedül csinálta. Ő volt a mozis, a néni meg a bácsi a közönség. Egymás után járatta le film-készletét s boldog volt, hogy a közönség - a néni meg a bácsi - jókat nevettek a bohókás film-történeteken...
Tizenkét karikából állott a műsor s bizony egy-egy karika alig volt több 2-3 méternél. Így hát hamar végett lett az előadásnak. Sanyika azonban még tovább is szeretett volna játszani s kotorászni kezdett a dobozban, hogy hátha találna még benne csak egyetlen film-karikát...
És a mint így kotorász, érzi, hogy a doboz fenekét takaró vékony bélés-papír alatt van valami. Hamar feltépi. S tényleg, egy film-karika lapult a papír alatt. Csakhogy ez nem olyan volt, mint az előbbiek. Ezen nem voltak azok az apró, színes képek, hanem teljesen átlátszó, képek nélküli film-szalag volt.
- Bizonyosan tévedésből került a dobozba, - magyarázta a bácsi.
- Próbáljuk meg, hátha mutat ez is valamit, - ajánlotta Sanyika.
- Ugyan, te kis csacsi - nevetett a bácsi - hogyan mutatna?! Hiszen nincs rajta egyetlen kép sem!
Sanyika azonban nem tágított. Sőt különös, szokatlan makacssággal követelőzött.
- Hiába nem tette a boltos bácsi ezt a dobozba... Bizonyos, hogy mutat valamit... Én megpróbálom!
A bácsi vállat vont. Nem akart tovább ellenkezni Sanyikával.
Sanyika pedig gyorsan és ügyesen felszerelte a film-szalagot s megindította a gépet.
- No, látod, - mosolygott a bácsi - igazam volt... Semmi sem látszik a vásznon...
Sanyika azonban nem is hallotta, mit mondott a bácsi. Kerekre nyitott szemmel meredt a falra, vézna kis teste előrehajolt s ajka félig felnyílott.
Egyszerre hirtelen megszólalt. Hangja izgatott, szakadozott volt a beszéd közben forrón, lihegve sistergett vékony, kicserepesedett, vértelen ajka közül a levegő...
- Ott... tessék megnézni! Ott!... Milyen gyönyörű mező!... Csupa arany meg ezüst virág mindenütt... és tarka szárnyú lepkék... És milyen ragyogó, tiszta kék az ég!...
A néni meg a bácsi némán egymásra néztek...
Sanyika pedig egyre izgatottabban folytatta.
- Madarak dalolnak a levegőben!... Igen, tisztán hallom, hogy madarak dalolnak.. jaj, de gyönyörűen dalolnak!... Nini!... Tessék csak odanézni!... Ott jön!... Ott!... a virágos réten keresztül... anyuka!... Igen, anyuka!... Megismerem!... Ni, hogy mosolyog felém!... És most felemeli a karját! Tessék csak nézni! Hív! Engem hív! Hív anyukat!!...
Alig bírta folytatni. A hangja elfulladt, tüdeje fütyülve zihált...
Egy utolsó erőfeszítéssel még felsikoltott.
- Várj!... Megyek anyuka!...
Aztán élettelenül ráhanyatlott a kis ágyára...
Nyolc éves volt ekkor Sanyika...
És én hiába töprengek, nem tudom megfejteni, miért kellett Sanyikának megszületnie?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése