2010. február 24., szerda

Mihail Lermontov: Búsan kondul az estharang...



Búsan kondul az estharang
Ez alkonyórán, csendesen fülembe zengve.
Megcsalt lelkem az öröklét titkán merengve,
Reményre ébred itt alant.
És ha a szél, e zord vándor nagy ívben
Végigszáguld a néma temetőn,
Bensőm nem rándul össze reszketőn,
Mi benne él, gyökeret vert e szívben.
A sors a szárnyas, élő szellemet
Nem pusztíthatja ki belőlem, érzem,
De jaj, e földön majd mi óvja meg
A bamba kéj s otromba vád kereszttüzében?
Míly pajzsa lesz a szenvedély
S a talpnyalók gonosz ármánya ellen,
S ha majd ráront az érthetetlen,
Másoknak furcsa, vad szeszély?
Táplálék nélkül mind kihúnynak
A lángok fenn a szirteken:
Mert kő a rideg hallgató csak,
Kíséreld meg és tárd fel lelkesen
Előtte forrását az üdvnek és derűnek:
Hol érezni kell, dől belőle a beszéd,
Tökélyét, lám, az egyszerűnek
Nem érti és nem tudja, mi a szép -
Mint az, ki befogadni vágyik e világot
S isteni lelke kínok árán győzve tart,
Repül az ég felé, hol nincs se gát, se part -
S övé a végtelen szabadság, mire vágyott.

/Ford.: Mándy Stefánia/

Mihail Lermontov: A koldus


Alamizsnát les - kuporog,
A szent kolostor kapujába.
Sápadt, tikkadt, gyomra korog,
Alig cipeli gyönge lába.

Falás kenyeret kér csupán,
Szemén kicsordul szenvedése
S valaki becsapja csunyán:
Követ nyom kinyújtott kezébe.

Szerelmed így szomjaztam, így
Keserű könnyel könyörögve
S szívem legtisztább vágyait
Igy csúfoltad meg mindörökre!

/Ford.: Képes Géza/

Mihail Lermontov: Most a szív...


Most a szív nyugodni vágyik,
Szenvedélye ellobog,
Mert belátja, hogy a másik
Szív érette nem dobog;
Ám ha fojtott izgalomban
Még remegne, az se baj:
A víz sem csitul le nyomban,
Bár elült a vad vihar!

Jött az óra, válni kellett;
Észre sem vetted vajon,
Bár szemed láttára pergett
Forró könnyeim arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
Önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szivedben
Újra szítod lángodat.

Ám hiába igyekeznél
Szenvedésed rejteni,
Mert szerettelek, szerettél
S nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
Nézd a parton azt a két
Sziklát, mely hajdanta egy volt
S állta a vihar dühét;

Látod, a két tört vonal hogy
Összeillik? Van, amit
A természet egynek alkot,
És a sors kettészakít.

/Ford.: Kálnoky László/

Tömörkény István: A barom körül

Azt mondják, hogy a birka tudatlan állat, és nem ismeri ki magát a világi forgalomban. Ez lehetséges, de nem mindig igaz a vélekedés. A birka ugyan gyámoltalan, s olykor, ha kalandvágyó kedvei vannak, úgy nekiindul a világnak, mint a Döme kutyája, amely tudvalevőleg a világ végének a fölkeresésére indult meg annak idején, de csak a második faluig jutott el, mert már ott is jó helyre talált, s nem ment vissza Döméhez, aki mindig csak szemmel tartotta, de ennivalót nem adott neki.

A birkában is vannak olykor világjáró ösztönök. A nyájból minden szó nélkül egyszer csak megindul, s megy neki a nagy mezőségnek. Gondolatai hol kalandozhatnak ilyenkor? Nem tudni. Általában mit gondolhat a birka, mikor így útra kel? Ezt sem lehet tudni. A birka agyával csak egy bogár szokott foglalkozni. Ezt a bogarat a birka a mezőn a fűvel együtt megeszi. A bogár a birkában fölmászik a birka eszébe, hogy ott új benyomásokat keltsen. A birka azonban ezt nem bírja ki. Mikor érzi a bogarat a fejében, forogni kezd önmaga körül. Eleinte lassan, azután sebesebben, végül megszédülve a földre esik, s nem is kel föl többet.

Ilyenkor a tanyai gyerek, ha éppen az udvarban van, beszalad az apjához az újsággal:

- Édösapám, alighanem megdöglött a birkánk, mert hozza a juhász a bűrit.

A birka, ha megindul is, nem megy sokáig. Nem távolodik el messzire. Egy ideig megy, de azután megáll. Várja, hogy érte menjenek, s visszatérítsék a rokoni körbe. A juhásznak tehát e tekintetben elég könnyű dolga van.

Más azonban a gulyásé, mert más az üsző.

Az üsző, ha megindul, elkódorog a végtelenségbe. Ez bolond állat. Ez nem ismer határt. Nincsen hozzávaló esze neki. Nem ért hozzá. Az igaz, hogy nem is foglalkoznak vele úgy, ahogy kellene. Rideg gulyások keze alatt van csak. Nincsen semmi utasítása arra nézve, hogy miként élje ezt az amúgy is rövid világi életet.

A kutya tudja, hogy meddig tart a gazdája földje, mert azon túl már nem ugatja az utast, gondolván, hogy ott már a másik kutya föladatai kezdődnek. De az üsző nem tudja, hogy hol van a legelő vége. Ha valamely tudományművelő ember megírja, hogy micsoda bogarak tartózkodnak a szegedi határban, s ismét egy másik férfiú megírja azt, hogy miféle bogarak élnek a szomszédos szabadkai határban, akkor valószínű, hogyha valamely szabadkai bogár a két határt elválasztó országútra téved, s azon meglátja a négyszínű szegedi határoszlopot, bizonyára ezt mondja magában: nem, én nem megyek oda átal, mert énrólam meg van állapítva, hogy én szabadkai bogár vagyok... Ez ugyan nem teljesen bizonyos, de föltehető, hogy így van.

Az üsző azonban ehhez nem ért. Ritkán indul ugyan meg, de ha megindul, akkor messzire elhalad. Ha útjában utána ereszkednek a kutyák, akkor szalad is. Ha valamely tanya előtt megy el, s az emberek be akarják hajtani, hogy addig náluk legyen, amíg majd a gazdája keresi, akkor is fut, s vadul rázza a fejét, hogy a szarvaitól nem lehet hozzáférni.

Leginkább éjjel szokott megindulni a gulyából. A gulya ilyenkor fekszik a karó körül, amely az otthona neki. Mert a gulya akármerre jár a pusztában, mindig be kell a részére egy jó magas karót ásni a földbe: a sík mezőn ebből tudja meg, hogy hol van az ő lakása, amelytől messzire eltávozni nem szabad, s úgy delelés alkalmával, mint éjszakai pihenésre, a köré kell telepedni. Ott is alszanak. Éjszaka csak a cserényember van fönt, ez vigyáz rájuk. A cserényembernek az a hivatala, hogy főz a gulyásokra, s miután ott nemigen szokás hatfogásos ebédeket csinálni, ettől a dolgától bátran alhat nappal eleget. Éjjel hát ő van fent, míg a gulyások, számadók és bojtárok egyaránt így alszanak, mint egy darab fa. Vagy mint a tej. Vagy mint a bunda. Hogy miért mondják, hogy az ember úgy alszik, mint a bunda, mikor a bunda sohasem szokott aludni, az nem tudatik, de hát ha egyszer így mondják, akkor így mondják, s afelől nincs mit beszélni.

Mert biz azok alszanak mélyen, hiszen hajnaltól estig talpon vannak, belefáradnak a jószág terelésébe, még inkább a vízhúzásba, mert nyolcszáz jószág részére tömérdek italt föl kell húzni napjában a mély kutakból. Alszanak tehát, vagy miként odakint mondani szokás, humnak, amely különös szó a szem lehunyásának az aktusából származik. Még a kutyák is alszanak, legföljebb arra neszelnek föl, ha idegen szagot éreznek a pusztában. De hát most nem éreznek semmit. Nem jár a határban sem tolvaj, sem zsandár. Erről az idegen szagról így mondja egy búsongó, olykor elhalkuló, olykor szomorúan kiáltó pásztornóta, talán a legszebb valamennyi között:

Nem akar a vezérürü legelni,
A kolompját haragosan zörgeti.
Idegön szagot éröz a pusztába,
Hátra nézök: hat zsandár gyün nyomomba.
Azt kérdözi az elülgyüvő zsandár:
Huvá való születés vagy, te bojtár?
Hej de Török-Kun-Szent-Miklós vót az én hazám,
Ott nevelt föl éngöm az édösanyám...

Ezt dúdolgatja az éjszakás, egymaga ébren a nyugvó nagy állattábor fölött.

Sötét van, az ég fölleges, a hold még nem jött föl. Az üsző ilyenkor gondolja magában, hogy ő majd meglép. Könnyű ezt megtenni manapság, mert ma már minden változik, és semmi sincsen úgy, mint ezeknek előtte. Azelőtt mind fehér volt a barom, most meg javarésze tarka. Aki még fehéres is, az is olyan szürke, hogy a színe egybeolvad a sötéttel. Az üsző elmegy, és senki sem veszi észre.

Reggel a szokott méltósággal húzódik föl az égre szép fényességében a tarhonyaszárító csillag, már mint ahogy tréfásan a napot tisztelni szokás. Gulyások és kutyák föléreznek, lerázván magukról az éji harmatot, a cserényember pedig, mielőtt humni menne, tejet melegít a bográcsban - abba kenyeret szokás aprítani. Kanállal éve jó, bolond, aki nem szereti.

A nehéz barmokat fölkeltik fektükből, s terelik szorgosan legelni. Mert ha addig kezd az evésbe, amíg harmatos a fű, az étel mellett egyúttal iszik is, s ezzel sok kútvödörhúzást meg lehet takarítani. A számadógulyás végignéz a mozgó barmokon, s azt mondja:

- Hejnye, a jó reggelit neki.

Az éjszakás ránéz: - No?

Mondja a számadó:

- Mintha egy hibádzana.

Honnan tudja, és honnan sejti? Talán ő maga sem bírná megmondani. Mondják ugyan, hogy a számadó úgy olvassa össze a jószágot, hogy megszámlálja a lábakat, és elosztja néggyel, ez azonban mind csak olyan városi úrfélék gúnyolódása, ezek az értetlenek szeretnek mindent kifigurázni, ami nem az ő eszükhöz való. Annyi azonban bizonyos, hogy valami különös megérzése van neki, mikor így azt mondja: alighanem hiányzik egy jószág. Mert honnan látná meg a nyolcszázból éppen azt, amelyik nincs ott.

- Hát én nem tudom, nem tudhatom - rázza a vállát az éjszakás -, itt lopó nem járt az éjjel. A kutyák még csak meg se mukkantak.

- Hát akkor - véli a számadó -, alighanem valamelyik bolond üsző megindult.

Azonban ez még nem egészen bizonyos. Előbb szót kell érteni a bojtárokkal. Mind a ketten nagy kiabálásokba kezdenek, hogy - haó, héj, erre, erre, legényök! Jönnek is vissza az emberek, húzva maguk után a csatakos fűben a botot. A gatyaszáruk föltűzve a korcba, hogy el ne ázzon, a magas, harmatos fű a veresre égett, meztelen lábszárukat verdesi: pásztorembernek ez a hideggyógyvíz intézete. Jönnek hát, és kérdezik:

- Mi baj van?

Bozontos állát sikálja a tenyerével a számadó:

- Úgy tetszik, mintha egy üsző hibádzana. Föl köll tekinteni az egész barmot.

Most bizony az éjszakás alvásának is befellegzett. Mennek mind a négyen föltekinteni a jószágot. Ez azonban nem úgy megy, hogy most előhoznak valahonnan egy irgalmatlan nagy rubrikás könyvet, állománykimutatást, törzslapokat s egyéb ilyenfélét, mert efféle tintás dolgaik nincsenek nekik. A tintához semmi közük sincs, némelyik részüknek az olvasáshoz sem, mert az inventárium bent van a fejekben, s bicskaheggyel rá van róva a pásztorbotok simára faragott négy oldalára. Ezen az ugyancsak egyszerű számadáson igazodnak el, teljes biztonsággal. Minden jószágról meg tudják mondani, hogy kié, a számadó pedig ráadásul mindenikről meg tudja mondani, hogy ki van-e már utána fizetve a pásztorpénz. Az igaz, hogy a koponyájuknak ezenfölül aztán nincs is egyéb gondja, de ebben az egyben tökéletesen eligazodnak.

Egyszer, régebben, van már vagy tizenöt éve, az alsópuszta külső baromjárásain haladtam át kocsival; már nem tudom, miféle szél vitt éppen akkor arra. Alighanem a honvédok sírját kerestem, mert negyvenkilencben két, Világos alól menekülő őrnagyot eltett láb alól egy pásztor. Aligha volt magyar ember, mert Lefántinak hívták, a Bach-korszak becsületére legyen mondva, hogy később a lófarkas zsandárok rá is derítették a bűnt, s föl is akasztották érdem szerint tisztességesen. Ma emlékoszlop jelöli a honvédok halála helyét, amit akkor még keresni kellett. Lehet, hogy éppen ebben jártam akkor, lehet, hogy másban, egyre megy.

