Tóth Árpád: Kincs

Emléked már oly ódonan aranylik...

Ha este véle búsan bíbelődöm,

Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik

Gyűrűjét agg kéz, reszketőn, tűnődön...

Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt

Lelkem, s várná, hogy mint gigászi szolgák

Jelenjenek elém a régi vágyak,

De egy se jő már, s nem röpítnek hozzád...

S egy este majd, míg úgy mered sötéten

Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem,

Tört bútorok az olcsó, vak szobákban,

Lelankad lelkem karja bánatában,

A kincs kisiklik ájult ujja közül,

S setét lombok közt lassan messzegördül...

Tóth Árpád: Őszi alkonyat

Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten

S e csüggedt ujjakon pompás aranyszínt fen szét.

Ó, most minden dolog oly titokzatosan szép

S magános s mozdulatlan...s az illatban s a csendben

A nagyszerű és komoly fák alatt

Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván

Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján

A fantasztikus és fáradt arab.

Ó, most buja mosollyal s epedve nyújtja ki

Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán,

Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyúlván,

Remegnek parfümös és puha ujjai:

S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden,

S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő,

Fényes lombok illatja, mint arany füstölő

Gőze, úgy részegít, s nehéz főm félrebillen...

S egyszerre...újra oly fáradt s levert vagyok,

És ébred a szívemben egy-egy bús, régi emlék,

Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép,

S a szeme a sötétben ijesztően ragyog...

Aztán ennek is vége...elnyúlnak a vadak,

Olykor még egynek-egynek iszonyú talpa moccan

Csendben...s én bámulok a messzeségbe hosszan,

S a vén kert körülöttem egyre homályosabb...

És hanyatt terülök a fűben, s csendesen

Tűnődöm: van-e még az éj tág tengerében

Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten

Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?

Ó, van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva,

Mint dombos homlokom s csillognak-e tavak,

Mik finom szépségnek tükröt úgy tartanak,

S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?

Tóth Árpád: Este a temetőn

Vén, halottas esti kert.

Itt-ott ferdén, egyedül

Egy-egy tél-túl földbevert

Furcsa fejfa hegye dűl:

Megpihenne, ósdi rom,

Elzuhanna békiben

Lent a füves, ó siron,

Hol gazdája rég pihen...

Most a tiszta esti ég

Gyengezöld és tág mező,

Nyúgodalmas, rest vidék,

Egy-egy halkan érkező

Csillag csillog: angyal ott,

Őrző angyal, azt hiszem,

Földre ballag most gyalog,

S kézi kis lámpást viszen...

Béke, béke...lomb megett

Vén feszület feketül,

Karja most, az átszegelt,

Kétfelé lágyan vetül:

Elgyötörte estelig

Véres és szöges tusa,

Ölelő most és szelíd

Ívű fáradt gesztusa...

Béke, béke...élni ma

Nem fáj úgy, nem tépdesem

Lelkem váddal, vén ima

Zsongat búsan, édesen:

Útbafáradt vén legény

Estimája...dédapám

Énekelte még, szegény,

Vándorútján hajdanán:

"Útvigyázó szent kereszt!

Vándor míves esdekel,

Új bolygásra úgy ereszd:

Félúton ne esne el:

Légy kegyelmes tútora,

Vén csontot hadd várja már

Meleg cipó, csutora,

Édes asszony, víg halál..."

Régi emlék, furcsa dal...

Ó, mikor még, kis legény,

Próbálgattam fiatal,

Félénk hangocskámmal én,

Kandallós, vén, víg tanyán,

S megrettenve hagytam el,

Látva: szép, szelíd anyám

Mily búsan s némán figyel...

Béke, béke...vár reám,

Egyre vár az ócska ház,

Ablakában ül anyám,

És az estbe kivigyáz...

Jaj, de lelkem-testemen

Lomha, bús egykedvüség,

S eltünődöm: istenem!

Messze kell-é menni még?...

Tóth Árpád: Szeptemberi szonett

Szeptember szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok.

Már vár a hódoló táj: a zöld és elviselt

Kaftánú bús tuja mind furcsa dervised,

Mind mélyen hajladoz, s halkan imázva mormog.

