Vargha Gyula: Szőlőhegyen

Ősz az idő már, a levél
Piros a meggyfán, mint a vér.

 Váltva a sárgás szineket,
Szanaszét véres szigetek.

Szél fut a szőlőhegyen át,
Hallani síró sóhaját.

Panaszos jajjal nyög bele
A szedett tőkék kebele.

Összekuszálták levelét,
Földön az oldott kötelék.

Fürt a lefosztott venyigén
Nem mosolyog már az idén.

Majd csak az új nyár melegén
Zsendül az új fürt új venyigén.

Zsendül e vajjon? Tudja az ég:
Új tavasz, új nyár jön e még?...

Sárga halálszín közepett
Szanaszét véres szigetek.

Elfog a kétség, hogy a nyár
Vissza nem is tér soha már.

Somlyó Zoltán: Őszi síp

Megfújták már az őszi sípot,
Fülem mögött már elsivított
az őszi szél, a bús szirén.

Vad táltost fogva hintajába,
virágot hint a nők hajába,
és panaszt hordoz a szivén.

Búsan suhogtat ostorával,
s pirosra forrt szagos borával
mindenkit hetykén megkinál:

Igyál, barátom, még ez őszön!
mert egyik ősz megy, másik ősz jön:
de te, ha mész, elmész! Igyál!

S amerre száll, titkos jelekkel
és rőtszín szőlőlevelekkel
hullatja teli az utat.

A sípja fáj, virága éget.
Nyomába felsikolt az élet,
s a temetők felé mutat.

Bárdosi Németh János: Szeptember

Ezüst nyárfa, arany nap,
lassan vége nyaramnak.

Lepereg a sok levél,
látod minek siettél?

Vágyam immár elapad,
jólesik egy öreg pad.

Harcos hitem csupa rom,
örülök, ha alhatom.

Patak vize, füvek, fák,
áldott lelke ölel át.

Messzi élet, bor, kenyér,
mintha búcsút intenél.

Ezüst nyárfa, arany nap,
maradj itt még magamnak.

Őszi pompa, légy enyém,
ezüst nyárfa levelén.

Holdas esték, víg szüret,
tárják ki a szívüket.

Ne is legyen más szavam,
csak aminek szárnya van.

Élni, hinni, kell-e több,
betölteni örököd?

Ezüst nyárfa, ezüst fény
ragyogj lelkem ezüstjén.

Dsida Jenő: Összel az erdőn

Gondolok az elmult nyárra...
Istenem, be más világ van,
Mint mikor utoljára
Erre jártam.

Amikor dalos madárkák
Vidám raja szállt felettem,
S én a tisztás vadvirágát
Szedegettem.

Most itt minden bús, szomorú,
Hull a fáknak őszi lombja,
Egyhangu köd, szürke boru
Takarója.

A szivem is csupa bánat:
Ide jövök, hogy ne lássák,
S itt siratom meg a nyárnak
Elmulását.

Vasil Alexandri: Ősz végén

Házunk vendégei hol maradnak,
A gólya-, a fecske-pár?
Megérezvén a tél fuvalmát,
Elmentek messze már:
Szálló darvak nyujtott csoportja
Eltünt a szemhatáron...
O, hány sóhajtás ment utánok,
O, mennyi édes álom!

Dértől fagyasztott barna réten
Nem zeng többé a dal,
Mély fájdalomtól sujtva hallgat
A sárguló avar.
Halkan zizegve hull a fáról
Levél, gally sorra...sorra...
Mintha egy lélek sok, csalódott,
Tünő ábrándja volna.

A napra felhők tornyosulnak,
Nagy, szürke fellegek.
Mint sárkányszörnyek a mesében
Csatáznak, küzdenek.
Az alvilági félhomályban
Hasító károgással,
Borzalmat keltő gyászmenetként
Ezernyi varju szárnyal.

A nappalok mind rövidebbek,
Jön a tél csendesen,
Átokvert lélek, fagyos szélvész
Sír a kéményeken:
Ökör, szamár, ló összebujva
A széllel versenyt ordít,
Az ember búsan gondba mélyed
S a tűz mellé húzódik.

/Ford.: Dsida jenő/