Elég az avval, hogy a kereveti járás gulyája előtt elhaladva megállunk, s bemegyünk a barmok közé. Az ipamnak is volt egy üszője ebbe a gulyába kicsapva, mondom - nézzük meg, zsendül-e. Vasárnap volt, vásár is volt Szabadkán, a gulya mellől a többi nép mind oda takarodott, a rengeteg sok jószág egy fiatal surbankó bojtárgyerekre volt bízva. Mondjuk neki, hogy a Kiss Pál üszőjét keressük. A fiú a botra támaszkodva gondolkozik egy kicsit, s azután azt mondja a pipa mellől: Olyan nevű gazdának itt nincs üszője, se semmiféle jószágja. - Hát pedig az itt van. - Hát pedig az nincs itt. - Keresni kezdjük az üszőt a sok száz jószág között, s idő múltán meg is találjuk. - No, öcskös - mondjuk a fiúnak -, hát látod-e, hogy mégis itt van? - A bojtár végignézett bennünket tetőtől-talpig, ami a teljes megvetés kétségtelen jele, s csak annyit mondott:

- Hiszen ez nem Kiss Pálé, hanem Kispalcsié.

Így állván a koponyacsontok mögött a fejekben az inventárium, a számon vevő bizottság most is nagy hamar megállapítja, hogy csakugyan hiányzik egy üsző, afféle újabbfajta borzderes, az ördög bújjon bele, s ráadásul özvegy Kabók Jánosnéé, aki igen szegény asszony, az istenadta.

Hát most már hogy hívták a Dúberék kutyáját? A Dúberék kutyáját úgy hívták, hogy Mozogj. Itt nincsen más mód, mint hogy mozogni kell. Utána kell az üszőnek eredni. Jó szerencse, hogy mostanában már nincsenek annyira szigorúan felekezetekre osztva a barmok, mint ezeknek előtte. Öt-hat kicsapott ló is akad mindig a gulyában. Ilyenkor lovas ember lesz a bojtár, beleakasztja valamelyik alkalmas ló fejébe a kantárt, fölül a lóra, s megy.

- No, eredj te, Jóska - mondja a számadó. - Csak valami mönyecskébe bele ne akadj.

Ezen nevetnek, csak a Jóska legény pirul el. A Jóska legény ugyanis afféle lánytúl tartózkodó ritka pusztai virág, már huszonnyolc éves, s még mindig nem nézett asszony után. Az ilyen embernek, akármennyire érti is az iparát, nem sok becsülete van. Gyávának vélik, hogy egy asszony eltartásába nem mer belebocsátkozni. Éri a gúnyszó itt is, ott is. A Jóska legény tehát lehetősen elpirulva száll föl a lóra, s nekivág a pusztának. A számadó megnyugodva néz utána, ahogy a terhét érző szabad ló ficánkolva viszi az ég alja felé: ha valaki, hát akkor a Jóska visszahozza az üszőt.

A Jóska pedig megy a lovon lihegve, mintha mindjárt le akarna esni róla, pedig sohasem esik le. Nézi a dús füvet hol jobbra, hol balra, erre megy, arra megy, tevereg, kanyarog, mint ahogy azt a foglalkozás hozza magával. Ezt a foglalkozást kintvaló nyelven csapásozásnak nevezik. A fűbe vágott csapásokat keresi, hogy merre léphetett meg az üsző.

A Jóska a lóval utoljára már csak egy kis pont a föld peremén, azután arról is letűnik.

- Alighanem nyomon van - véli a számadó.

Azonban semmi sem bizonyos. A Jóska késő délután kerül elő, csaknem alkonyodik, a nap már fahegyben van. A ló szügyéről szakadozik a tajték, a Jóska képe pedig olyan veres, mint a valóságos égő piros paprika. De nem hajtja az üszőt.

- No - mondja neki megütődve a számadó -, hát pusztakézzel miért gyüssz vissza?

- Mögvan az üsző - mondja Jóska, ahogy leszáll, és a ló fejét a kebeléhez vonja köszönet gyanánt.

- Hát ha mögvan, hát hun van? - kérdezi a számadó.

- Amarra lejjebb - mutatja a Jóska. - A Bogárzó vize mellett balra fordul kend, azután a három nagy fánál jobbra, azután mindjárt a hatodik tanya, Frantzia Pétör nevezetű, oda betévedt.

Ez megnyugtató. Az üsző megvan, össze sem törte magát, az özvegynek kára nem esik. De...

- Hát mért nem hajtottad elő? - kérdi megint a számadó.

A Jóska hallgat. Olyanformán áll a számadó előtt, mint valamely gyerek. A mellényét gombolgatja ki-be.

- Úgy gondoltam - mondja -, hogy majd kend mönjön el érte.

Az irtózatos sértésre szinte megtántorul a számadó, mintha erős ököllel mellbe vágták volna. Indulatosan kiált a bojtárra:

- Hát énvelem szömbe játszod mög magadat?

A Jóska már megint csak ugyanolyan piros, mint a valóságos égő paprika, és zavarodottan gombolja be a mellényét éppen három gombbal följebb, mint kellene, mikor mondja:

- Nem én, Tóni bátyám. Hanem úgy tetszik, mintha asszonynak valót találtam volna abban a tanyában. Mögkéröm a szívességit, hogy ha az üszőért elmönne, talán a lányt is föltekintené.

A számadó képéről nagy hirtelenséggel lehervad a kegyetlen szigorúság, hogy barátságos mosolygásnak adjon helyet. A cserénybe lép. A nagy szíjas fakulacsot a ládából kiveszi.

- Lóra, Ferkó, lóra - mondja a kisbojtárnak -, de röttentő sebösen. Tőttesd mög a csárdában, de egészen telisteli tőttesd. Erre a nagy ijedtségre.

Széles tenyerét násznagyi szeretettel nyújtja a paprikaképű Jóska felé.

Tömörkény István: Kifárasztás

Már olyan idő van, hogy az őszi hideg ráfekszik a határra. A nap borongósan, vérbeborultan kel föl, a feje tetejére felhőkből kék kendő van kötve, mintha beverték volna a halántékát valahol az éjjeli mulatozásban. Dér fekszik az elhervadt füvön és a száraz tarlón reggelenkint. Nyirkos a levegő, még a fölszántott földek fekete tekintete is szomorú, szóval ez az az állapot, amidőn megereszkedik a só, és csepegni kezd a maga bánatában, az ereszet alatt, a szalonna. Hó még nincsen, a határ kietlen, éjszaka erős szelek járnak, úgy is nevezik az ilyent, hogy - betyáros idő.

Ennélfogva egy nap délutánján Hadadi Mihály arra a határozatra jut, hogy átmegy a szomszédba Frantzia Ferenchez. Mehet, mert elsősorban a dolgától nagyon is ráér, ilyen időben úgy sincs mit csinálni. Másodsorban szokásos is a szomszédolás, mert régi igazmondás, hogy a gyakori látogatások által erősbödik a barátság. Továbbá.... továbbá pedig - ej, mit lehet azt tudni, mit forgat Hadadi Mihály a fejében, ebben a féloldalra nőtt nagy fejben (bár ugyan másrészt azt mondják, hogy az nem az okosságtól van, vagyis hogy nem attól, mintha a rettentő nagy ész törte volna ennyire kifelé a koponyacsontot, hanem hogy az anyja mindig egyoldalára fektette kicsi korában). Nem messze van Frantzia Ferenc tanyája, csak egy kicsit kell menni itt a közön, s Mihály hamarosan oda is ér. Az asszony az ereszet alatt foglalatoskodik, valamit kever egy nagy tálban, annak szól oda:

- Adjon Isten jó napot, Vera.

- Adjon Isten kendnek is.

- Hát az urad ide elő van-e?

Ide elő azt jelenti, hogy a tanyában van-e? Az itthon szó nem szokásos, az otthon meg, az a várost jelenti.

- Hát - mondja az asszony -, ide elő van, hogy ne volna. Ott bajoskodik az istállóban a lovakkal... Hisz tudja kend.

Az asszony nevet, Hadadi is mosolyog egy kicsit, mert ez olyan dolog. Frantzia Ferenc bolondja a lónak, bár ugyan másnak semminek sem. Nem kocsmás, nem kártyás, nem szokott elmaradozni, csendes, istenfélő, csak éppen a ló, abban különös gyönyörűsége telik. Csereberél, ha valahol egy szépet meglát, eladja, hogy egy újat, még szebbet vehessen, ha azután az istállójába bekötötte, nézegeti, becézi, beszél hozzá, s végtelen öröme van abban, ha a ló olykor rányihant. Abrakot is sűrűbben ad neki, mint éppen kellene, mert mikor a zabot rostálják, a csemegére éhes ló röhögni szokott, s nagy kedvtelés az, az ilyesmit hallgatni. Ha ilyen kedves ló van a többi melletti azt úgy tartja, mint a gyereket, dologra nem engedi, néha befogja a könnyebb kocsiba, s kerül vele egyet a határban, parádézás okából. Szóval Ferencnek ilyen dolgai vannak a szép lóval gyönyörködés szempontjából, másfelől pedig mindig ott rágja a lelkét a sötét aggodalom, hogy hátha elviszik a lókötők. Mert annyi bizonyos, hogy az kitudhatatlan népség. Már hogy az igazik.

- Igazi lókötő ma már ritkán akad - vélik az emberek -, kivesz a fajtája. Csak emezek vannak, ezek a lólopók, csavargók. Akik abbul élnek... Nyomorúságos kenyér, az igaz.

Mert ez furcsa dolog, ha jól keressük. Valójában ugyanis csakugyan úgy van, mintha kétféle lókötő volna. Az egyik: az a bizonyos közönséges tolvajember, akinek mindegy, ha lovat lop vagy birkát, egy kocsi dinnyét rak-e kocsira a más földjéről éjszaka, vagy ha kiássa a szomszédját, s másnap egykedvűen pipázva nézi, hogy amaz mint búsul elveszett kis vagyonkája után, mint siránkozik az asszony, hogy a tiszta szobából a párnái, pelyhei, tollai, amiket esztendőkön gyűjtögetett az eladólánya részére, mint váltak semmivé, tolvajok keze nyomán, egy éjszaka alatt... Az ilyen a közönséges tolvaj, a lacibetyár, a futóbetyár. Ellenben a másik fajta lókötő csakugyan lókötő. Minden közönséges igáslóra szemet sem vet, girhes, paraszti macskalovak akkor sem kellenének neki, ha önként kínálkoznának, mondván:

- Ne, itt vagyok, lopj el.

Nem, ezt nem tenné. Az efféle lókötő valami virtus-tolvaj. Olykor szüksége sincsen arra, hogy éjszakai kalandokba merészkedjen: mert megélhetne anélkül is. Inkább a vére hajtja, s csak szép ló kell neki, amelyen aztán röpül a mezők éjszakai, titokzatos avarján. Az ilyen ember, ha társa van hozzá, megteszi, hogy amikor már rajta ül a lovon, előbb ráhajt az elaludt pásztorra, s a karikás ostorral húz egynéhányat rá, csak azután tűnik el a lovon a sötét éjbe, visszakiáltván: - Visszük a lovat, de te vagy az oka, minek alszol! Aki pásztor, ne aludjon!

Ráadásul az effajta lókötésben mégis, az is hozzátartozik a mesterséghez, hogy az a ló a kívánatos, amelyet nagyon őriznek, amelyet nagyon féltenek, amely még csak nem is eladó, mert kedvtelése van benne a gazdának. No, ami a Frantzia Ferenc lovát illeti, az éppen ilyen, féltik is, eladásra sem kínálják: Ferencnek még a szíve is elszorul arra a gondolatra, hogy mi lenne, ha a lótól meg kellene válni.

Hadadi beköszönt hozzá:

- No, mindig csak a lóval, mindig csak a lóval - mondja vidáman. - No, adjon Isten jó napot.

- Hát - mondja Ferenc -, csak betekintöttem hozzá.

- Jól is van ez. Szép lovat, jó lovat szömmel köll tartani. Mert különben más vet rá szömet.

Ferenc megütődik:

- No, kend is úgy véli? Én is mindig attól tartok. Éppen most néztem ezt az istállóajtót.

Mihály szintén nézni kezdi az ajtót. Olyan, mint a másik.

- Ezt? - kérdezi. - Már miért?

- Hát nézze kend - aggodalmaskodik Ferenc -, nem löhet egész éjszakára bezárni az állatokra az ajtót. A többit nem bánnám, de ezt az egy lovat sajnálom. Elpusztul a melegben. Szúnyog is van, pedig már elég hűvös van. Hát néha csak nyitva köll tartani az ajtót... De akkor elviszik a lókötők.

Mihály gúnyosan veti oda:

- Elviszik? Hát vigyázz rá, hogy ne vigyék. Hiszen én is éppen azért vagyok itten, hogy vigyázz.

- Ugyan? - ijed meg Ferenc.

- Nem tréfabeszéd - mondja Mihály komolyan -, csakugyan nem tréfabeszéd. Én azt mondom, hogy itt a környékén éjjel valamiféle népek járnak. Az én fülem nem hibás, én még ha alszok is fölérzök, ha az úton jár valaki. Pedig a homok csöndes...

Ferenc megrémülten néz Mihályra:

- Hát csakugyan járnak? - sóhajtja. - Nem hiába gondoltam én is. Hej, nem hiába gondoltam én is! A kutyák, a rablók! De az életöm árán se viszik el! Itt őrzöm puskával, ha akár sohase pihenök is.

- Nono - mondja meggondoltan, lassan a Mihály -, ami azt illeti, az embör védi, ami az üvé. Mondom, én mindjárt ide gondoltam, mert a kutyák se úgy viselködne éjszakánkint, mint szokás. Hát, gondoltam, szólok már a szomszédnak, jó lösz vigyázni, mert baj esik a ház körül. Ámbátor hiszen - teszi hozzá kisvártatva -, én nem tudok bizonyosat, csak gondolom. De mégiscsak van abban valami, ha már az embör éjszaka is vele álmodik.

Mindjobban megütődik ezekre a szavakra Ferenc.

- A vasat... - motyogja -, a vasat. Azt már régön gondoltam. Most majd idetétetöm az istállóajtóba rúd gyanánt, hogy lakatra járjon. Akkor ugyan nem viszi ki senki.

