Egy nyári napon a hűs tornácon
uzsonnáztunk, mikor apám egyszer csak fölmutatott a levegőbe és így szólt:
- Ni, a gólya!
Egy gólya jött szokatlanul nehéz
repüléssel. Egyszer csak leereszti a szárnyát és lebukik az eperfánkra.
Az ágak megtöredeztek alatta és az
udvarra hullt. Csaknem élettelenül feküdt a porban. Odafutunk hozzá. Valaki
meglőtte.
- Bizonyosan gémnek nézte valami rövidlátó
vadász - mondja az apám. - Mert gólyát nem szokás lőni. A gólya derék állat:
pusztítja a békát az egeret, cserebogarakat. Azt tartják róla, hogy amelyik
házon fészket rak, oda nem üt a mennykő.
Azzal bekötötte a gólya szárnyát
vizes ruhával. Puha vattával. Beletettük a gólyát a nagy tyúkketrecbe, hogy ne
zavarja semmi más állat. Szomorúan, bágyadtan feküdt ott. Szedtünk neki
cserebogarakat, de nem nyúlt semmihez. Sajnáltuk a beteg vendéget, de nem
segíthettünk rajta.
Annál nagyobb volt az örömünk, mikor
másnap reggel már állva találtuk a ketrecben. Búsan kelepelt ott, és amikor
közel mentünk hozzá nagyokat ugrott. Félt tőlünk.
De csakhamar észrevette, hogy
jóakarói vagyunk. Néhány nap múlva már annyira megszelídült, hogy kíváncsian
kukucskált ránk, mikor ennivalót vittünk neki, sőt a kezünkből is elvette a
cserebogarat.
Akkor kibocsátottuk. Megmaradt az
udvaron és átvette az uralkodást. A macskát kivéve minden állat úrnak
tekintette. Rendet teremtett a verekedő kakasok között. Elűzte a szomszéd kutyákat
az udvarról, és amit kapott a konyháról, abból jószívűen juttatott a
baromfiaknak is.
Ma is magam előtt látom, amint ott
áll komolyan és méltóságosan a konyhaajtó előtt, éspedig rendesen egy lábon,
mintha a másik lába fölösleges volna.
Hanem mikor kirepült egy darab hús
az udvarra, egyszerre odaugrál és egy erős csípéssel elűzi a cicát, felkapja a
jó falatot és elnyeli.
A cica eliramodik, és a
kapufélfatetejéről lesi haragos szemhunyorgatással, hogy a gólya mennyi jó
ennivalót elkaparint előle.
Mikor künn vacsoráztunk az eperfa
alatt, akkor is ott ugrál körülöttünk, és a kezünkből fogadja el a
kenyérdarabokat.
Megszokott, jó barátunk lett a
gólya. Ahogy a kutya őrzi más helyen az udvart, úgy őrizte a gólya a miénket.
Idegen tyúk, liba nem jöhetett hozzánk. Haragos kelepeléssel elverte azonnal.
De jött az ősz. Az eperfa levelei
megsárgultak, lehullottak. A magasban utazó gólyacsoportok szálltak el
fölöttünk. A mi gólyánk félszemmel felnézett rájuk. És szomorú volt. Az utazó
gólyák lekelepeltek hozzá. Ő visszakelepelt.
Vajon mit felelt nekik ezen a
különös gólyanyelven?
- Elrepülne a mi gólyánk is, ha
tudna - mondotta az apám.
Alighogy ezt kimondta, a gólya
megcsattogtatja szárnyát, és egy kereket fordulva, az udvar közepén fölrepül.
Nyakát hosszan előrenyújtva, s lábait hátraeresztve repül a magasban. Ott csak
olykor-olykor lebbenti meg a szárnyát, mintha úsznék a levegőben. Darabig a
házunk fölött szállongott, mintha búcsúznék tőlünk. Aztán elrepült dél
irányában, s egy gólyacsoport után eltűnt a levegőben.
Hát ezt kelepelték gólyanyelven.
Mindnyájan kedvetlenek voltunk. Én is sírtam.
- Ejnye, csúnya gólya - mondottam -,
nem szép, hogy itthagy bennünket.
Az udvar puszta és elhagyott volt
utána. Még a decemberi hóban is kerestem a lába nyomát, gondoltam, hogy tán
megbánta tettét, és visszajött. De csak tyúknyomok voltak a hóban.
Hanem, amikor elmúlt a tél, egy
tavaszi reggelen erős kelepelés ébresztett föl bennünket.
- Kelep, kelep! Itt vagyok!
Megjött a gólyánk. Büszkén és
vidáman ugrált föl és alá az udvaron. Köszöngetett a tyúkoknak, libáknak,
kacsáknak, kakasoknak.
Aztán nem is egyedül volt, hanem egy
másik gólyával. Elhozta valami jópajtását.
Az új gólya bátortalanul álldogált
az udvaron. Fölugrott a kút kávájára, mikor az apám kilépett hozzájuk. Látszott
rajta, hogy idegennek érzi magát.
Hanem bezzeg a mi gólyánk nem félt
az apámtól. Olyan gólyatáncot járt körülötte, hogy színházban lehetne
mutogatni.
- Jól van, jól, bolondos gólyánk -
szólt az apám. - Isten hozott. Vártunk is. Készíts itt a pajtásoddal fészket, s
megleszünk jó barátságban.
Egy rossz kereket cipelt föl a Gyuri
inas az eperfa tetejére. Megkötözte fönn. Meg is drótozta gondosan, hogy le ne
essék. A két gólya azonnal elkezdte a fészekrakást. Olyan szép, boglyas fészket
raktak, hogy egy királysas is meglakhatott volna benne.
A nyár közepén már gyönyörű kis
piros orrú gólyák kandikáltak le a fészekből, s a két öreg gólya buzgón hordta
nekik a rétről az ennivalót. Néha a konyháról is.
Azóta mindig van gólyánk. Ősszel
elrepülnek. Tavasszal visszajönnek. Hanem azt hiszem, ott a másik országban nem
olyan vígak, mert mindig bánattal indulnak el és mindig táncolva érkeznek
vissza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése