2014. május 31., szombat

Turoldus: A Grál-lovagok kastélyában


Perceval Kondwiramur hitvese lett, és megteremtette országában a békét és a boldogságot. A határokról messze verte az ellenséget, a föld népe szorgosan törte az ugart, s ő hűséges asszonya oldalán élvezte a földi jólétet. Szerették egymást. Ha elváltak, már alig várták a viszontlátás örömteli pillanatát: ha együtt voltak, soha nem teltek be egymás látásával. Mégis egy reggel Perceval ily szavakkal fordult asszonyához:

- Úrnőm, engedd meg, hogy felkeressem anyámat. Régóta nem hallottam hírt felőle, él-e, hal-e az én drága kincsem? Tudnom kell róla, ígérem, nem maradok sokáig távol.

Kondwiramurnak fájt a kérés, de nem mondott ellent. Így indult új útra Perceval, szomorú árvaságban hagyva népét, asszonyát. A lovag szívére keserű bánat nehezedett. A szépséges Kondwiramurra gondolt, kinél különbet alig látott a föld. Fejét lehorgasztva, gyeplőszárát lova nyakába dobva baktatott, amerre lova vitte. Irdatlan erdőkön, süppedő ingoványokon vágott át, míg egy napon tükörsima tóhoz érkezett. A parthoz halászok közeledtek, az egyik csónaknak közepén drága prémbe burkolt férfi ült. Perceval megkérdezte tőle, merre találna éjszakai szállást. A férfi így felelt:

- Erre bizony harminc mérföldön belül csupán egyetlen lakott hely van. Ma már nem juthatsz el máshová. Fordulj balra, amott a sziklanyelvnél, és menj, míg kilenc meredek árokhoz érsz. Kiálts ott fennhangon, az őrség majd leereszti a várhidat, és vendégem lehetsz. De el ne vétsd az utat!

Perceval vidáman lovagolt a kilenc meredélyig, és ekkor hirtelen csodálatos várkastély bukkant fel előtte. A büszke, soktornyú palota megközelíthetetlen sziklacsúcson állt, mintha szellők szárnyán lebegne a fényes magasságokban.

Perceval hangosat kiáltott, és íme, a mélységek fölé karcsú, ívelt híd ereszkedett. A bátor lovas keresztülnyargalt a hídon, és a várudvarra ugratott. Nem tiporták lovak az udvar gyepét, mert a várban már évek óta nem a vidám tornajáték zaja, hanem a néma bánat uralkodott. Előkerültek a lovászok, és megszabadították Percevalt fáradt lovától. Majd egy nyájas lovag szobájába vezette. Itt lerakta vértjét, fegyvereit, s lemosta az út porát. Ekkor tündöklő szépségű lányka jött érte, és a talpig vörös bársonyba öltözött Percevalt a pompás lovagi terembe kísérte.

A terem mennyezetéről száz színarany csillár ontotta a fényt, melyet megsokszorozva villantottak vissza a fényes drágakövekből csiszolt falak. Száz szolga jött száz nyugággyal, rájuk lágy párnát vetettek, elébük drága prémből készített, süppedő szőnyegeket terítettek. Látszott, hogy a kastély ura, Anfortas, nem sajnálja a pompát. A márványkandallókban illatos fa lángolt, s a középső kandalló előtt puha ágyon pihent Anfortas, a Halászkirály. Véle találkozott a tóparton Perceval. S midőn hősünk hódolattal köszöntötte a szomorú uralkodót, Anfortas nyájasan bólintott, és egy mozdulattal hellyel kínálta ágya mellett.

A király szenvedő testét arannyal átszőtt cobolyprém palást borította. Süvege csupa villogó drágakő, csúcsán rubintgomb lángolt. Alig helyezkedett el Perceval a király mellett, felpattant a terem vaspántos ajtaja, bevonult négyszáz lovag, és letelepedtek az asztalok köré. A teremre gyászos csend borult, a férfiak komoran néztek maguk elé, midőn egy apród megjelent gyászuk kútfejével, egy magasra tartott lándzsával. A gyermek körbe lépdelt a termen, és borzalom, a lándzsahegyről megeredt a vér, s a vércseppek végigfolytak a nyélen, s leperegtek az ifjú kezére. A lovagok szemében könny fakadt, és hangos jajveszékelésben törtek ki, amikor a rettentő lándzsa a közelükbe ért. A kis apród elérte az ajtót, gyorsan eltűnt, és ekkor megenyhült a szomorúság is.

Most megnyílt a terem másik ajtaja, s kezükben arany gyertyatartóba tűzött égő gyertyákkal, két skarlátba öltözött szépséges hercegnő jelent meg. Nyomukban másik két hercegkisasszony lépdelt: a király elé érve, mélyen meghajoltak, s az asztalkára szépmívű elefántcsont állványt helyeztek. Nyolc bájos szűz követte őket. Egyikük achátból csiszolt ragyogó korongot tartott, mellyel letakarta az elefántcsont állványkát. Utánuk újabb leánykák jöttek, s a drágamívű lapra abroszt terítettek, majd faragott ezüst késeket hoztak, hogy a Halászkirály elfogyassza étkét. Ezután aranybrokátba öltözött lányok kíséretében megjelent Respanse de Joie, a királynő. Kezében selyemvánkost emelt magasra, a vánkoson minden földi vágy záloga, a Fény köve, a Grál nyugodott. Hozzá mérve minden földi fény csak árnyéknak tűnt, és senki nem tarthatta kezében a szűz királynőn kívül, mert a Szent Grál nem tűrte a hamist és a csalfát. A Grált csak az szolgálhatta, kinek lelke tündöklőbb volt a nap sugaránál.

A királynő bókolva tette a szent edényt a ház urának asztalára, majd egy kamarás aranymedencében vizet nyújtott a kézmosáshoz. Valamennyi étel-ital a Grál csodaedényéből került elő, mert az őrzőknek elég volt óhajtaniok valamit, egy titkos erő máris teljesítette. Perceval csak ámult-bámult a csodák láttán, de nem akarta kérdéseivel zavarni a Grál-lovagok lakomáját. Így hát semmit sem kérdezett, remélve, hogy kérdezősködés nélkül is rájön a titok nyitjára. Míg a látottakon tűnődött, egy fegyvernök díszes markolatú kardot tett elébe. A Halászkirály pedig így szólt:

- Fogadd el tőlem ezt az ajándékot. Én hordtam e fegyvert, amíg a Végzet le nem sújtotta testem. Ha igaz ügyért harcolsz, meglásd, e kard győzhetetlenné tesz.

A beteg király alig bírta kimondani e szavakat, kínjai kiújultak, és elgyötört arccal hanyatlott vissza párnáira. Ismét itt volt az alkalom, hogy Perceval megkérdezze szenvedéseinek okát: az ifjú azonban hallgatott. A lakoma végeztével a szolgák leszedték a terítéket, s a lánykák kíséretében eltávoztak. A teremben továbbra is néma bánat uralkodott, nem csendültek a kupák, s a lovagok szót sem váltottak egymással. A ház ura most megáldotta vendégeit, és ki-ki szállására vonult. Perceval is nyugovóra tért, de álom helyett reggelig csak gyötrő lidércnyomás volt a társa.

A nap már magasan járt az égen, amikor Perceval kiugrott az ágyból. A kastélyban néma csönd honolt, s Perceval hiába kereste az apródokat, minden ajtót zárva talált - sehol egy lélek. Az előcsarnokban egy asztalon sakktábla feküdt, arany- és ezüstfigurákkal. Perceval a tábla elé ült, és íme, az aranyfigurák maguktól léptek. Perceval lépett az ezüsttel, de csakhamar mattot kapott láthatatlan ellenfelétől. Haragosan lesöpörte a figurákat, és kirohant a titokzatos kastély elé. Itt állt lova pányvára kötve, de lovásznak nyomát se lelte. - Hé, emberek! - kiáltotta, de még visszhang sem válaszolt. Hirtelen kürtszó harsant, és kiáltás hangzott a vár fokáról:

- Aki nem várbéli, távozzék!

Perceval lóra kapott, és átugratott a felvonóhídon. Ám a hidat láthatatlan kezek oly gyorsan vonták fel mögötte, hogy majd az örvénybe penderült. Perceval haragosan nézett hátra, mire egy láthatatlan apród megszólalt:

- Iszkolj innen, te liba! Elég kár, hogy rád süt a nap fénye! Mondd, miért nem kérdezted meg a vendéglátódat? Most elveszítetted jutalmadat.

- Mit kellett volna kérdeznem? - kiáltott Perceval. De mintha sükethez szólna, választ nem kapott. Csak a kaput vágták be mögötte nagy robajjal. Sűrű fellegek gyülekeztek, dörgött, villámlott, szörnyű zápor kerekedett. Perceval sajgó szívvel baktatott az esőben. Búcsúzóul még hátrapillantott, de a szikla és a vár nyomtalanul eltűntek a szeme elől.