Hadadi nevet.

- Hát hiszen tudod, ami azt illeti... De a körösztvashoz parasztajtó köll, ez pedig magos ajtó. Látod, így jár tanyai paraszt, ha az urat utánozza. Ebbe az ajtóba ugyan hiába akasztol körösztvasat, mert vagy el lehet alatta bújtatni a lovat, vagy pedig ki lehet ugratni fölötte. Különösen, ha még az embör a vasrudat jó vastagon pokróccal betekeri.

Frantzia Ferenc olyképpen néz mostan Hadadi Mihályra, mint komoly írásos esetekben, levelek érkezése vagy levelek küldése idején az írástudatlan az írástudóra nézni szokott.

- Hát - mondja - hát... fene teremti. Utóvégre... Hát mit csináljak?

Hadadi ezúttal szelíden szól, mint atya szokott a fiúhoz, akit útravaló tanáccsal lát el. Még az egyik kezét rá is teszi Frantzia Ferenc vállára:

- Ne nagyon félj, Ferenc, amíg engöm látsz. Hiszen itt vagyok én is, van puskám, kutyám, bérösöm, aztán tudod, mán az ilyen öregebb fajta embör nem úgy alszik, mint a tej, hát majd csak ügyelök én is egy kicsit.

Hadadi most fölemeli az ujját, és azt mondja komolyan:

- Azonba...

Frantzia Ferenc pedig, mint a kősóbálvány várja, hogy mi következik az azonba után. Mihály mondja is azonnal:

- Azonba hát, éjszaka te is vigyázz. Ne feküdj odabe a szobába, inkább nappal pihenj egy kicsit, de egy néhány éjszaka itt ülj kint az ereszet alatt subába a padon, a jó kétcsövű puska a kezedbe, a pipa a szádba, a lábod a csizmába, a kutyák mög leeresztve a láncról.

Frantzia Ferenc a szeretett ló nyakát átölelve mondogatja utána félig öntudatlanul:

- Subába, csizmába, kutya láncatlan.

Mihály tovább magyaráz:

- Mert ez olyan dolog, tudod, akárcsak a háború. Örökké nem tarthat, valamelyik enged. Ha látják ezök a kötők, hogy itten hiába ólálkodnak, elmönnek másfelé. Időn túl nem időznek egy helyön. Van másfelé is jó ló.

- Persze, hogy van - véli örömmel Frantzia Ferenc, és gondolatában már látta, hogy az ő lova megmarad, és a másét viszik. (Azt pedig hagy vigyék.)

- Nono - hagyta helyben a gondolatot Hadadi Mihály -, ez csakugyan így van. Csak vigyázz, de nagyon vigyázz. Ne tarts túlontúlnak a vigyázatban semmit. Mert csak attul lopnak, akitül lehet lopni.

- A hólyagos himlő verje meg üket! - fakadt ki Frantzia Ferenc.

- Már miért? - véli Hadadi hamiskásan hunyorítva. - Azoknak is csak élni köll. De ne az ügyestül lopjanak, hanem az ügyetlentül.

E szavak Frantzia Ferencbe sok önbizalmat öntenek. Az öreg Hadadi Mihály pedig távozik. Elkezel Ferenctől, és beszél az ereszet alá az asszonyhoz is, őt gyermekded egyszerűséggel sógorasszonynak és tisztelt húgomasszonynak szólítván. Asszonyoknak az ilyesmi jól szokott esni.

Frantzia Ferenc pedig hálával van, és őrzi éjszakákon át a lovat. Nem alszik semmit, kint fekszik a subában az udvaron. Harmadnap reggel, kocsin arrafelé menvén a közön, bekiált hozzá Hadadi Mihály, hogy csak jól vigyázzon, mert az elmúlt éjjel is nagyon furcsán ugattak a kutyák, és lovonjáró emberek járhattak a tájon, mert az útszéli kútról le van lopva a vödör. A szelíd Frantzia Ferencné e szavak hallatára sírva fakad, és mondaná is az urának, hogy ugyan mit kínlódsz azzal a lóval, miért nem adod el inkább, hogy bejöhetnél ezen szörnyen hűvös éjszakákon át a házba pihenni. Nem teheti azonban, nem viszi rá a lelke: a szeretett embert egyetlen kedvtelésében háborgatni nem meri.

Ferenc így tölti álmatlanul a negyedik éjszakát is, de nappal pihenni nem tud. Az ötödik éjszaka úgy találja, hogy már ötödnapja nem aludt. Ül kint az udvaron a subában, a szélben, a kopogóágú eperfa alatt, és nézi szemlélve a fekete semmit. De már kezdi érezgetni, hogy nemigen bírja tovább. Kezd is gyanúpörrel lenni aziránt, hogy hátba nem egészen úgy van ez a dolog, mint ahogyan Hadadi mondta. Valóban jó, ha ilyen jó szomszédja van embörnek, mint a Mihály bácsi is, de hát vele is megtörténhetik, hogy kísértetnek nézi a szárítgató kötélen a lepedőt. Így gondolkodik. De azután eszébe jut Hadadi Mihálynak a fölemelt ujja, és hallja a szót, amit Hadadi Mihály mondott: - Azonba... vigyázz!

Ébren őrködik ennélfogva. De ahogy az égi csillagok között a fiastyúk is átmászott már a háta mögé, és a föld túlsó oldalán lemenni készül: odaszámít, hogy már nemsokára itt a hajnal. Ez körülbelül igaz is nyáron, de az őszön más világ van: messze még a reggel. De Frantzia Ferenc már nem bánja, érzi, hogy nem bírja tovább. Bezárja az istállóajtót, azután a házba megy. A szobában az asszony, a gyerekek is alszanak, csak Ferencnek az anyja van ébren, aki mellfájós, és ilyenkor már nem szok tudni aludni. Mondja is neki Ferenc:

- Édesanyám, ha valami zajt hall kend, szóljék kend.

- Szólok, szólok, fiam, mért ne szólnék, mikor úgyis szólok.

Így beáll az ötödik hajnal előtt a nyugalmas szenderedésnek csendes éjjele. Csak úgy félóra múlva hall ágyában az öregasszony némi olyan csöndes dobogást, mint amilyent a pokrócba tekert lábú ló tenni szokott, azután meg az istállóból azt a különös fajtájú lóröhögést: az ellopatlan társak beszédét az ellopott után. És valóban, alig telik bele négy-öt óra hossza, Hadadi Mihály, mint jó szomszéd, megjelenik a tanyában szomorúan korholó szavával:

- Tudtam, hogy ez lösz a vége, ha röndesen nem vigyáztok.

2010. február 23., kedd

Tömörkény István: Kutyavér a havon

Tél van, jól meglepte a határt a hó, minden aludni látszik, csend és némaság van a tájon. Ilyenkor nemigen járnak-kelnek az emberek a hidegben, amit nyilvánvalóan mutat az is, hogy az úton csak egy ökrös szekér mozog. Halad kifelé, a pusztának. Ritkaság az ilyesmit látni, mert errefelé nem szokás az ökrön való járás. Leginkább lóval haladnak. Nem is igen van itt szekér, hanem csak kocsi.

Most azonban úgy áll a dolog, hogy ez a szekér fáért megy ki az erdőbe. Barátságból, szívességből, meg egy kis részért, amit a fából kap. Mert a szekér Savanya Jánosé, ami fa pedig kint van az erdőn hazahozni való, az a komáé, bizonyos nevezetű Franczia Péteré. Péter ugyanis, mikor árverezték a rőzsét az erdőben, rálicitált egy kisebb rakásra, ki is fizette, és most azt mennek hazahozni. Mindketten ott ülnek a szekéren, beszélgetvén. Van rá módjuk, mert az ökör nem szokott valami nagyon sietni. Azért mondják a lusta emberre, hogy lassan jár, mint az uraság ökre. Ezek ugyan nem urasági ökrök, hanem csak célszerű szögény embör jószágai, bár úgy lehet, hogy ennélfogva még lassabban mennek. Alig hallatszik, hogy haladnak, pedig így a havas világban a csendek csendje ül a tájon. Nem mozog senki és semmi, még a varjak is eltávoztak jobb helyre, mert mit keressenek a havon? De éppen ezért, mikor némi zajt hall a hátuk mögött Péter, visszatekint.

- No - mondja -, gyün a kend kutyája, a kuvasz.

- A Talpas?

- Az.

Hát csakugyan. Jön a kutya, s ahogy a szekérhez ér, ugyancsak ugrál, és mint mondani szokás: nagyon hányja-veti a fülét. Ez kutyanyelven örömet jelent, s ha még trüsszög is hozzá, ez a legnagyobb fokú örvendezés. Az mondja ilyenkor a kutya:

- Hiába akartok elszökni előlem, csak utánatok jöttem a tanyábúl.

A gondolatban való beszédre azonban azt mondja Savanya János:

- Az ördög bújjon beléd, miért nem maradtál otthon.

De a kuvasz csak ugrál előre-hátra a szekér körül, valamit kiabál az ökröknek, mond is valamit, amit Franczia Péter alighanem megért, szólván:

- Hiszen otthon hagyta a pulit házőrzőnek.

Ez némi megnyugtatás volna, mert így a baj csak kisebb. De alig telik bele néhány minutum, már hallatszik hátulról a beszéd, hogy bek-mek belemek, mire felel kuvasz, hogy buff-buff balabuj. Mert jön ám a pulikutya is ész nélkül a szekér után, s a kis fekete gombóc állat szinte nem is szalad, hanem gurul a havon sebesen, mint a ballangógyökér, mikor az őszi szélvihar a pusztán kergeti. S közelbe érve, mondja a puli is ugyancsak:

- Engem sem lehet ám becsapni! Engem sem lehet ám becsapni!

A két állat bolondos táncot jár afölött való örömében, hogy megtalálták a szekeret. Savanya János ugyan jókedvvel legelteti a szemét a kutyákon, másként azonban ez baj, hogy eljöttek a tanyából. Mert ha a kutya így elszökik hazulról a gazda után, s az orra után menve megtalálja, azt visszakergetni nem lehet. A kutya hűsége mondja-e föl ilyenkor a szolgálatot, vagy hogy éppen a hűsége tartja ott az úton levő, ennél fogva esetleg veszedelemben levő gazdánál: azt nem tudni, de annyi bizonyos, hogy azt sem szó, sem ütés el nem riasztja. Ha megverik, néhány száz lépésre hátramarad, de azután újra elősompolyog, és olyan szomorúan tud a szeme nézésével beszélni: ne űzz el, engedd, hogy veled lehessek... A külső ember, ha a város felé megy kocsin, s észreveszi, hogy a kutya utána szökött, inkább visszafordul, így hazamegy vele a kutya is. Otthon azután a kutyát megkötik, s a gazda újból elindulhat. Mert egy rendes házőrző kutya ér annyit, mint egy borjú, s ha a kutya a kocsival a városba kerül, ott eltéved és elvész.

Itt ugyan nem a városba mennek most, hanem azért csak baj van. Mert a törvény szerint az erdőbe nem szabad bevinni a kutyát. Ha a csősz megtalálja a fák közt, lelövi.

Visszafordulni sem lehet a kutyák kedvéért. Mert itt most meg az a baj, hogy ökörrel vannak. Lóval még meg lehetne fordulni, mert sebes járású. De az ökörrel nem, mert akkor estig sem érnek ki az erdőbe. Pedig a rőzse már ugyancsak szükséges, mert hideg van, és a tüzelő Franczia Péteréknél végképpen elfogyott.

A kutyai ügyben a szekéren megindult lassú tanácskozás utoljára is abban állapodik meg, hogy nincsen itten már más tennivaló: hadd jöjjenek az állatok. János mondja:

- Majd oda parancsolom őket a szekér alá, a kerekek közé.

- Hát persze, hogy persze - feleli megnyugtatólag Péter, egyébként sem az ő kutyáiról lévén szó.

És mert senki sem tudta még ekkor, hogy mi következik.


Bárki bármit beszéljen, csak elér azért az ökör is oda, ahova kívántatódik, mert íme, idő múltán ott vannak az erdőben. Franczia Péter tanulmányozza a rőzserakásokat, és bár még az ősszel vette meg a magáét, ráismer a mostani havas állapotában is. Mert, amikor licitált rá, ócska asszonyszoknyából való kék rongyból azután pántlikákat csinált, s azokat a rakásnak mind a négy sarkára odakötötte. Mert hiszen szólásmondás ugyan, hogy igaz jószág nem vész el, de e tekintetben az elővigyázat sohasem fölösleges. A rongyok például most megmondják Péternek az igazát, és egyben arról is tanúbizonysága szolgálnak, hogy a rőzse egy sarkából sem lopott senki. Mert ha lopott volna, a lopott holmival elvitte volna a sötétben a rongyot is. Mert annyira már csak mégsem szemtelen senki, hogy nappal lopjon. Mert aki ezt tenné, az már csakugyan nem volna becsületes ember.

- Hát ez az no, ha mondom - vélte Franczia Péter a rőzsére mutatva.

- Hóha, hó - szólt Savanya János az ökröknek, mire azok (nagy nehezen: egy szóra) megálltak. Ki is veszi azonnal a jármot a nyakokból, e nagy fehér szótalanságokat kötélre eresztvén. Azután rakják a rőzsét a szekérre, ami voltaképpen nem nagy munka, mert nem olyan sok a rőzse, hogy egy fuvarban haza ne lehetne vinni. A kutyák ülnek a szekér mellett, s nézik a dolgot. Ahogy a rakodással készen vannak, a szekérrúdra ül a két ember, és előveszik a tarisznyát. Enni kell. Az ökröknek nem kell enni adni, mert azok a tulajdon belsejükben viszik a tarisznyájukat, kérődzvén kedvükre. Az emberek szalonnát esznek kenyérrel, a kutyák kapják a bőrét meg a héját. Ha majd ettek, fognak, s indulnak mindjárt visszafelé: így csak talán nem lesz a kutyákkal semmi baj.

Ekkor a nem messzi csőszházból, amely eddig a hóban eltemetve aludni látszott, kijön a csősz, és feléjük tart. De nemcsak maga jön, hanem az unokája is beleakaszkodott, fogván öregapó kabátjának a zsebje szélét.

Öregapó mondja neki:

- Ne gyere Juliska, ne gyere kicsinyöm, mögfázol.

De a kis vakarcs csak belekullancskodik, és húzatja pagát a zsebszélnél fogva. Így a csősz ráhagyja a dolgot s halad. Ahogy azonban közel érnek, a két kutya dühödt ugatással támadt rájuk. Azt amúgy is megtennék, hogy ugatnának az idegenre, mert a szekérnek és ökröknek védelmét kötelességüknek ismerik, de így étel idején különösen mérgesek, valószínű, hogy ilyenkor az állat az ennivalóját félti a közeledőtől. Mire Savanya János a szekérrúdról felugrik, az öreg csősz bot nélkül lévén, ugyancsak topog a kutyák előtt, tolván hátra a két kezével maga mögé a kis unokáját, hogy az ebek meg ne marják. A kislány azonban, mire Savanya odaér, hogy a kutyákat elkapja, már halálra rémült, reszket, sikít, ordít, kiabál.

Savanyáék kötelet vetnek a megdühödött veres kuvasz nyakába, és János a pulit a háta szőrénél fogva kapja el. De még így is alig lehet a kötélen tartani a kuvaszt, a puli pedig annyira menne neki a sikoltozó kisleánynak, hogy még a gazdája kezéhez is visszakapkod, hogy eressze.

Lehet, hogy az öreg csősz a legjobb szándékkal jött, de lehet az is, hogy némi bosszankodás volt benne. Lehet, hogy hivatali tekintélyét látta megsértve azáltal, hogy tudta és beleegyezése nélkül rakták föl a szekérre a rőzsét. Sőt, ez a valószínűbb, és a kutyák szörnyű megvadulásának az oka is ebben keresendő. Mert a kutya meg tudja érezni azt, hogy kiken kell ellenséget vélni. Mindegy azonban most már, bárhogy van a dolog, a csősz tökéletesen dühös. A csőszházból a nagy ugatásra, jajveszékelésre és lármára kiszalad a háznép, és az öreg szörnyű haraggal kiabál nekik.

- Hozzátok ide a puskámat! Lelüvöm azt a disznó dögöt! Ne tögye nehézségössé az én unokámat.

Savanya fogja a kutyákat.

- Csak talán nem lüvi kend le?

- Lelüvöm én - kiabál a csősz.

- De nem engedöm ám!

A csősz fia vagy veje azonban szaladva hozza már a puskát, és szalad utána a háznép is! Lüvés lössz. Az öreg kézbe ragadja az ócska mordályt, és a kutyára fogja. Azonban, ahogy ő takargatta az unokáját a kutya elől, úgy takargatja most Savanya a kuvaszt a puska elől.

- Ne bántsa kend, ne bántsa kend! - kiabálja.

A kötéllel odarántja a kuvaszt a lába közé, csizmáival átszorítja derekát. A csősz ordít:

- Eressze kend el a kutyát! Lelüvöm!

- Nem eresztöm! - ordít vissza Savanya, és a sok ordítozás olyan lármát csap a havas erdőben, hogy a többfelé fákon dolgozó napszámosok is előfutnak: talán embert ölnek itt.

Forog a csősz mindenfelé a puskával, hogy honnan találhatná el a kuvaszt, de forog Savanya is, a kutyával a lába között. Végül az öreg csősz, félig megvadulva azon, hogy a tekintélye így forog kockán, rálő a kutyára. Jól talált. A fejet találta el, a kutya megszűnik a gazdája lába között ugatni, megroggyan, egy szót sem szól, véresen a hóra esik.

Nagy lárma támad, az ökrök a lövéstől megvadulnak, majd elszakítják a kötelet, káromkodások hallatszanak, és a csősz, akit nagy indulatából a fegyverdörrenés észretérített, sietve vonul minden népével vissza a házba.

Franczia Péter fogja be az ökröket, Savanya nézi a döglött ebet. Véres feje mellett megáll a puli, és vékony, apró szűkülésekkel temeti a cimborát. De az egybegyűlt emberek is vetnek utána némi elismerést, szólván a riadalom után hirtelen beállott csendben:

- Kár érte...

- Jó kutya volt...

- Röndös kutya volt...

Savanya úgy érzi, mintha a torkát fojtogatnák. Nem szól semmit, mert attól tart, hogy talán sírva fakadna, ami mégsem volna illő. Csak némán emeli föl az öklét a csőszház ellen.

Azután elhaladnak a szekérrel, amely után szomorúan ballag a puli.

A kuvasz teteme ott maradt az erdőszélben, a havon.

A szekér már messze jár, de Savanya János olykor visszafordul róla, és átkozódva emeli az öklét a csőszház felé. Franczia Péter bólogat hozzá és azt mondja:

- Fiskálist köll fogadni.


Csakugyan, Savanya János ügyvéddel megy el a tárgyalásra, a járásbíróság elébe. Mert ez olyan dolog, hogyha a tanya egyik sarka rámegy is, itt igazságnak kell történni.

Egybegyűltek mindenek, panaszos, vádlott és tanúk is számosan. A fiatal fiskális izgatottan mozog köztük, mert bizonyára különös tetemrehívás ez. Az-e? Vagy kutyalövési ügynek nevezzük? Az sem, mert ez a törvény szerint nem más, mint idegen ingó dolog szándékos megrongálása. Ez a meghatározás Savanyát balsejtelemmel tölti el. Hiszen olyan kutya nem volt a határban. Azután csak ingó dolog. A kútveder az ingó dolog az ostorfán, mikor a szél fújja, nem pedig a kuvasz. Hát micsoda dolog ez?

De félre az elmélkedésekkel. A bíró a tárgyalásba kezd, és megkérdezi az öreg csőszt, bizonyos nevezetű Szőke Hadadi Sándort, hogy hallván a vádat, bűnösnek érzi-e magát?

- Hát nem - mondja az öreg, és hivatali méltósággal lép előbbre -, mert én törvényösen töttem, amit töttem. Itt a bizonyság...

És a belső zsebből előhúzza az erdőőri utasítást, amelybe bele van nyomtatva, hogy a kártékony állatot lelőni kötelesség.

- De - mondja a bíró - a kutya nem kártékony állat. Akkor nem tartanák a tanyákon, ha kártékony volna.

- De bizony csak - véli Szőke Hadadi -, kártékony az, ha nincsen kötve.

Ez érv. De most Savanya tanúi lépnek elő, és igazolják, hogy hiszen kötél volt a kuvasz nyakán, meg a gazda lábai között is volt.

- Itt - mutatja Savanya a lábait -, itt, a tulajdon két lábom közt volt.

- Hát pedig - mondja a csősz, bizodalmasan tekintvén a bíró felé (hiszen mindketten hivatalos emberek) -, én amellett vagyok, amit mondtam. Az a kutya van kötve, aki láncon van, karó mellett.

- De a gazdája lába közül lőtte kend ki?

- Hát ha onnan is - rángatja panyókára a vállát az öreg csősz -, akkor is törvénytelen állat volt. A törvény kötelez engöm.

A törvény... A csősz diadalmasan néz körül. Ki az, aki a törvény ellen mer? Savanya szomorúan kezdi érezni, hogy a kuvasz esete alighanem megbosszulatlanul marad.

Azonban okos ember a bíró, mert hiszen azért bíró. A csősznek most így adja föl a szót:

- Ha kendnek minden törvénytelen állatot le kell lőni, miért nem lőtte kend le a pulit is?

Savanyáék pártján elfojtott kacaj. Ahán. Ez azután kérdés. Ez már teszi.

Az öreg csősz is meg van lepődve. Az ám. Csakugyan. Erre nem számított. Kezd megzavarodni. De azután hirtelen támad az ősz hajak alatt egy gondolat, és csendesen feleli a bírónak:

- Mert a csőszpuskának csak egy csöve van.

Hiába azonban minden furfang és okoskodás. A bíró kétszáz koronára elítéli a csőszt, amit az megroggyanva vesz tudomásul. Csak akkor éled, mikor tudatja vele a bíró, hogy büntetlen múltjára való tekintettel az ítélet végrehajtását felfüggeszti.

- Hanem - mondja tovább - kártérítéssel tartozik. A kutya árát meg kell fizetni.

- Hejnye, hejnye - csóválja a fejét öreg Hadadi Sándor.

- De pedig úgy, úgy - vélik Savanyáék, és a fiatal, szorgos fiskális azonnal meg is állapítja a kutya árát:

- Nyolcvan koronát ér a kutya!

Savanyának ez tetszik. Hálás pillantást vet az ügyvédre, és a kuvasz méltatásába kezd. (Az sem gondolta volna világéletében, hogy ilyen úri helyen fájlalódnak a fejek végette.) Mondja Savanya:

- Hát szép kutya volt. Nagy kutya volt. Erős, bátor... Az üsmert a határban mindönkit.

Mélabúsan teszi hozzá:

- Ugyan űtet is üsmerte mindönki a határban.

A tanúk komoly meggyőződéssel bólogatnak:

- Hát ami igaz, az igaz.

- No, de - mondja a bíró - nyolcvan koronát mégsem ér egy házőrző kutya.

- Hát kit így, kit úgy - véli Savanya -, kutyája válogatja, mög gazdája válogatja.

Hát ez az. Savanya így állapítja meg, hogy mi az a praetium affectionis. A magyar törvény sokkal szebb szavat talált erre a fogalomra. Úgy hívja, hogy: kéj-becsár.

A bíró előszólít egy tanút:

- Hát ismerte maga azt a kutyát?

- Hát - feleli sértődve a tanú -, már mögkéröm az urat, hát hogyne üsmertem volna. Úgy igaz, ahogy a sógor mondja: üsmert az mindönkit, mög űtet is üsmerte mindönki.

- No jó - mondja a bíró. - Hát mennyi pénzt adott volna érte?

A tanú előreteszi az egyik lábát, s gondolkozva nézi a csizmája fejét.

- Pénzt - szól -, pénzt nem adtam volna érte.

- Akkor hát nem is ért a kutya semmit.

Most többen is szólnak:

- Dehogynem, dehogynem. Ért az. Csakhogy nem szokás kutyáért pénzt adni. A kutyát cserélni szokás.

- Azután mit adott volna cserébe?

A tanú megint gondolkozik, a bíró meg türelmetlenkedik. Valóban, a kéj-becsár megállapítása nem egészen könnyű dolog.

Az ember széjjelnéz, hátratekint, mintha a többitől várná beszédéhez a jóváhagyást.

- Hát egy birkát löhetött volna érte adni.

- Milyen birkát? Valami kis bárányt?

- Nem. Öreg birkát.

- Mit ér egy öreg birka?

- Hét-nyolc pengőt.

- Jól van - állapodik meg a bíró a dologban. - Tehát egy nyolc forintot érő birkát adna a kutyáért, ha megvolna.

A tanú helyénvalónak találta a teljes igazság kedvéért még egy megjegyzést tenni.

- Már, kérem alássan - mondja, és lassan sikálja a keze fejével az állát -, én nem adnék érte még egy kis bárányt se, mert neköm van kutyám. Hanem ezt úgy köll fölfogni, hogy akinek nincsen kutyája, annak mögért volna egy öreg birkát...

Jól van ez már így is. A bíró a különféle körülményeket mérlegelve, huszonöt koronában állapítja meg az elpusztult kuvasz árát.

- Hallotta - szól Hadadihoz -, huszonöt korona. Ennyit tartozik kártérítésben fizetni.

Az öreg csősz fél szemmel néz a bíróra, azután kérdezi:

- Mennyi az, kéröm?

- Mennyi? - mondja a bíró. - Hát hogyan mondjam? Huszonöt korona az huszonöt korona.

- Nem értök én ahhoz - feleli Szőke Hadadi elütőleg. - Hanem, hogy mennyi pengőben?

- Tizenkét forint ötven krajcár. Ennyit fizet kend. Belenyugszik?

Az öreg elszomorodva feleli:

- Hát, ha muszáj...

Azonban Savanya János áll elő:

- De kéröm alássan, én mög keveslöm azt a pénzt a kutya árában.

- Elég az pedig, hallja - inti le a bíró.

- De kéröm, veszteségbe, szomorúságba, fájdalomba miért volna az elég?

- Azért - mondja ki a bíró az igazságot -, mert a kutyának nincsen szalonnája.

Öreg Szőke Hadadi sietve gombolja ki a mellényt, hogy pénzeszacskót elővéve, azonnal fizessen. Amíg följebb nem megy a kutyának az ára. Savanya a pénzt zsebre teszi.

- No - mondja a bíró, az ügy sikeres elintézése után -, most már nincsen baj semmi, ugye? Meg vannak elégedve mind a két oldalon?

Szőke Hadadi fölhúzza a vállát, legyint a kezével.

- Hát a bírság... mindegy, no. Ha így van az ítélet, hát így van. De én már embörrel ezöntúl nem találkozhatok odaki, hogy mög ne kérdözze tűllem: mikor mögy kend mögint kutyára vadászni, Sándor bácsi?

Savanyáék gúnyosan mosolyognak. Mert hiszen ha csak ennyiből állna a dolog. De van folytatása is. Öreg Szőke Hadadi Sándor nevéből a mai naptól kezdve a Szőke név kimaradt. Mától kezdve a helyét a Kutyavadász gúnyszó foglalta el. Hatalmas úr az Isten, de ezt a nevet róluk többé még ő sem veszi le. Idővel, amikor az öreg csősz már nem is él, és a Juliska unoka lesz férjhez menendő, csak úgy fog arról a pusztaszélen a szó verni:

- A Kutyavadász Hadadiék Julcsájának holnap kötik be a fejét.

