Már olyan idő van, hogy az őszi hideg ráfekszik a határra. A nap borongósan, vérbeborultan kel föl, a feje tetejére felhőkből kék kendő van kötve, mintha beverték volna a halántékát valahol az éjjeli mulatozásban. Dér fekszik az elhervadt füvön és a száraz tarlón reggelenkint. Nyirkos a levegő, még a fölszántott földek fekete tekintete is szomorú, szóval ez az az állapot, amidőn megereszkedik a só, és csepegni kezd a maga bánatában, az ereszet alatt, a szalonna. Hó még nincsen, a határ kietlen, éjszaka erős szelek járnak, úgy is nevezik az ilyent, hogy - betyáros idő.
Ennélfogva egy nap délutánján Hadadi Mihály arra a határozatra jut, hogy átmegy a szomszédba Frantzia Ferenchez. Mehet, mert elsősorban a dolgától nagyon is ráér, ilyen időben úgy sincs mit csinálni. Másodsorban szokásos is a szomszédolás, mert régi igazmondás, hogy a gyakori látogatások által erősbödik a barátság. Továbbá.... továbbá pedig - ej, mit lehet azt tudni, mit forgat Hadadi Mihály a fejében, ebben a féloldalra nőtt nagy fejben (bár ugyan másrészt azt mondják, hogy az nem az okosságtól van, vagyis hogy nem attól, mintha a rettentő nagy ész törte volna ennyire kifelé a koponyacsontot, hanem hogy az anyja mindig egyoldalára fektette kicsi korában). Nem messze van Frantzia Ferenc tanyája, csak egy kicsit kell menni itt a közön, s Mihály hamarosan oda is ér. Az asszony az ereszet alatt foglalatoskodik, valamit kever egy nagy tálban, annak szól oda:
- Adjon Isten jó napot, Vera.
- Adjon Isten kendnek is.
- Hát az urad ide elő van-e?
Ide elő azt jelenti, hogy a tanyában van-e? Az itthon szó nem szokásos, az otthon meg, az a várost jelenti.
- Hát - mondja az asszony -, ide elő van, hogy ne volna. Ott bajoskodik az istállóban a lovakkal... Hisz tudja kend.
Az asszony nevet, Hadadi is mosolyog egy kicsit, mert ez olyan dolog. Frantzia Ferenc bolondja a lónak, bár ugyan másnak semminek sem. Nem kocsmás, nem kártyás, nem szokott elmaradozni, csendes, istenfélő, csak éppen a ló, abban különös gyönyörűsége telik. Csereberél, ha valahol egy szépet meglát, eladja, hogy egy újat, még szebbet vehessen, ha azután az istállójába bekötötte, nézegeti, becézi, beszél hozzá, s végtelen öröme van abban, ha a ló olykor rányihant. Abrakot is sűrűbben ad neki, mint éppen kellene, mert mikor a zabot rostálják, a csemegére éhes ló röhögni szokott, s nagy kedvtelés az, az ilyesmit hallgatni. Ha ilyen kedves ló van a többi melletti azt úgy tartja, mint a gyereket, dologra nem engedi, néha befogja a könnyebb kocsiba, s kerül vele egyet a határban, parádézás okából. Szóval Ferencnek ilyen dolgai vannak a szép lóval gyönyörködés szempontjából, másfelől pedig mindig ott rágja a lelkét a sötét aggodalom, hogy hátha elviszik a lókötők. Mert annyi bizonyos, hogy az kitudhatatlan népség. Már hogy az igazik.
- Igazi lókötő ma már ritkán akad - vélik az emberek -, kivesz a fajtája. Csak emezek vannak, ezek a lólopók, csavargók. Akik abbul élnek... Nyomorúságos kenyér, az igaz.
Mert ez furcsa dolog, ha jól keressük. Valójában ugyanis csakugyan úgy van, mintha kétféle lókötő volna. Az egyik: az a bizonyos közönséges tolvajember, akinek mindegy, ha lovat lop vagy birkát, egy kocsi dinnyét rak-e kocsira a más földjéről éjszaka, vagy ha kiássa a szomszédját, s másnap egykedvűen pipázva nézi, hogy amaz mint búsul elveszett kis vagyonkája után, mint siránkozik az asszony, hogy a tiszta szobából a párnái, pelyhei, tollai, amiket esztendőkön gyűjtögetett az eladólánya részére, mint váltak semmivé, tolvajok keze nyomán, egy éjszaka alatt... Az ilyen a közönséges tolvaj, a lacibetyár, a futóbetyár. Ellenben a másik fajta lókötő csakugyan lókötő. Minden közönséges igáslóra szemet sem vet, girhes, paraszti macskalovak akkor sem kellenének neki, ha önként kínálkoznának, mondván:
- Ne, itt vagyok, lopj el.