/Ford.: Román József/

Román népmese: Mese a fecskéről



Hajdanában, réges - régen, olyan régen, hogy már az idejét sem tudja senki, élt egyszer egy szegény asszony. Csak egyetlen gyermeke volt, egy aprócska, vékony csontú kislány, akit Fecskének becézett.

Ez a kislány örökösen dalolt, nótázott. Hiába szólt rá az anyja többször is:

- Elég legyen már, kis Fecske! Hagyd abba! Fáradt vagyok, pihenni szeretnék!

- Ha nem tetszik, ne hallgassa! - nyelvelt vissza a kisleány, s annál harsányabb dalolásba kezdett. Jócskán fel volt vágva a nyelve.

Egy reggel, még alig pitymallott, de a kis Fecske már talpon volt. Fekete ruhát vett magára, - melyre édesanyja kék karöltős-ujjat vart az este -, és fehér kötényt kötött eléje. Alighogy felöltözött, nyomban nótázni kezdett a legélesebb hangján.

A szegény asszony még aludt volna szívesen, de felriadt a hangos énekszóra.

- Kislányom, kislányom... - sóhajtott fel bosszúsan, majd így folytatta: - Miért nem születtél inkább dalos madárnak!

És láss csodát, abban a szempillantásban kék szárnyú, fekete tollú kismadár repült ki a szobából. Fehér mellénye megvillant egy pillanatra, s aztán szélsebesen tovaszállt...

Estére azonban visszatért, és az ablak fölé, az eresz alá fészket rakott. Ott élt madár alakban, s minden hajnalban hangos énekszóval köszöntötte az édesanyját.

Sok, sok ködbevesző esztendő telt el azóta. A fecske ma is az emberek közelében, az eresz alá rak fészket, és kora reggel hangos csiviteléssel ébreszti a ház népét. Azt mondják, szerencsét hoz annak, aki szívesen hallgatja ficsergését. Ez így igaz, hisz aki fecskeszóra ébred, és kel ki ágyából, az idejében foghat munkához s nem telnek napjai hiábavalóan.

/Ford.: Mészely József/

Benedek Elek: Mackó úr meg Ordas koma



Mackó úr meg Ordas koma egyszer régen együtt indultak el ennivalót keresni.

Amint mennek, mendegélnek, egyszerre csak édes illat csapta meg Mackó uram orrát. Egy fa odvában elvadult méhek gyűjtötték a gyönyörű lépes mézet. Természetesen azért, hogy az ő életét édesítsék meg vele.

Mackó uramnak azonban lehetett már egynémely keserű tapasztalása a méhek gonosz természetéről: törni kezdte a fejét, hogyan férjen baj nélkül a mézhez.

"Hohó! - gondolta magában. - Itt van az én derék ordas barátom. Szelíd, kedves kis állat, a légynek se vét, de ész dolgában nem áldotta meg túlságosan az Úristen. Kikapartatom én azzal a tüzes gesztenyét, akarom mondani, az édes mézet."

Azzal a méznél is édesebb mosolygással fordult Ordas komához:

- No, koma, akarsz-e belenézni a tündérek kútjába?

- A tündérek kútjába? - morogta a koma. - Hát az micsoda?

- Te még azt sem tudod, mi a tündérek kútja? Látszik, nem jártál annyi híres-neves iskolába, mint én. Hát tudd meg, hogy aki a tündér kútjába belenéz, azt látja benne, ami szemének-szívének legkedvesebb.

- Például egy gyönge húsú idei bárányt! - kiáltotta felvillanó szemmel a koma.

- Azt, azt! - hagyta helyben Mackó uram. - No lám, mégiscsak megértettél. Nem vagy te olyan ostoba, amilyennek látszol.

- Nono - morogta a farkas. - De hát mit ér, ha csak látom azt a bárányt?

- Azt éri, hogy ha kimondod ezt a varázsigét, hogy aszongya: burgutargafargakargas, akkor egyszeribe kiugrik a kútból a bárány.

- Ugyan bizony!

- Kiugrik az.

- De hát hol van az a kút?

- Akár hiszed, akár nem: ennek a fának az odvába kell bedugni a fejedet, a fa tövébe van elrejtve a kút. Vigyáznak ám a tündérek, hogy akárki meg ne találja!

- No, faodúban sem láttam még kutat!

- Hát most megláthatod, ha van merszed.

- Mit? Ha van merszem? Nem félek én semmitől a világon. Hogy is van az a varázsige?

Soká tartott, míg a medve bele tudta verni Ordas koma vastag koponyájába, hogy burgutargafargakargas. De olyan erősen vágyakozott Ordas koma a gyönge húsú idei bárányra, hogy mégiscsak megtanulta valahogy. Azzal bedugta a fejét a fa odvába.

Mackó uram meg szép csöndesen elbújt egy bokorban, és mosolyogva várta, hogy mi következik most.

Hej, uram istenem, mi következett! Amint Ordas koma bedugta a fejét, ezernyi ezer méh bolydult fel egyszerre, nekiestek, ahol érték, száz fullánk fúródott belé. Kikapta a fejét, nekiiramodott, egyre azt üvöltötte futás közben: "Burgutargafargakargas!" A méhraj utána, egyetlen egy sem maradt az odúban.

Mackó uram elégedetten mosolygott, nyugodtan odalépegetett a fához, azt morogva magában:

- Rargavargaszmergedverge!

Azzal kiszedte a "tündérek kútjából" az édes, illatos lépes mézet, és mind egy cseppig megette.

Gárdonyi Géza: Egérvadászat


A minap a cica nagyot ásítva ébredt fel a tűzhely mellett.

- Jó lenne egy kis egérpecsenye - szólott -, megéheztem az alvásban.

Azzal elindult egérvadászatra.

Nem vitt magával se puskát, se kardot. Megfogja ő az egeret a körmével is. Felfutott a falon a kamra ablakába, és ott meglapulva leste, mikor jön az egér.

A kamra csöndes volt, a hurkák mozdulatlanul lógtak a rúdon. A lekváros fazékhoz most méhek se jártak. Szóval csend volt a kamrában. De a cica azért csak fülelt.

Egyszer csak hallja ám az ablak mellett, hogy szopogat valaki valamit. Beljebb pislant, hát látja, hogy egy fürge kis szürke egér szopogatja a hurkán az ujját. A cica szeme ragyogott. Óvatosan összehúzta az izmait. Aztán hopp! - beugrott a hurkák közé az egérre.

De az egér abban a pillanatban észrevette a veszedelmet. Mint a villám surrant tovább a hurkákról a bögrék mellé. A cica utána.

Hurka lepotyogott, bögre legurult, de a fürge kis egér még hamarabb lenn termett. Egy üres hordó állott a kamra közepén. Arra ugrott az egér. Hopp, utána a cica!

Kergetőznek, szaladgálnak a hordó körül. Mikor a cica megfordul, hogy szembeütközzék, a kis egér átugrik a cicán, úgyhogy a cica csak a levegőbe kap, de nem fog semmit.

- Ejnye, kópé!

Most egyúttal tovább is bújna az egér, az üvegek mögé.

- Rejtsetek el, üvegek! - így cincog a kis egér. - Rejtsetek el engem! Nyomomban van a cica! Be akar ám kapni!

Az üvegek sűrű csoportban állottak, de nem tudták elrejteni az egeret, mert átlátott a cica a derekukon. Oda is ugrott. Szétrúgta az üvegeket. Az egér ugyanabban a pillanatban az üres kosárba surrant.

- Takarj el, takarj el! - így szólt az egér a kosárhoz. - Nyomomban jár a cica, és be akar kapni.

A kosárnak nem volt elég ideje eltakarni az egeret. A cica beugrott a nyíláson, és meghemperedett a kosárral együtt. De az egér ezalatt kiugrott egy kis lyukon, és a tojásos kosár mellé rejtőzött.

- Jó tojásos kosár - így szólott remegve -, sarkamban a cica. - Takarj el, takarj el!

A tojásos kosár el is takarta az egeret. Hej, a cica megérezte a pecsenye szagát!

- Most megfoglak! - szólott ugráshoz lapulva.

Azzal zsupsz! - ráugrott a tojásokra. Persze az egér, megint kisiklott a körmei közül. Felugrott a vizessajtár tetejére.

- Jó vizessajtár - szólott a kis egér -, hadd üljek egy kicsit a fejeden! Kerget a cica. Odalenn nem biztos az életem!

A vizessajtár meg se moccant, úgy tartotta az egeret, de az éles szemű cica ott is észrevette. A cica felugrott. Az egér leugrott.

A kamra falához támasztva állott az új seprű. Arra szaladt fel az egér. Nyomában a cica.

- Jaj, végem van! - cincogott a kis egér, és felhúzódott a seprűnek a legeslegtetejére.