Victor Hugo: Örömmel ülök én

Örömmel ülök én, míg álom ül a földön,
a csillagbolt alatt, mely dómként tündököl fönn,
s fülelem, hogy az ég hullat-e holmi neszt:
hiába csap felém az óra szárnya, mélyen
s némán tűnődöm ott az örök ünnepélyen,
amit sugárosan a földnek ád az est.

S míg alszik a világ, már-már azt hiszem olykor,
hogy én gyúlok ki csak e tűz csillag-napoktól,
hogy én értem csupán: fényük mire való:
s én vagyok - hallgatag, veszendő, kósza pára -
e pompázó nagy éj titokzatos királya,
s nekem szól e csodás illumináció.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

Victor Hugo: Újra hozzád

Hozzád, hozzád csupán! Mi mást zenghetne lantom?
Hozzád szerelmi dalt! hozzád nászéneket!
Más név ihletemet ébreszthetné-e vajjon?
Mást dalt tanultam-e? mi más utam lehet?

A te tekinteted deríti föl vak éjem:
derűs álmom fölött a te képed ragyog:
te fogod kezem, ha járok vaksötétben,
s égi sugarakat csak szemedből kapok!

A te szelíd imád visel sorsomra gondot:
míg őrzőangyalom alszik, vigyáz reám:
ha hallja a szívem szerény és büszke hangod,
a végzettel dacol az élet párbaján.

Ott fenn nincsenek-e, kik visszakövetelnek?
Nem vagy-e idegen virág gyepünk felett?
Égi szűzek húga, lelkem számára lelked
tüzük visszfénye és daluk visszhangja lett.

Ha lágy, sötét szemed rám néz, beszélve hozzám,
ha hozzám köntösöd könnyű neszt keltve ér,
azt hiszem, templomi fátyol súrolja orcám,
s szólok, mint Tóbiás: Éjemben angyal él!

Ha készülsz bánatom felhőjét űzni messze,
tudom, hogy sorsom sorsodhoz köttetett,
mint a szent pásztor, a nagy úttól megviselve,
lát egy szűzet, ki a forráshoz közeleg!

Mint egy létem fölött álló lényt, úgy szeretlek,
mint antik ősanyát, ki a jövőbe lát,
mint félénk húgomat, kit bajaim levernek,
mint elaggott apa utolsó magzatát.

Jaj, úgy szeretlek én, sírok nevedre nyomban!
Sírok, mert a világ csupa baj, csupa gond!
Nem leled otthonod e szomorú vadonban,
s ha fa alá ülünk, elfordul a falomb.

Teremts békét, Atyám, s örömöt közelében.
Ne dúld föl életét, Uram, hisz neked él!
Ó, áldd meg őt, hisz a boldogság titka éppen,
amit hű lelke az erény által remél.

/Ford.: Kálnoky László/

2010. február 22., hétfő

Szászné Szappanyos Gabriella: Az örökség

Életének hetvenöt esztendejéből hetvenkét évet a kis örmény városkában morzsolt le János bácsi. A városka apraja-nagyja ismerte, mindenki megsüvegelte. Az sem tűnt föl senkinek, ha ingujjban hűsölt az árnyas sétatéren, vagy szaladt be Tarisnyáshoz, a szatócshoz egy kis villásreggelire. Olykor kiült a Korona szálloda elé megtárgyalni a világ sorát. Ha éppen jólesett, megivott egy krigli sört, de azt sem vették tőle rossznéven, ha egész délelőtt csak ült az asztalnál – szárazon. Tisztelték, becsülték János bácsit, a gimnázium legöregebb tanárát. A város szülöttje volt és minden jel szerint halott teste is ott tér, a domboldali kies temetőben nyugovóra. A rezesbanda eljátssza majd Chopin gyászindulóját, szép szónoklatok hangzanak el, a testvére elájul és mindenki zokog... A lapok, a kolozsváriak is oldalas nekrológokat írnak a nagy halottról... Valahogy így színezte ki elméjében János bácsi életének végső jelenetét.

De egyelőre János bácsi tisztes, még mindig délceg alakja, szép, ősz fürtökkel övezett feje úgy hozzátartozott a városka tökéletes színképéhez, mint a főtéri templom, vagy féltékenyen őrzött Rubens képe.

Nyári vakációzások idején üres volt a városka nélküle. Mert a nyári szabadidőt legtöbbször átutazta az öregúr. Megjárta Velencét, szabályszerűen megetette a galambokat, - le is fényképeztette magát és a képet elküldte haza, a bátyjának, hadd csodálják meg otthon is. De még messzebb is elkalandozott. Úgy bizony, egyszer az Eiffel-torony tetején örökítette meg a fénykép János bácsit az irdatlan nagyváros hátterével. Ez a fénykép házról-házra járt, mindenki megbámulta. Délutáni kávézások idején meg is tárgyalták alaposan, tempósan: „Lám csak ez a János milyen rettenthetetlen világutazó!”

De az emlékezetes szomorú dátum, 1918. december, - a románok bejövetele, - az ő nyugodt, harmonikus életét is megzavarta. Legelőször is a románok elvették a magyar gimnáziumot. Mit csináljon a gimnáziumi tanár gimnázium nélkül...? Magánórákkal próbálkozott, de ebből nagy bajok származtak. János bácsi a történelem tanára volt, márpedig Erdélyben akkor magyar történelmet tanítani nem volt tanácsos. Helyette Avran Jancunak, meg Mihai Viteazuinak a hőstetteit kellett elhitetni a fiúkkal. Meg olyanokat, hogy a dicső román hadsereg úgy elverte Mátyás király fekete seregét, hogy a nagy király is csak nyíllal hátában menthette meg puszta életét. Ezt nem hagyhatta szó nélkül János bácsi, óvatos, de félreérthetetlen mellékmagyarázatokkal toldotta meg, - majdnem dutyiba került miatta.

Aztán meg, magánórákat adni, - csak nem az igazi. Vérbeli tanár volt, amíg engedték, János bácsi. Reggel ötkor kelt, hét órakor már a gimnáziumban volt. Alig várta, hogy a nagytemplom órája elüsse a nyolcat, már sietett a tanterembe. Beírta nevét az osztálykönyvbe, elővette noteszét, egy darabig forgatta, lapozgatott benne, - hadd ijedezzenek a fiúk. – Végre fölszólította az egyiket: Amirás Kristóf. Röpködtek a jelesek, a szekundák, a dicséretek, a szidalmak, ki ahogy megérdemelte.

De amióta „ezek” bejöttek, minden megváltozott. Elvonult a daliás huszárezred, pedig micsoda büszkesége volt a kisvárosnak. Fogyott, fogyott a civilek galériája is. Az öregebbje addig búslakodott, amíg öreg álomra sírta magát. Aztán hol ez, hol az vándorolt ki Magyarországba.

Már az utcára menni sem volt kedve János bácsinak. Nem is ment, legfeljebb vasárnapi misére az örmény templomba. Egyre kesernyésebb, egyre elkeseredettebb hangulatba ringatta magát. Míg egyszer nagyot gondolt:

„Hásze nem vagyok én ideragasztva, de még Erdélyországhoz sem. Ha itt nem boldogulok, mért ne próbálnék szerencsét másutt? A sógoromnak, - Isten nyugtassa, - ugyancsak jól ment a sora Budapesten. Már ötven esztendős korában miniszteri tanácsos volt... méltóságos úr... az ötödik fizetési osztályban... A fia, az unokaöcsém is állami gimnáziumi tanár, jól kereső ember, talán csak nem fog engem pumpolni... Legalább addig, amíg élek, mert amim van, úgyis az övé lesz. De addig sok víz lefolyik a Szamoson... Hiszen egy hetvenkét éves ember még fiatal... mért ne kezdhetne új életet...?”

Mindent egybevetve János bácsi döntő lépésre határozta el magát. Egy szép napon eladta a Víz utcai régi házát, megvált az öreg bútoroktól, sok ósdi cókmóktól és útnak indult. Szép pénzecske kerekedett ki az önkéntes árverésből, - Krőzusnak érezte magát.

Budapesten, a Keleti pályaudvaron várta Mici, az unokaöccse felesége. Amikor a találkozás örömén átestek, János bácsi diplomatikusan így szólt:

- Szép, hogy itt vagy Mici lelkem. Látszik, hogy jó rokon vagy. De mondd csak, két-három napra tudnál-e helyet szorítani egy ilyen magamfajta szegény menekültnek?

- Hogyne, János bácsi, hogyne! Ez csak természetes! Péter is nagyon fog örülni, ha nálunk piheni ki magát.

Az utcán Mici intett egy taxinak. A bácsi rémüldözött:

- Mit akarsz? Az istenért, csak nem képzeled, hogy automobillal robogok hozzátok? Már lelkem, ilyen fényűzést nem engedhet meg magának egy kisebbségi tanár, aki otthagyta hazáját... – tette hozzá drámai hanghordozással.

Mici igyekezett megnyugtatni:

- Bízza csak rám, János bácsi. A taxit én fizetem – igazán ritka vendég.

De az öregúr nem tágított.

- Világéletemben utáltam a potyafrátereket. Nem ,fiam, megyünk szépen villamoson.

Beültek a villamosba. János bácsi rettentő nagy bőröndöt cipelt, azt maga elé állította. A kalauz fenyegette, az utasok szidták miatta. De János úr elengedte a füle mögött a megjegyzéseket.

- Látod, fiam, milyen jól elvisz bennünket harminc fillérért ez a villamos. Csak a nagyvárosi ember olyan kényelmes és könnyelmű, hogy mindjárt automobilba vágja magát. Szokjatok le fiam, a fényűzésről, különben a szegények házába fogtok meghatolni. Igaz, hogy amim van, az reátok száll valamikor, de minden pénz elfolyik, ha csak úgy belemarkolunk, számolatlanul... Ejnye, ni az országháza...! Nézd csak Mici az országházát...! Ej, de régen nem láttam, jólesik nézni... Ott meg milyen új szobor van...? Kossuth Lajos...? Az volt a nagy magyar! Hiába beszélnek nekem Deák Ferencről, Széchenyiről... És olvasd csak a verset a szobron: „A Kárpátoktól le az Aldunáig...” Tudom én ezt kívülről véges-végig. – És János bácsi félhangon szavalni kezd, - nagy költő volt Petőfi. Fölfújhatjátok a ti Adytokat, ti modernek, nem ér föl az Petőfiig... Szép város ez a Budapest. Majd egyszer elviszlek a Halászbástyára...

Mici szerényen közbeszól:

- János bácsi, Budapesten születtem. Itt élek azóta is.

- Mit tudjátok, ti pestiek, hogy milyen szép városotok van. A múzeumokban jártál-e? Na, ugye hogy nem? A mezőgazdasági múzeumban...?

- Ott éppen nem. De a többiben annál többet. Ne felejtse János bácsi, hogy festő vagyok.

Az öregúr csak legyint egyet, de lenyeli a megjegyzését.

Végre megérkeztek. A kapuban Mici megnyomja a liftcsengőt.

- Már, lelkem, arról ne álmodozz, hogy én liftre pocsékolom a keserves garasaimat. Te, ha kidobni való pénzed van, eridj csak föl liften. Küldd le a cselédet, vigye föl ezt a kis koffert. Én meg majd fölsétálok szépen, kényelmesen gyalog. Hányadik emeleten is laktok? A negyediken? Semmi az! Bár bolond dolog ilyen magosra költözni. Mit csináltok, ha tűz üt ki?

Nyolc-tíz perc múlva lihegve állít be a lakásba János bácsi. Rögtön ingujjra vetkőzik, apróra megvizsgál mindent, a három szobát, a fürdőszobát, a konyhát, az erkélyt. Nem mulasztja el kioktatni a háziakat, hogy az erkélyről a budai hegyek és a Margitsziget panorámájában gyönyörködhetnek.

Aztán lábát fölteszi a selyemkanapéra és egy „falás” étvágycsillapítót kér. És közben, nem minden célzatosság nélkül dicsérni kezdi a régi szép időket:

- Hej, boldogult édesanyám, - a te nagyanyád Péter, - az értett igazán a főzéshez. Oda bármikor betoppanthatott a vendég, sohase jött zavarba. Mindig akadt egy kis jó házisonka, szárazkolbász, kevéske kaiserfleisch, miegymás a háznál. Kár, hogy az is kiment divatból.

János bácsi az unokaöccse házába egyszerűen betelepedett. A két-három nap nyúlt, mint a rétestészta: tíz nap, húsz nap, négy hét, öt hét, - már a hatodik hete élt közöttük az öregúr. De ahhoz nem kellett hat hét, hogy két embernek az életét tökéletesen fölforgassa.

Közben, mintegy vigasztalásul az örökséggel példálózgatott, csak a halálra nem.

Még teljes éjszakai sötétség volt, János bácsi már forgolódott az ágyában. Hajnalban kelt. Öt órakor már javában csoszogott jobbra-balra, tett-vett a fürdőszobában és minden igyekezetével azon volt, hogy a fiatalok fölébredjenek. Hat óráig még várt, de hogy még akkor sem adtak életjelt magukról, rájuk nyitott:

- Hé, ti Mátyás király lustái! Azt várjátok, hogy a hasatokra süssön a nap? Péter, kelj föl, nem egészséges az a sok alvás, úgyis hajlamos vagy a hízásra! És te, Mici, mi lesz a frustukommal? Micsoda háziasszony vagy?

Az ágy szélére ül és faggatni kezdi Micit:

- Na menyecske, hát mi jót főzöl ebédre?

Mici álmosan felel:

- Még nem tudom, János bácsi.

- Nem tudod... nem tudod... – dörmög elégedetlenül az öreg. – Ez már megint milyen beszéd. Az ebédet este kell kigondolni, nem ilyenkor, amikor már a rántást szokták kavarni.

A fiatalasszony csak elbámul.

- Csak nem kezdek a főzéshez reggel fél hétkor?

János bácsi aggodalmasan hallgatja.

- Hát mikor akarsz hozzáfogni?

- Majd tizenkét órakor.

De erre már dühbe jön az öreg.

- Micsoda...? De azt az ételt csak edd meg magad. Mit lehet rövid két óra alatt összekotyvasztani? Tanuld meg a jó leves, sóbafőtt, töltött káposzta legalább is négy óra hosszáig rotyog a tűzhelyen.

Egy kicsit duzzog az öreg, aztán nagylelkűen kijelenti:

- Azt nem akarom, hogy miattam nagy traktamentumot rendezzél. Annak semmi értelme. Csinálj máma csak két tál ételt. Egy jó levest, - de az aztán leves legyen ám! – és paprikás csirkét. Elég bővön, ha két szép húsos csirkét veszel. De a tételt ne sajnáld tőle. Csak úgy jó az! És a dagasztóteknődben készíts hozzá galuskát, jó sokat!

... Egy reggel János bácsi elveszítette az inggombját. Kereste mindenfelé, - hiába!

- Adj gyorsan egyet, lányom!

Mici készségesen felel:

- Amint az üzleteket kinyitják, azonnal hozatok.

János bácsi lekicsinylőleg legyint és fölvilágosítja:

- Ott van a Péter szekrényében, balra a harmadik polcon, egy kék dobozban.

Máskor fehér ívpapírra volt szüksége.

- Azonnal hozatok!

De már erre fölfortyan János bácsi.

- Hozatok... hozatok... ezt érted! De hogy mitek van itthon, azt nem tudod. Ott porosodik a Péter íróasztalában, jobbra a második fiókban.

Kiderült, hogy az öregúr alaposan átkutatott mindent a lakásban.

- Én nem tudom, micsoda feleség vagy te! Férj és feleség két test, egy lélek. Így nem lehet a férjet magadhoz kötni! A férjre ügyelni kell, nyilvántartani, átkutatni minden holmiját, különben elkanászosodik.

- Nekem éppen ellenkezőek az elveim.

- Na, a te híres elveid! Már nékem biza nem esett volna jól, ha a feleségem csak úgy szabadjára hagy.

Az asszony csöndesen jegyezte meg:

- Látszik, hogy János bácsinak sohasem volt felesége.

... Így élt János bácsi az unokaöccse házánál. Időnként megemlítette, hogy lakást akar kivenni, meg hogy keresett is már.

- Majd, ha lakásom lesz, megmutatom én néktek, milyen az igazi,magyaros vendégszeretet.

A rávaló meg is volt. Nyolcszáz pengő ütötte minden elsején a János bácsi markát. Ennyi gyűlt össze a nyugdíjából, a pénze, meg a részvényei kamatjából. Mint szegény menekült némi segélyt is kapott.

Így élt volna János bácsi haláláig, - a két-három nap néhány esztendőre nyúlt volna, - ha közbe nem jön valami.

Úgy történt a dolog, hogy szokása szerint megint hajnalban kelt föl. Hiába krákogott, hiába csoszogott, hiába csapkodta az ajtókat, - senki se törődött vele. Egy darabig még reménykedett, hátha sikerül valakit fölébresztenie, de szomorúan látta, hogy még a mindeneslány sem akar tudomást venni róla.

- Pedig már későn van. Mindjárt fél hat.

Erre ingujjban, papucsban, ahogy otthon szokta, lement az utcára kicsit levegőzni. Csak éppen a ház előtt sétál egy keveset, legalább embereket lásson, ha már azok ott fönt nem törődnek vele. De aztán mind messzebb és messzebb kalandozott. Egyszer csak az Andrássy úton találta magát. Lesétált a Hitler térig és leült egy padra. Ó, milyen remek ez a korareggeli üde szellő! Milyen őrült, aki a rosszlevegőjű szobában lustálkodik még ilyenkor is! Lám csak, itt van már egy kis élet... Elnézte János bácsi, amint a közeli tejcsarnokba tejet, vajat, jószagú cipót vittek...

- Ej, de kár, - gondolta magában, - hogy nincs nálam pénz. Persze, a tárcámat otthon hagytam... Vehetnék abból a finom illatú barna kenyérből egy karéjjal...

Üldögélt János bácsi a padon. Mélyen elgondolkozott. Lehet, hogy egy kicsit el is bóbiskolt.

Ismerős hangra riadt föl.

Fölnéz, hát Kemény Laci, az öccse privát tanítványa áll előtte.

- Szerbusz nebuló! – üdvözölte boldogan a fiút. – Megtanultad-e már a leckédet? Vagy éppen azért keltél föl korábban, hogy most biflázz? Nananana! De azt remélem tudod, hogy minden kifli étel... de nem minden étel kifli... Hát nem igaz...? Hehehehe... Na nem baj, fő az egészség és a jó étvágy. Én például, ha négy tál ételt megettem, akkor tőlem már jöhet, ami akar, én mindenből – eszem. Csak éppen szőlőt nem, - a bort nem szoktam pilulákban bevenni. Tanuld meg, öcsém: az első pohár bor megmelegíti a gyomrot, a második pohár bor fölmelegíti a szívet. Hát, öcsém, mégis igaz a mondás: éhes disznó makkal álmodik. Magamon tapasztalom. Egészen megéheztem és itt egyre ételekről, italokról beszélek. Jó, hogy találkoztunk. Nem tudnál délutánig egy pöngő forintot kölcsönözni öreg barátodnak? Betérnék ide a tejcsarnokba egy pohár aludttejre, kis barna cipóra. Köszönöm, fiam! Na, isten áldjon meg!

Mire János bácsi nagy ártatlanul hazatért, fent volt már mindenki. Nagy megrökönyödéssel látták, milyen „ancugban” ment el az öreg. De János bácsi se hagyta magát:

- Lárifári! Miféle buta beszéd! Én csak az maradok, aki voltam, ha nem is csapom magam parádéba. Mit beszélsz Péter? Hogy ingujjban, papucsban nem lehet megindulni? No lássátok, megmutattam, hogy lehet. Se rendőr meg nem állított, se össze nem dűlt a bazilika.

- De János bácsi ne tegye magát...

Indulatosan vágott közbe az öreg:

- Minek...? Talán bolondnak?... Vén bolond vagyok, ugye? Szép, hogy a tulajdon öcsém a szemembe mondja. Hát nincs igazad, édes „bölcs” öcsém! Én otthon is így jártam, mégsem fordította el tőlem senki a fejét. A polgármester, a plébános, bárki szívesen elbeszélgetett vélem, akármilyen vén bolond is vagyok. Csak te szégyellesz.

- Hát szégyellem is, ha úgy megy el hazulról, mint valami koldus...

Ingerülten csapott az öregúr az asztalra.

- Szóval bolond is vagyok, koldus is. Kíváncsi vagyok, ki a koldusabb, ti-e, vagy pedig én! Ugyan bizony mennyit gyűjtöttél, te „híres, bölcs fővárosi professzor őr” huszonöt esztendő alatt? Ugye, hogy egy büdös vasat sem? Én, még ha kosztra ment volna el, érteném. De neeem! Ruha, bunda, frizőr, taxi..., manikür, mert nektek az is kell. Nem néztem meg, a lábaujjad is ki van pirosítva, Mici, vagy csak a kezed. Na! Nekem meg vagyonom van. Persze, csak azt lesitek, hogy az a vén bolond béhunyja a szemét, hogy amim van, egy-kettőre elkótyavetyéljétek...

Péter izgatottan gyújtott rá égő cigarettájáról egy másikra.

- Lesi az ördög! Nem kell nékem a János bácsi pénze, csak végre egy kis nyugalom.

Majd szétpukkadt az öreg.

- Értem, értem...! Egyszóval én zavarom meg a nyugalmatokat. Mert egy pár napig itt éltem közöttetek. Vedd tudomásul...

De Péter is mérges. Nagyot nyel, hogy annál keményebben odavágja:

- Tény, hogy amióta – Isten kegyelméből immár hat hete – János bácsi itt él közöttünk, fölforgatta a házunkat. Már mi is kezdünk megbolondulni. Hiszen azóta nyugodtan még magánórákat sem tudok adni, minden pillanatban ránk nyitja az ajtót és beleszól tanításomba.

Erről János bácsinak eszébe jut a kölcsönkért pengő.

- Igaz is! Egy tanítványoddal, azzal a Kemény Lacival találkoztam az Andrássy úton. Egy pengőt kértem tőle kölcsön, hogy valamit ehessem, mert még nem kaptam frustukot.

Péter elsápad.

- Na, ez aztán mindennek a teteje! A tanítványomtól kér pénzt kölcsön. Így lejáratni engem...! Ez már sok János bácsi!

Az öregúr dühösen fölpattan.

- Ha sok, hát sok! Látom, utatokban vagyok. Hát elmegyek! Egy percig sem tudnék tovább itt maradni. Még ma este elköltözöm tőletek! Nem baj, fiam, nem én fogom megbánni!

János bácsi egész délután várta-leste a marasztalást. De hiába! Dúlva-fúlva összepakolta a nagy bőröndöt. És vacsora után fagyosan, megbántottan elköszönt.

... Kis hónapos szobába vonult az öreg. Kifőzdékben ebédelt, reggelijét és szűkös vacsoráját ő maga készítette. Nem törődött azzal, mit eszik, csak sokba ne kerüljön. Gyűlt is a pénze. Minden elsejét hatszáz pengőt vitt a bankba. Külön safe-et nyittatott, álnéven. De hogy

melyik bankban tartotta a vagyonát és milyen álnevet választott, azt senki sem tudta. Ez volt életének legféltettebb titka.

Időnként bosszankodott magában.

- Mért is takarékoskodom annyira? Mért vonok el magamtól minden örömöt? Hiszen a vagyonomat úgy sem vihetem magammal a másvilágra... Csak azért spóroljak, hogyha egyszer behunyom a szememet, „azok a hálátlanok”, azok a tékozlók mindent elherdáljanak...

Mert ez volt a fájó pontja: Péterék lesznek az örökösei. De a takarékosság annyira a vérében volt, csak nem tudott megváltozni.

Három esztendeig élt még az öreg. Kuporgatta a húszas, a százas bankókat.

Az utcán, séta közben esett össze s anélkül, hogy eszméletre tért volna, egy-két perc alatt halott volt.

A safe titkát magával vitte a koporsóba.

Péter kölcsönt vett föl, hogy eltemesse.

Arany János: Almanach 1878-ra


Itt van tehát: megjött az Új év,
Mint biztató előlegem;
Háromszázhatvanöt nap-éjre
Halvány reményszínt hoz nekem;
Bár majd, ha eljön a valódi,
Nem lesz, mint most, ruhája zöld;
Inkább hiszem, hogy a küszöbnél
Fejér, halotti leplet ölt.

Légy üdvöz, Év, e zöld burokban!
Elfogadom a jóslatot,
És köszönöm, hogy a jövőre
Kilátásom' tovább nyitod:
Hisz' egy időtül fogva nálam
Látás, kilátás oly rövid!...
Ha meg nem érném: gondolatban
Hadd élvezem át örömid.

Mindjárt az első nap rohammal
Köszönt boldog-boldogtalan;
Oly ünnep ez (no! nem panaszlom),
Midőn szív s tárca nyitva van;
S egy ,,szellemdús'' játék (amelynek
Nem kellett nagy heuréka)
A pénz-pazarláshoz időd' is
Ellopja: a ,,b. u. é. k.''

Aztán jön a farsang, - az árvíz
Mátyás körül, mely ,,tört jeget'';
Szegény kiöntött ürge-népség
Verdesi jajjal az eget;
Mi táncolunk a szenvedőkért,
Bőven fogunk pazarlani:
S ha nem csordúl - százezreinkből
Csöppen nekik is valami.

Aztán jön, amely ,,gólyafőt mos''
A híres márciusi hó,
Ha ,,Gergely megrázza szakállát'' -
No meg böjt, exekúció.
E hó egy napját űltem én is
Már két közép embernyomig:
,,Simplicius'' napján születtem:
,,Simplex'' maradtam holtomig.

Ápril minden nedvet kiszáraszt,
Májusba' jőnek a fagyok; -
S ha sáska, féreg, rozsda nem járt,
S a június szépen ragyog
S a július ,,meg nem szorítja'':
Még a vetés bőven terem;
Örvend az úr, - hát még az asszony!
Lesz csipke több is, meg selyem.

Míg a paraszt izzad, mi gazdák
Fürdőre járunk, hűsleni,
A repce-, gyapju- s más előleg
A csorbát szépen kifeni;
Nem, mint apáink sűltek, - itthon
Töltvén egész mélő nyarat,
S nézték a vén béres hogyan vet
S a tót napszámos hogy' arat.

Szeptember - ah! szüret már nem lesz:
Vagy: lesz szüret, ha bor nem is:
Történeti jogát megőrzi
Híven az iszom-eszem is;
Különbség az, hogy míg apáink
Egy canga birkán ,,laktanak'':
Nekünk cukor kell, sütve, főzve,
Pezsgő bor, osztrigák, halak.

Így, ber, megint ber fogytig-untig
S ,,brrr!'' míg az esztendő lefut;
Miközben egy nap a halottak
Fényűzésére is kijut,
Midőn gyertyával, zöld levéllel
S virággal megvendégelik,
S kitesz halottjáért az élő,
Mutatva dúsan, hogy: ,,telik!''