Sárga selyemben várnak a szép, hervatag ormok,

Rabnők, kiket elgyötörsz, s kik engedelmesek:

S te jössz, puhán s pompázón, s gyűrűfényes kezed

Aranyos reflexétől a tiprott fű is csillog.

Ki gőggel és egykedvűn, de fénylőn s mégis áldva

Ölsz meg mindeneket, hervadás padisáhja,

Köszöntelek e szirtről, leghívebb dervised.

Hatalmas úrkezed ereszd vállamra keggyel,

S ha térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el,

S átkos, dús ajándékul az őszi bút vigyed.

Tóth Árpád: Erdő

Körül

Minden csendesen, eltelten örül.

A napsütés vidám,

S a forró, sárga ragyogásban

Minden vén tölgy egy víg, élő titán:

Emeli barna karját

Frissen az áldott égbe,

A szent, illatos, teli kékbe,

S rengeti fürtei zöld zivatarját.

Csend.

Kábult fülem hallani véli

A zengő, örök napot odafent,

Billió mérföldek étherén

Átszűrt, ájultfinom neszét.

Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!

S körül

Minden csendesen, eltelten örül.

A tömzsi, lustán rezzenő hársak

Illatokkal kenik fénylő, pőre testük,

S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék

Néznek át felettük,

Túl a hullámló, mély rengetegen,

Néznek, a merengés halk gyönyörétől

Reszketegen.

Jó így csendesen nézni a fákat,

Érezni a derűt, mely mindent áthat:

Titokban éltem is szépen tovább égett,

Mint számban a parázsló szivar,

S tűnődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek,

Mint napfényben a szivarfüst

Kedves, kék karikáival.

Oly jó így egyszer mélyen örülni,

Fáradt, szegény látásomat

Zöld pázsitkendőbe törülni,

Aztán lehúnyni a szemem egy percre,

Míg az élet kis, nyomorú perce

Ezer évvé ringatja magát,

S kinyitni aztán

S nézni ezer évvel öregebben,

Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben

A nap örökké fiatal

Nagy, zengő aranycsillagát!

Tóth Árpád: Őszi kérdés

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,

Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,

S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze

S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,

hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér,

S hogy édes életednek újra éve veszve,

Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,

Midőn bámulva vissza az elvadult időkbe

És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,

Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen

Eb, lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta?

Tóth Árpád: Be szép az ég...

Be szép az ég bíborló baldachinja,
S be jó alant heverni szemlehunyva,
A csend szól, mintha hegedűhang hullna,
Hegedül a csend, hűs arany a húrja,
Hallgatja a szív, elalszik a búja,
Álmodik a szív, s az álmot nem unja.

Mindent megun a szív, szerelmet is,
Pénzt is, kacajt is, hűvös kertet is,
A bú bakján ül, mint egy bús kocsis,
És hova hajtson, nem tudja, a hűs
Estén, és elbóbiskol néha s kis
Álmok ringatják...

Tóth Árpád: Augusztusi ég alatt

Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? - a cirpelő mezőn
Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillagtestvér fény...be szép volt!

S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
- Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...

S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj
Szivünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,

S ajkad lezártam egy oly hosszú csókkal,
Hogy addig mennybe értünk, s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról...

Tóth Árpád: Boldog csönd

Ó, boldog a kis lusta tó,
Szelíd képeket ringató,
Partja virágtól roskadó,
S ha este jön a posta-ló,
Bús nagy feje rádől s mohó,
Hűs kortyot inni néki jó.

És boldogok a fellegek.
Mily könnyű mind!Mind fenn lebeg!
Milyen halványan lengenek!
Álomraj és sóhajsereg,
Ha emberszívből felremeg,
Nem ily szelíd. A szív beteg.

És boldogok a vén fenyők,
Hullámos, dús, zöld függönyök,
Mögöttük alkony jajja nyög,
S boldog e jaj a lomb mögött:
Szent, terhes alkony, most szülöd
Áldott leányod, ő a Csönd.

Őt várom, vak már a szobám,
A négy fal roppant halovány.
S jön a rejtelmes néma lány,
Megcsókolja hűsen a szám.
Szívem megáll s boldog. Talán.

Tóth Árpád: Ma lelkemet...

Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.

Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.