Ez volt a szerencséje. Mert ahogy a cica utána kapaszkodott feljebb és feljebb, a seprű eldűlt, és belevágta a cicát a vizestálba.

Mikorra a cica kiugrott a tálból, már akkor benne volt a kabátban, amely a szegen lógott.

- No - gondolta az egér -, itt már nem talál meg a cica.

De bizony megtalálta. A székről egyenesen beugrott a kabát ujjába. Szerencséje az egérnek, hogy szűk volt a kabát ujja. A cica megszorult benne. Mind a húsz körmével dolgozott, míg ki tudta magát szabadítani.

A cicának ezt a kínlódását az egér a csizmaszárból nevette.

- Nevess csak - mondta a cica -, majd nem nevetsz te mindjárt.

Beugrott az egér után a csizmaszárba. De már akkor az egér nem félt. Tudta, hogy egy kis lyuk van a csizma talpán. Azon a kis lyukon át kisurrant, és eltűnt a kamra kövei között levő egérlyukban.

A cica egy darabig kotorászott az első lábával a csizmában, de aztán, mikor meglátta a lyukat a csizma talpán, gyorsan visszavonult.

- Elkéstem - szólott a fejét csóválva, mikor az egérlyukat megpillantotta -, ma nem eszünk egérpecsenyét.

Cica, cica, ha csak az volna a baj! De mit szól majd édesanyám, ha meglátja a törött tojást, gurult fazekat és egyéb rendetlenséget?!

Cica, cica, jó lesz, ha ma nem mutogatod magadat a konyhában!

Sík Sándor: Rudolf Czinege



A Sella és a Marmolata közt,
Ahol a szikla rózsa és ezüst,
(A vért felitta rég a hó s idő,)
A hegyoldalban meghúzódik
Egy parányi katonatemető.

Az óriási templom-dolomit
Alján feketén elővillanik
Az ócska vasrács négyszöge,
Egy sírkőről, nehéz osztrák nevek közt,
Egy név szalutál: Rudolf Czinege.

Császárvadász. A büszke régi ezred
Száma leporlott. A csorbult keresztet
Bokrétázza egy pici lobogó.
Három szinét megszítta rég a napfény,
Vagy tán a sziv, a tövén álmodó.

Nincsen szó arra, ami elfogott,
Cirógattam az ócska szalagot
És sírva mondogattam: Czinege.
S havasi szélként elkapott magával
A süppedt sír tragikus éneke.

Császárvadászok. Mintha látnám:
Böfög a tűz a Col di Lanán,
Felundorult a poklok feneke.
Kaverna mélyén, csukaszürke arccal,
Ül a becsület: Rudolf Czinege.

Rudolf és Péter, János és Mihály,
És mind-mind, ami bennetek zihál,
Ó Czinegék, ó drága Czinegék!
Ki mondja el a szalmahéjas fészkek
Sótalan, cukortalan életét!

Ki mondja el a füsttelen tanyákat,
A szikkadtmellű, fásult nem-anyákat,
S a szörnyű másnál iszonyúbb jövőt,
A fenekestül felborult világot
S a nagy kérdést, a rátok meredőt:

Lesz-e vagy nem lesz bukott Magyarország? –
Az ítéletet, Isten-írta sorsát,
Ti mondjátok ki, fáradt Czinegék.
A tar sziklák közt üvölteni hallom
A kétségek hiénaseregét.

Feleljetek, ti nagyszerű halottak!
Meghalni nálunk csodaszépen tudtak
Mindig a hősök, halni másokért:
De élni, élni, élni magatoknak:
Ez az, mit most a végzet-óra kérd.

Az élet és a szétomlás határán
Horkanj meg immár, történelmi bárány,
És mutasd meg, hogy mire vagy erős!
Jámbor Czinegék, tudtok-e tar-ölyvvé,
Kesellyé válni, mint a mesehős?

A mesebeli legkisebb legény,
Ki átbukik a fejetetején
És azzá válik, amivé akar.
Mindenné kell ma válnod egymagadnak,
Czinege Rudolf, utolsó magyar!

Egyetlen magyar a kereszt alatt,
Mozdulj, felelj hát, felszólítalak,
Kényszerítelek: van-e még remény?
Van-e még benned sírszétrúgni élet,
Vagy jól pihensz a német kő tövén?

Mély csend. Czinege Rudolf nem beszél.
A Selláról lejött az esti szél,
Ismeretlen dallamot suttogott.
Hogy visszanéztem: a szélben, a síron,
A lobogócska lobogott.


Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5