Majd a karácsony hozza végűl
Az apró szívek örömét;
De a ,,bubus'' már nagy szakértő,
Bírálva hordja meg szemét,
S ha nem drágát hozott az angyal
Ajak lepittyed és befagy;
Biz', édes Jézuskám, te is már
A luxus terjesztője vagy!

Arany János: Emléklapra*


Magánosan, mint egyes falevél,
Testvéri közül mellyet elszakit
S távol vidékre hajt az őszi szél
Meddig heversz még, puszta kis lap, itt?
Jer, jer: megirlak és könnyü hajódat
Nyugoti szellők árjába vetem:
Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,
Szives, de bánatos üdvözletem.

Keresd fel őt... de, kérded, merre? hol?
Azt nem tudom... valahol a világban:
Hisz utasitni fog minden bokor,
Rendes lakát hol vette... a hazátlan!
Ottan keresd föl és vigasztalásul
Beszéld le néki sulyos életem.
Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,
Szives, de bánatos üdvözletem.

Gyászban találod - oh, hogy is ne! - őt:
- Ki az, kinek olly méltó gyásza van! -
Mint honleányt, mint özvegy, árva nőt:
Igy is, amúgy is olly boldogtalan!
Szendén illessed fájdalmát szivének,
Hogy eszmélése kinzó ne legyen.
Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,
Szíves, de bánatos üdvözletem.

Mondjad, hogy én is kettőt gyászolok:
Az ő siralma testvér az enyémmel:
Más a viszony, nem más a tárgy, az ok;
Bir-e még ö - ? én nem birok reménnyel.
Oh, a reményből nyujtson egy sugárt, egy
Még hervadatlan füszálat nekem! -
Vidd asszonyodnak, egyszerü lapocska,
Szives, de bánatos üdvözletem.

Mikép az elszakadt hű férjet ő,
Keresem én az eltünt hiv barátot:
Sötét az élet, ah! semmit se látok -
És néma, nem felel, a temető.
Enyészet dulta-e föl ifjuságát?...
Vagy bujdosik födetlen földeken?...
Vidd asszonyodnak, egyszerü lapocska,
Szives, de bánatos üdvözletem.

Nevét se hallom. Mintha el lehetne
Feledni azt, alig említi ajk;
De a nemzet szivében eltemetve
Érzem s megértem a titkos sohajt:
„Fog-e zendülni még költője lantja?
S ha fog zendűlni sikon, bérczeken?..."
Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,
Szives, de bánatos üdvözletem.

Mért nem megyünk el magános völgybe
Hol cziprust ültet a gyász hir neki?
Tanúbizonyság lenne annak földje,
Ott hulla-e a dalnok vére ki:
Minden csepp vérbül uj virág kelendett
És több madár zeng ott a ligeten -
Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,
Szives, de bánatos üdvözletem.

Vagy tán, zarándok úton, egyedül
Bolyong, mikép az üldött bérczi vad:
Ki mer hajlékot nyitni enyheül?
Ki nyújt hűs csöppet dallamos ajkára
Italt ha kér, aléltan, betegen...?
Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,
Szives, de bánatos üdvözletem.

Repülj utadra most... de nem, ne még,
Száritsd föl nedvesült szárnyaidat:
Nehéz vagy a könnyhullatás miatt
Mellyel emlékeimnek áldozék.
Majd csak felszárad a könny... ámde a bő? -
Oszlik talán egy hosszú életen -
Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,
Szives, de bánatos üdvözletem.

Arany János: Karácsonyi éjszakán

Lelkem pusztaságos éjjelén keresztül
Kétes ködvilággal egy sugárka rezdül.

Csillag-e vajon, mely, mint vezérszövétnek,
Üdvözítőt hirdet az emberiségnek?

Vagy csak földi hitvány pára, mely föllángol
S éji táncaikhoz rémeknek világol?

Akár csillag legyen, biztos éji lámpa,
Akár bujdosó lány - én megyek utána!

Mért féljek követni, ha lidérc is? hiszen
Akkor is jó helyre - a temetőbe viszen.

Bárdosi Németh János: Szeptember

Ezüst nyárfa, arany nap,
lassan vége nyaramnak.

Lepereg a sok levél,
látod minek siettél?

Vágyam immár elapad,
jólesik egy öreg pad.

Harcos hitem csupa rom,
örülök, ha alhatom.

Patak vize, füvek, fák,
áldott lelke ölel át.

Messzi élet, bor, kenyér,
mintha búcsút intenél.

Ezüst nyárfa, arany nap,
maradj itt még magamnak.

Őszi pompa, légy enyém,
ezüst nyárfa levelén.

Holdas esték, víg szüret,
tárják ki a szívüket.

Ne is legyen más szavam,
csak aminek szárnya van.

Élni, hinni, kell-e több,
betölteni örököd?

Ezüst nyárfa, ezüst fény
ragyogj lelkem ezüstjén.

Timár Ferenc: Dráma az udvarunkban

Egy udvarban annyi minden történik. Oda kellene egyszer ülni a baromfiudvar valamelyik zugába ceruzával és papírral jegyezni például, ahogy a fiatal macskák reggel kisétálnak, mint kezdő, romlatlan táncművészek, olyan puhán botorkálva a zöld verőfényben és még cicáznak is a verebekkel, mielőtt beleütnék az orrukat a frissen fejt tejbe. Pontosan kellene jegyezni,k hogy mikor ébredeznek a kakasok. Az első álom után finom piros selyemvonalak villannak a pajták felett. Tétova kurjantások hallatszanak csak eleinte, azután fokozatosan erősödik a sarkantyús lovagok orkesztere, nagyszerű fényhatásoktól kísérten, egyre harsányabb színekbe csapta át.

Külön bekezdés dukálna a kutyának, ennek a lompos bohémnek, amely az éjtszakát átcsavarogja, de reggel, ha ásítva is, ott ül az ól előtt - majdnem azt írtam, hogy az íróasztalnál.

A madarak ilyenkor sokat álmodhatnak, nyár elején, mert hajnalban alig győzik elmesélni egymásnak a sok-sok álmot, össze-vissza csipognak, ilyenkor ébredéskor elmondják egymásnak meztelen kis meleg, remegő életüket. A szónokok nem tartják magukat szigorúan a tárgyhoz ezen a konferencián. Ha van gyorsírójuk, nehéz dolga lehet.

De nem is erről akarok jelentést tenni. Azzal jöttem haza, hogy pár napig száműzöm magam a munkából, bojkottálom a betűt. Egy esemény azonban nem hagyott nyugton. Újságírói lelkiismeretem nem engedi, hogy elhallgassam azt, ami az udvarunkban történt.

Az eset tragikus főszereplője egy kormos, sovány kis malac, amely már hetek óta betegeskedett. Nem igen evett, inkább csak borongós tekintettel meredt maga elé. A bajt a háziak hamar felismerték. Kiengedték a beteg állatot az udvarra, hadd mozogjon, hátha úgy megjön az étvágya. Ez eleinte hasznosnak bizonyult. Ficsúr, ennek kereszteltük, vidáman vágott a nagyvilágnak, mindjárt megtalálta a kacsaúsztatót, meghemperedett benne, a gyöpe is túrt nehány tréfás vonalat, megkergette a kotlóst, felborított egy pár útjába akadó edényt, levizitelt a kisborjúnál, hírből már régóta ismerték egymást, ellenőrző körútra indult, hogy a különböző ajtók zárai jók-e és egy óvatlan pillanatban betévedt a kertbe is. Onnan azonban hamarosan kitessékelték, noha még legelni is megpróbált, megfeledkezvén az állattan idevonatkozó paragrafusairól, vagy talán ravaszságból cselekedte, hogy igazolja létjogosultságát a lóherében.

Mindez azonban csak egy-két napig tartott. A jobbulás csak átmeneti volt. Nemsokára ismét erőt vett rajta a kedvetlenség. Csak kószált ott kókadt farokkal, egyre hosszabb sörtével, nyálazva, étvágytalanul. Gazdái hiába traktálták a legínyencebb falatokkal, hiába kevertek titkos hatású sókat az ételébe, mindezek a medicinák semmit sem használtak. Rohamosan fogyott. Pár nap múlva azután leesett a lábáról. Csak feküdt ott a meleg trágyadombon és nyögött csendesen. A szomszéd megvizsgálta, bicskával bevagdalta a fülét szegénynek, hogy sírt hangosan, mint a beteg gyermek, ha oltják. Felpöcköltük a száját és keserű folyadékokat töltöttünk bele. Ki is hányta azokat mindjárt. Ha este lehűlt az idő, még egy villa szalmát is dobtunk rá, mert lázas volt, nehogy megfázzon.

A végzetet azonban, mely állatnál és embernél ugyanaz, nem tudtuk feltartóztatni. Finom átmenet után szabályosan megkezdődött az agónia. Hörgött is halkan, behunyt szemekkel. Ekkor már a cigány is meg-meglebbent a portán, kaján szánakozással tapogatta, mint a dögkeselyű, méregette, saccolta a malac testsúlyát, életét, felajánlván szemtelenül néhány falapátot a vételár fejében. Amikor a fekete ember elment, a kis beteg ránk nyitotta könnyes szemét és úgy éreztük, hálásan sugárzik tekintete, hogy nem hagyjuk ebek harmincadjára ezekben a súlyos órákban. Testét már kiverte a verejték és legyek lepték be.

Egy reggel csöndben kimúlt.

Ha csak annyi történik, szabályosan napirendre tértünk volna felette. Istenem, mi különös van abban, ha egy jószág elpusztul. De más valami is történt, amit még sohasem láttunk.

Az elhunyt állat kürül a baromfiudvar lakói ott virrasztottak mindannyian komor csöndben. A feketerigók hajnali hangversenye a haláleset miatt elmaradt. A tyúkok nem széledtek szerte, mag után kaparászni. A galambok nem repültek ki a négyórás harangszóval, hogy megnézzék, nőnek-e rendben a vetések. Az udvar minden szabadmozgású polgára ott állt lehajtott fővel. Az öreg kakast nem hallottuk azon a reggelen kurjantani. A ravatal mellett, egy féllábú vén talicska hegyében gubbasztott leejtett szárnyakkal, körülötte menyecskéivel, háremhölgyeivel, a jércékkel és az anyacsászárnékkal, a kotlósokkal.

A jércék is munkaszünetet tartottak, aznap egyetlen fészekben sem találtunk fehér tojást. A kutya arcra borulva feküdt szemben a tetemmel, mintha várta volna, hogy egy kérdésre válaszoljon a beteg, amellyel még pár nap előtt pajtáskodott, hancúrozott. Egy nagyszájú kiskacsa hápogva vitte a fekete hírt az istállóba, a kisborjúnak, aztán visszarohant a gyülekezetbe, hogy ott legyen ezen a különös gyászszertartáson. ég egy patkány is előjött piszkosszürkén a farakás alól. Zavaros szemekkel csak messziről küldte részvétteljes pillantásait.

Minket megdöbbentett ez a kép. A fájdalom szent szolidaritása lobogott a domb felett. A halál pompázott ott hátul,magasan a szemétdomb hegyében. Ha nem is lobogtak ezüst gyertyatartókon véres üstökű gyásztüzek, megéreztük, hogy miért ácsorog ott tompa kábultan a hulla körül a nép. A fehér gőz a betegágy felől már elszállt a beteg lelkével együtt. A bajtársak, a sorstársak, a savanyú sort osztályosai, a halálküzdelem tanúi strázsálták. A kacsák agya, a kutyák becsületes esze, a macska fantáziája és a kisborjú ártatlan gondolata a nagy titokkal babrált. Kis állatkáink a halál előtornácában rostokoltak.

Talán búskomorságba estek volna valamennyien, ha nem intézkedünk gyorsan, ha nem hívjuk a gyepmestert, hogy a földi maradványokat minden feltűnés nélkül takarítsa el.

2010. február 21., vasárnap

Mihail Lermontov: Ősz



Most a föld lomboktól sárga,
Őszi szél fut szerteszét,
Már csak a fenyőfa rázza
Haragoszöld levelét.
Szántóvető sem hever le
Szirt alá, ha nap vakít,
Hogy virág közt kipihenje
Félnap fáradalmait.
Vadak félve kóborolnak,
Mind jó rejtekhelyre les,
Ködön át a sápadt holdnak
Lágy ezüstje permetez.

/Ford.: Vámosi Pál/

Mihail Lermontov: Stanzák


Véres harcba akarok robogni,
Ahelyett, hogy itthon nyögdelek,
Ott talán majd megszűnik dobogni
Ez a szív, mely tele van veled.

Nem, nem várom, hogy felgyújt a lángom,
Ne is ismerj ily vad lángokat,
Vért kell látnom, a halált kell látnom,
Attól majd a lángom lelohad.

Ott essem el én a csatatéren,
Résztvevő könny nem jut majd nekem,
Nem lesz többet senkinek terhére
Feldúlt lelkem, feldúlt életem.

Ifjú élet semmisül e helyen
Száz ígéretével – de a szám
Egy jajszót, egy zokszót se leheljen,
Régvárt álmom úgy szálljon le rám.

Ám ha azt az álmot másik álom
Háborgatja, a szerelemé,
Képedtől ha nem lehetne válnom,
Szívemből halál se törlené,

Ha ott, ahol megnyugszik a lélek,
És az üdvöt szürcsölgeti más,
A lelkemre rányomott fekélyek
Számára ha ott sincs gyógyulás,

Ó, tekints rám szépen búcsúzóul,
Arra, aki büszkén hadra kel,
Aki nem fél, száz veszély ha tódul,
Aki a hazáért esik el,

Aki könnyes szemmel, felzaklatva
Állt előtted némán annyiszor,
Szánakozni lehetett csak rajta,
De boldoggá tette – egy mosoly.