Nem, ezt nem tenné. Az efféle lókötő valami virtus-tolvaj. Olykor szüksége sincsen arra, hogy éjszakai kalandokba merészkedjen: mert megélhetne anélkül is. Inkább a vére hajtja, s csak szép ló kell neki, amelyen aztán röpül a mezők éjszakai, titokzatos avarján. Az ilyen ember, ha társa van hozzá, megteszi, hogy amikor már rajta ül a lovon, előbb ráhajt az elaludt pásztorra, s a karikás ostorral húz egynéhányat rá, csak azután tűnik el a lovon a sötét éjbe, visszakiáltván: - Visszük a lovat, de te vagy az oka, minek alszol! Aki pásztor, ne aludjon!
Ráadásul az effajta lókötésben mégis, az is hozzátartozik a mesterséghez, hogy az a ló a kívánatos, amelyet nagyon őriznek, amelyet nagyon féltenek, amely még csak nem is eladó, mert kedvtelése van benne a gazdának. No, ami a Frantzia Ferenc lovát illeti, az éppen ilyen, féltik is, eladásra sem kínálják: Ferencnek még a szíve is elszorul arra a gondolatra, hogy mi lenne, ha a lótól meg kellene válni.
Hadadi beköszönt hozzá:
- No, mindig csak a lóval, mindig csak a lóval - mondja vidáman. - No, adjon Isten jó napot.
- Hát - mondja Ferenc -, csak betekintöttem hozzá.
- Jól is van ez. Szép lovat, jó lovat szömmel köll tartani. Mert különben más vet rá szömet.
Ferenc megütődik:
- No, kend is úgy véli? Én is mindig attól tartok. Éppen most néztem ezt az istállóajtót.
Mihály szintén nézni kezdi az ajtót. Olyan, mint a másik.
- Ezt? - kérdezi. - Már miért?
- Hát nézze kend - aggodalmaskodik Ferenc -, nem löhet egész éjszakára bezárni az állatokra az ajtót. A többit nem bánnám, de ezt az egy lovat sajnálom. Elpusztul a melegben. Szúnyog is van, pedig már elég hűvös van. Hát néha csak nyitva köll tartani az ajtót... De akkor elviszik a lókötők.
Mihály gúnyosan veti oda:
- Elviszik? Hát vigyázz rá, hogy ne vigyék. Hiszen én is éppen azért vagyok itten, hogy vigyázz.
- Ugyan? - ijed meg Ferenc.
- Nem tréfabeszéd - mondja Mihály komolyan -, csakugyan nem tréfabeszéd. Én azt mondom, hogy itt a környékén éjjel valamiféle népek járnak. Az én fülem nem hibás, én még ha alszok is fölérzök, ha az úton jár valaki. Pedig a homok csöndes...
Ferenc megrémülten néz Mihályra:
- Hát csakugyan járnak? - sóhajtja. - Nem hiába gondoltam én is. Hej, nem hiába gondoltam én is! A kutyák, a rablók! De az életöm árán se viszik el! Itt őrzöm puskával, ha akár sohase pihenök is.
- Nono - mondja meggondoltan, lassan a Mihály -, ami azt illeti, az embör védi, ami az üvé. Mondom, én mindjárt ide gondoltam, mert a kutyák se úgy viselködne éjszakánkint, mint szokás. Hát, gondoltam, szólok már a szomszédnak, jó lösz vigyázni, mert baj esik a ház körül. Ámbátor hiszen - teszi hozzá kisvártatva -, én nem tudok bizonyosat, csak gondolom. De mégiscsak van abban valami, ha már az embör éjszaka is vele álmodik.
Mindjobban megütődik ezekre a szavakra Ferenc.
- A vasat... - motyogja -, a vasat. Azt már régön gondoltam. Most majd idetétetöm az istállóajtóba rúd gyanánt, hogy lakatra járjon. Akkor ugyan nem viszi ki senki.