/Ford.: Nadányi Zoltán/

Mihail Lermontov: Első szerelem

Kicsi koromban én már kezdtem érteni
A szerelem szavát. Kezdett kísérteni.
Az ágyban, éjszaka, mialatt a sötétben
Örökmécses pislogott, nem egyszer voltam ébren,
Képek gyötörtek és sejtések... mit tehettem?
Az észt elnyomta az Ábránd, a győzhetetlen.
Egy nő vonásai derengtek. Tiszta szűz,
Hideg szűz, jéghideg, de pillantása tűz,
Rámtűz és óva int a bűntől, meg ne ingjak.
Nem is volt más nyoma a látomásaimnak.
Ó, hogy szerettem őt! Nem volt azóta lány
Szívemnek kedvesebb és nem is lesz talán.
S amikor elfoszolt a drága jelenésem,
Árván maradtam én és zavarodva néztem
A sárga falakat és úgy éreztem akkor,
Lábamhoz kúsznak az árnyékok a falakról
És mint azok, komor volt az emlékezés,
Hogy álom volt csupán, szép álom az egész.

/Ford.: Nadányi Zoltán/

Mihail Lermontovl: Elégia

Törj meg, törj meg, te éji hullám,
Öntsd el tajtékodat a sötét partokon.
Itt állok egymagam a szirtfokon,
Tenger tolul rám, éj borul rám,
Árva vagyok, világból kiszakadt,
Ki senkivel se tud osztozni szíve búján.
Halászkunyhók amott nem messze, nagy csapat,
Lobognak a tüzek, hull a rőzse rájuk,
Köröttük ül a gondtalan család,
Hallgatva egyikük meséjét vagy dalát,
Míg el nem készül ott füstfogta vacsorájuk.
Ó, lélek öröme! Hogy elkerült az engem!
Főváros fénye csalt, hamis fény, mostoha.
Micsoda dáridók! többet soha, soha!
De mi ez? Könny, könny a szememben.
Magamat siratom, sötét éj vándora.
Elpusztult éveim merülnek fel előttem
Egész világosan, minden nap, óra, perc,
Hiába bíztatom magam: felejts, felejts,
Előttem áll a kép, akaratom erőtlen.
Mért nem születtem én itt a halásztanyán,
Hol nem lel otthont az alattomosság?
Áldhatnám sorsomat! De most mért áldanám?
Most arcomat a könnyek sói mossák.
Milyen szánalmas is, aki ily hányatott,
Akit az ifjúság ráncokkal megrakott,
Ami kedvest adott, azt visszavette nyomban
És csak egyet hagyott: maró bűnbánatot.
Vajjon ki érzi úgy, mint én, a fájdalomban,
Hogy azt vállalni kell? Ilyen korán ki látta,
Milyen halálosan sivár az ő világa?
Én láttam és szülőhazámnak búcsút mondtam,
Száműzve magam onnan.

/Ford.: Nadányi Zoltán/

Kosztolányi Dezső: Sakk-matt

- Egy házitanító naplója -



Egyszer este az apám sugárzó arccal jött a szobába. Emlékszem, az üvegajtón át néztem, mint jön felém a gyakorlattéri portól összepiszkítottan, elfáradva, és mégis ruganyosan. Mikor belépett - mintha most is látnám -, lecsatolta kardját, és így szólt hozzám:

- Holnap átmégysz Tarékhoz. Ma az ezredes úr Aladár tanítójának fogadott meg...

Az apám magához vont, és megcsókolt:

- Becsüld meg magad, fiam.

Másnap dobogó szívvel kopogtam egy széles, faragványos tölgyfa ajtón. Aladár kelletlenül nyújtotta felém keskeny, sápadt kezét, de pár perc múlva összebarátkoztunk. Ettől fogva azután mindennap elmentem hozzá, s később egész délutánokon ültem az ágya mellett. Az álmos, langyos szobában halkan zenélt a szimfónium, csipegett a kanári madár, a kandallóban pattogott a tűz, mi pedig képeskönyveket néztünk, kibámultunk az ablakon, együtt unatkoz­tunk.

Ilyen unalmas, végtelennek látszó délutánon vettük elő egyszer a sakkot. Aladár megtanított játszani, s én egy hét múlva már rendesen vertem őt.

Mikor ezt megtudták, az anyja, egy sovány, őszülő asszony magához hívott:

- Hagyjon reá mindent. Aladárnak fáj, ha nem teljesedik az akarata. Maga okos fiú, tudja...

Megsimogatta a fejemet, és én mélyen meghajoltam.

Azóta mindig az övé volt a győzelem.

Aladár azonban hamar megszokta ezt az olcsó dicsőséget, s napról napra éreztette velem a fölényét. Kicsinylő, hideg mosoly fogadott, és az izgatott tornák után kínos csend remegett fölöttünk, melyben a szívünk dobogását is hallottuk. Az anyja rendesen ott állt az ágynál, s izgatott boldogsággal csókolta szájon a fiát:

- Te kis mester... Győztél megint.

Én ilyenkor zavartan hallgattam, vettem a kalapomat, és mentem.

Künn a folyosón még hallottam, hogy nevettek. Engem nevettek? Nem tudom. De mikor az utcán a hűs levegő megcsapta az arcomat, sokszor gondoltam egy nagy, végső leszámolásra, egy irgalmatlanul kegyetlen, véres letiprásra. Másnap azonban megláttam Aladár elaszott alakját, mosolyogtam az érzékenységemen, s mély szánalommal, majdnem szeretettel nyújtottam a kezemet.

- Játsszunk.

A lázas betegnek minden életereje a játékszenvedélyben újult meg és oszolt el.

Most már nem unatkoztunk, mindkettőnk arca tüzelt a nagy indulattól. Az övé a becsvágytól, az enyém a szégyentől.

Így lassanként ennek a háznak rabszolgájává váltam. A síkos parketten esetlenül hajladoztam a háziak előtt, kik hideg jóindulattal váltottak velem néhány szót. Hiába tisztítgatta és alakítgatta anyám a ruháimat, mindig otrombább és ügyetlenebb lettem. A nyakkendőm vagy nagyon vastag volt, vagy nagyon vékony. De sohasem állt jól. Az asztalnál vagy keveset ettem, vagy sokat. Sokszor a poharat is feldöntöttem.

Mikor hazamentem, arcomra szorítottam a kezeimet, és mérgesen vetettem magamat az ágyra. Azt hittem, nem bírom ki sokáig.

Ma is úgy emlékszem erre a házra, mint ahol minden elefántcsontból, ébenfából és ezüstből van. A gyöngyházkagylók sejtelmes zúgását még mostan is hallom. A kapualja ablakai finom zöld, sárgás és halványlila fényt szűrtek át, s amint beléptem, mindjárt két kőóriás feje meredt elébem haragosan, morcosan. Minden, ami sejtelmes és nagyszerű volt, azt ebben a házban találtam föl.

Egyszer történetesen korábban érkeztem oda. A szobában ezüsternyős lámpánál egy fiatal leány hímezett, akit azelőtt sohasem láttam. Aladár nem volt otthon. Leültem az asztalhoz, s hallgattam a csendet, bámultam a lámpát és a leányt, kinek halvány nyakát az ellenző fehér árnyékai csipkézték körül, és úgy éreztem, hogy egy végtelenség óta ismerem ezt az ismeret­lent, aki akkor tágra nyílt szemekkel nézett az én fájdalmas, szomorú arcomba.

Azóta mindennap találkoztunk és kóboroltunk a kertben, a tágas, kongó szobákban. Hold­fényes estéken leült a zongorához, s én fájó fejjel állottam a tündöklő, fekete szekrény mellett, melyből sírva fakadoztak fel a nagy, germán koponyák és porladó szívek megelevenülő álmai.

Nagyon boldogok voltunk.

Egyébként minden a régiben maradt, én rendesen jártam Aladárhoz, sakkoztunk, s mindig ő vitte el a győzelmet. Az iskolában megcsináltam a feladatát, mellette ültem, és talán el sem tudtam volna lenni nélküle.

Rendesen késő este vetődtem haza. Az úton szaladtam, boldogan megvacsoráztam, s kószáltam a nyári éjszakában. Aztán olvastam, s gyakran három órakor is égett a lámpám.

Álmomból sokszor felriadtam. Felszakítottam az ablaktáblákat. Az éj fülledt volt, az ég téntafekete. Csak szögletében pislogott egy arany csillag, mint valami odatűzött drága ék. Körülötte halvány fényfoltok remegtek, mintha odalehelt aranyfüst nyomai lettek volna. Önkéntelenül is a titokzatos ház felé fordítottam a fejemet.

Az udvar mélyén a fehér orgonák virágoztak.

És ezt az álom-népes, csendes boldogságot egy sötét őszi délutánon egy pillanat alatt elvesztettem.

Eljátszottam.

Ha e napra gondolok, újra oly izgatott és zavart leszek, mint akkor voltam, és rendeznem kell a gondolataimat.

Aladár az utolsóban volt, az orvosok kimondották, hogy nem menthetik meg. Ő azonban még mindig a sakk szenvedélyén csüngött, azzal a görcsös erővel, amellyel a haldoklók utolsó pilla­natukban paplanuk huzatába kapaszkodnak. Én természetesen továbbra is bohóca maradtam, s tűrtem a szeszélyeit, a család hallgatag gúnyját, mint egy rabszolga. Csak otthon sírtam fel keservesen, a lelkem mélyéből. Mint egy megkorbácsolt rabszolga.

Még most is látom azt a szobát, amint az októberi nap fakó sárgaságában tündöklik. A barna, nagy, politúros bútorok vakítóan csillogtak, fönn a pohárszéken pedig nyugodtan szunyókáltak a színes edények. Aladár a vörösbársony tolószéken ült, s égő szemeivel az őszi délutánra, a lugas pirosló leveleire bámult. Nagy fejében, melyet selyempuha szőkeség borított, nyugtalanul forogtak a láztüzes szemgolyók. Vézna testét szörnyű, ugató köhögés rázta össze, s ő maga szinte eltörpült ijesztő, értelmetlenül nagy feje mellett. Homlokán hideg izzadsággyöngyök. Arcán égtek a tüdővész alkonyrózsái.

Aznap - emlékezem - korán sötétedett. Délután három órakor már félhomály volt a nagy teremben, s én úgy éreztem, mintha e nehéz égbolt búcsúzó őszi fényével, komor fellegeivel a szobára feküdt volna: elvette látásunkat, felkorbácsolta vérünket, s eltompította eszünket... Sokszor azt hittem, hogy már az anyanyelvemet sem értem, oly idegenszerűen és zavarosan hangzott minden szó, ami abban a csillogó teremben elhangzott. Aladár a rendesnél is idegesebb volt, fülhasítóan, sértően kacagott:

- Ne hagyd magad!

A szobában meleg volt; szédült a fejem. Egy gondolat villant meg előttem, de a másik pilla­natban már kinyílt az ajtó, s belépett Olga, halványkék ruhában.

A játék tovább folyt. Aladár előtt egy csomó báb hevert.

Összevissza húzogattam a figurákat, úgyhogy győzelme már biztos volt.

A végjátéknál tartottunk, amikor én kedvetlen szórakozottságomban egyik bábhoz kaptam. Aladár hirtelen felugrott, s a kezemre ütött:

- Nem rajtad a sor.

Elsápadtam, s az ajkaimba haraptam. Kóválygott velem a világ. Az egész ház, mint valami óriási hadihajó megindult, s a vízen hánykolódó ember rémült bizonytalanságával az asztal párkányába kapaszkodtam. Egyszerre fekete lett előttem minden.

Aztán szédületes gyorsasággal gondolkozni kezdtem. A szemben levő tükörben láttam feldúlt arcomat, a győzelmére váró Aladárt, s mellette az anyját. Kezem a sakkdeszkán járt, de nem tudtam, mit csinálok. Kábult és fáradt voltam, s akkor úgy tetszett, mintha egy végtelenség óta ütött volna meg tanítványom, aki az én véremből, az én agyamból szívta életét, mindenét. Láttam magam is: ott ültem vele szemben, mint egy kitömött szalmabáb, mint az ő bohóca, cselédje, rabszolgája. Aztán sokáig néztem csontvázzá aszott, tüdőtelen testét, porcogós kezét, mely leigázott, porba nyomott, mint egy fejedelmi vasmarok.

A fülemben harangzúgást hallottam. Kezem tologatta a bábokat előre, hátra, hol jól, hol rosszul. Egyszerre aztán kétségbeesett elhatározásom támadt. E hústalan csontkoponyáról utoljára letépem azt a hazug aureolát, melyet finom és fehér arisztokratakezek fontak köréje, hogy a földön marasszák...

Aladár kacagott. Anyja mosolyogva várta a győzelmet.

- Vigyázz - súgta a fülébe.

Akkor kiegyenesedtem. Görbedt gerincem merészen rázta le az alázatosság szolgajármát. Ebben a percben nem gondoltam semmire és senkire.

Végigsimítottam a homlokomat, és lángoló szemekkel meredten a sakkmező fekete-sárga tarkaságára. Agyamban haditervet kovácsoltam. Három lépés után már előnyben voltam. Szörnyű acélgyűrűt vontam ellenfelem hadsora elé, mely a kombináció szédítő merészségével s a logika vaskövetkezésével roppantotta szét egy vizenyős agy üres kapkodásait. A bástyák keményen állottak, a futók serényen vigyáztak, a lovak mintha fülüket hegyezték volna: minden báb a diadalmas gondolkozás s a szikrázó ész egy-egy epopeiája volt.

Felemeltem homlokomat, s kezem ökölbe szorult.

- Sakk! - szólt Aladár, és az anyja boldogan mosolygott. Én egy kibúvó mozdulatot tettem. Az utolsó rabszolga-lépést.

Mikor aztán újra rám került a sor, az agyamra ömlő vértől szinte vakon, az indulattól részegen, az öröm remegő kiáltásával szóltam:

- Sakk-matt!

S lassan előretoltam egy parasztot...
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5