Hadadi nevet.
- Hát hiszen tudod, ami azt illeti... De a körösztvashoz parasztajtó köll, ez pedig magos ajtó. Látod, így jár tanyai paraszt, ha az urat utánozza. Ebbe az ajtóba ugyan hiába akasztol körösztvasat, mert vagy el lehet alatta bújtatni a lovat, vagy pedig ki lehet ugratni fölötte. Különösen, ha még az embör a vasrudat jó vastagon pokróccal betekeri.
Frantzia Ferenc olyképpen néz mostan Hadadi Mihályra, mint komoly írásos esetekben, levelek érkezése vagy levelek küldése idején az írástudatlan az írástudóra nézni szokott.
- Hát - mondja - hát... fene teremti. Utóvégre... Hát mit csináljak?
Hadadi ezúttal szelíden szól, mint atya szokott a fiúhoz, akit útravaló tanáccsal lát el. Még az egyik kezét rá is teszi Frantzia Ferenc vállára:
- Ne nagyon félj, Ferenc, amíg engöm látsz. Hiszen itt vagyok én is, van puskám, kutyám, bérösöm, aztán tudod, mán az ilyen öregebb fajta embör nem úgy alszik, mint a tej, hát majd csak ügyelök én is egy kicsit.
Hadadi most fölemeli az ujját, és azt mondja komolyan:
- Azonba...
Frantzia Ferenc pedig, mint a kősóbálvány várja, hogy mi következik az azonba után. Mihály mondja is azonnal:
- Azonba hát, éjszaka te is vigyázz. Ne feküdj odabe a szobába, inkább nappal pihenj egy kicsit, de egy néhány éjszaka itt ülj kint az ereszet alatt subába a padon, a jó kétcsövű puska a kezedbe, a pipa a szádba, a lábod a csizmába, a kutyák mög leeresztve a láncról.
Frantzia Ferenc a szeretett ló nyakát átölelve mondogatja utána félig öntudatlanul:
- Subába, csizmába, kutya láncatlan.
Mihály tovább magyaráz:
- Mert ez olyan dolog, tudod, akárcsak a háború. Örökké nem tarthat, valamelyik enged. Ha látják ezök a kötők, hogy itten hiába ólálkodnak, elmönnek másfelé. Időn túl nem időznek egy helyön. Van másfelé is jó ló.
- Persze, hogy van - véli örömmel Frantzia Ferenc, és gondolatában már látta, hogy az ő lova megmarad, és a másét viszik. (Azt pedig hagy vigyék.)
- Nono - hagyta helyben a gondolatot Hadadi Mihály -, ez csakugyan így van. Csak vigyázz, de nagyon vigyázz. Ne tarts túlontúlnak a vigyázatban semmit. Mert csak attul lopnak, akitül lehet lopni.
- A hólyagos himlő verje meg üket! - fakadt ki Frantzia Ferenc.
- Már miért? - véli Hadadi hamiskásan hunyorítva. - Azoknak is csak élni köll. De ne az ügyestül lopjanak, hanem az ügyetlentül.
E szavak Frantzia Ferencbe sok önbizalmat öntenek. Az öreg Hadadi Mihály pedig távozik. Elkezel Ferenctől, és beszél az ereszet alá az asszonyhoz is, őt gyermekded egyszerűséggel sógorasszonynak és tisztelt húgomasszonynak szólítván. Asszonyoknak az ilyesmi jól szokott esni.
Frantzia Ferenc pedig hálával van, és őrzi éjszakákon át a lovat. Nem alszik semmit, kint fekszik a subában az udvaron. Harmadnap reggel, kocsin arrafelé menvén a közön, bekiált hozzá Hadadi Mihály, hogy csak jól vigyázzon, mert az elmúlt éjjel is nagyon furcsán ugattak a kutyák, és lovonjáró emberek járhattak a tájon, mert az útszéli kútról le van lopva a vödör. A szelíd Frantzia Ferencné e szavak hallatára sírva fakad, és mondaná is az urának, hogy ugyan mit kínlódsz azzal a lóval, miért nem adod el inkább, hogy bejöhetnél ezen szörnyen hűvös éjszakákon át a házba pihenni. Nem teheti azonban, nem viszi rá a lelke: a szeretett embert egyetlen kedvtelésében háborgatni nem meri.
Ferenc így tölti álmatlanul a negyedik éjszakát is, de nappal pihenni nem tud. Az ötödik éjszaka úgy találja, hogy már ötödnapja nem aludt. Ül kint az udvaron a subában, a szélben, a kopogóágú eperfa alatt, és nézi szemlélve a fekete semmit. De már kezdi érezgetni, hogy nemigen bírja tovább. Kezd is gyanúpörrel lenni aziránt, hogy hátba nem egészen úgy van ez a dolog, mint ahogyan Hadadi mondta. Valóban jó, ha ilyen jó szomszédja van embörnek, mint a Mihály bácsi is, de hát vele is megtörténhetik, hogy kísértetnek nézi a szárítgató kötélen a lepedőt. Így gondolkodik. De azután eszébe jut Hadadi Mihálynak a fölemelt ujja, és hallja a szót, amit Hadadi Mihály mondott: - Azonba... vigyázz!
Ébren őrködik ennélfogva. De ahogy az égi csillagok között a fiastyúk is átmászott már a háta mögé, és a föld túlsó oldalán lemenni készül: odaszámít, hogy már nemsokára itt a hajnal. Ez körülbelül igaz is nyáron, de az őszön más világ van: messze még a reggel. De Frantzia Ferenc már nem bánja, érzi, hogy nem bírja tovább. Bezárja az istállóajtót, azután a házba megy. A szobában az asszony, a gyerekek is alszanak, csak Ferencnek az anyja van ébren, aki mellfájós, és ilyenkor már nem szok tudni aludni. Mondja is neki Ferenc:
- Édesanyám, ha valami zajt hall kend, szóljék kend.
- Szólok, szólok, fiam, mért ne szólnék, mikor úgyis szólok.
Így beáll az ötödik hajnal előtt a nyugalmas szenderedésnek csendes éjjele. Csak úgy félóra múlva hall ágyában az öregasszony némi olyan csöndes dobogást, mint amilyent a pokrócba tekert lábú ló tenni szokott, azután meg az istállóból azt a különös fajtájú lóröhögést: az ellopatlan társak beszédét az ellopott után. És valóban, alig telik bele négy-öt óra hossza, Hadadi Mihály, mint jó szomszéd, megjelenik a tanyában szomorúan korholó szavával:
- Tudtam, hogy ez lösz a vége, ha röndesen nem vigyáztok.
Ennélfogva egy nap délutánján Hadadi Mihály arra a határozatra jut, hogy átmegy a szomszédba Frantzia Ferenchez. Mehet, mert elsősorban a dolgától nagyon is ráér, ilyen időben úgy sincs mit csinálni. Másodsorban szokásos is a szomszédolás, mert régi igazmondás, hogy a gyakori látogatások által erősbödik a barátság. Továbbá.... továbbá pedig - ej, mit lehet azt tudni, mit forgat Hadadi Mihály a fejében, ebben a féloldalra nőtt nagy fejben (bár ugyan másrészt azt mondják, hogy az nem az okosságtól van, vagyis hogy nem attól, mintha a rettentő nagy ész törte volna ennyire kifelé a koponyacsontot, hanem hogy az anyja mindig egyoldalára fektette kicsi korában). Nem messze van Frantzia Ferenc tanyája, csak egy kicsit kell menni itt a közön, s Mihály hamarosan oda is ér. Az asszony az ereszet alatt foglalatoskodik, valamit kever egy nagy tálban, annak szól oda:
- Adjon Isten jó napot, Vera.
- Adjon Isten kendnek is.
- Hát az urad ide elő van-e?
Ide elő azt jelenti, hogy a tanyában van-e? Az itthon szó nem szokásos, az otthon meg, az a várost jelenti.
- Hát - mondja az asszony -, ide elő van, hogy ne volna. Ott bajoskodik az istállóban a lovakkal... Hisz tudja kend.
Az asszony nevet, Hadadi is mosolyog egy kicsit, mert ez olyan dolog. Frantzia Ferenc bolondja a lónak, bár ugyan másnak semminek sem. Nem kocsmás, nem kártyás, nem szokott elmaradozni, csendes, istenfélő, csak éppen a ló, abban különös gyönyörűsége telik. Csereberél, ha valahol egy szépet meglát, eladja, hogy egy újat, még szebbet vehessen, ha azután az istállójába bekötötte, nézegeti, becézi, beszél hozzá, s végtelen öröme van abban, ha a ló olykor rányihant. Abrakot is sűrűbben ad neki, mint éppen kellene, mert mikor a zabot rostálják, a csemegére éhes ló röhögni szokott, s nagy kedvtelés az, az ilyesmit hallgatni. Ha ilyen kedves ló van a többi melletti azt úgy tartja, mint a gyereket, dologra nem engedi, néha befogja a könnyebb kocsiba, s kerül vele egyet a határban, parádézás okából. Szóval Ferencnek ilyen dolgai vannak a szép lóval gyönyörködés szempontjából, másfelől pedig mindig ott rágja a lelkét a sötét aggodalom, hogy hátha elviszik a lókötők. Mert annyi bizonyos, hogy az kitudhatatlan népség. Már hogy az igazik.
- Igazi lókötő ma már ritkán akad - vélik az emberek -, kivesz a fajtája. Csak emezek vannak, ezek a lólopók, csavargók. Akik abbul élnek... Nyomorúságos kenyér, az igaz.
Mert ez furcsa dolog, ha jól keressük. Valójában ugyanis csakugyan úgy van, mintha kétféle lókötő volna. Az egyik: az a bizonyos közönséges tolvajember, akinek mindegy, ha lovat lop vagy birkát, egy kocsi dinnyét rak-e kocsira a más földjéről éjszaka, vagy ha kiássa a szomszédját, s másnap egykedvűen pipázva nézi, hogy amaz mint búsul elveszett kis vagyonkája után, mint siránkozik az asszony, hogy a tiszta szobából a párnái, pelyhei, tollai, amiket esztendőkön gyűjtögetett az eladólánya részére, mint váltak semmivé, tolvajok keze nyomán, egy éjszaka alatt... Az ilyen a közönséges tolvaj, a lacibetyár, a futóbetyár. Ellenben a másik fajta lókötő csakugyan lókötő. Minden közönséges igáslóra szemet sem vet, girhes, paraszti macskalovak akkor sem kellenének neki, ha önként kínálkoznának, mondván:
- Ne, itt vagyok, lopj el.
Nem, ezt nem tenné. Az efféle lókötő valami virtus-tolvaj. Olykor szüksége sincsen arra, hogy éjszakai kalandokba merészkedjen: mert megélhetne anélkül is. Inkább a vére hajtja, s csak szép ló kell neki, amelyen aztán röpül a mezők éjszakai, titokzatos avarján. Az ilyen ember, ha társa van hozzá, megteszi, hogy amikor már rajta ül a lovon, előbb ráhajt az elaludt pásztorra, s a karikás ostorral húz egynéhányat rá, csak azután tűnik el a lovon a sötét éjbe, visszakiáltván: - Visszük a lovat, de te vagy az oka, minek alszol! Aki pásztor, ne aludjon!
Ráadásul az effajta lókötésben mégis, az is hozzátartozik a mesterséghez, hogy az a ló a kívánatos, amelyet nagyon őriznek, amelyet nagyon féltenek, amely még csak nem is eladó, mert kedvtelése van benne a gazdának. No, ami a Frantzia Ferenc lovát illeti, az éppen ilyen, féltik is, eladásra sem kínálják: Ferencnek még a szíve is elszorul arra a gondolatra, hogy mi lenne, ha a lótól meg kellene válni.
Hadadi beköszönt hozzá:
- No, mindig csak a lóval, mindig csak a lóval - mondja vidáman. - No, adjon Isten jó napot.
- Hát - mondja Ferenc -, csak betekintöttem hozzá.
- Jól is van ez. Szép lovat, jó lovat szömmel köll tartani. Mert különben más vet rá szömet.
Ferenc megütődik:
- No, kend is úgy véli? Én is mindig attól tartok. Éppen most néztem ezt az istállóajtót.
Mihály szintén nézni kezdi az ajtót. Olyan, mint a másik.
- Ezt? - kérdezi. - Már miért?
- Hát nézze kend - aggodalmaskodik Ferenc -, nem löhet egész éjszakára bezárni az állatokra az ajtót. A többit nem bánnám, de ezt az egy lovat sajnálom. Elpusztul a melegben. Szúnyog is van, pedig már elég hűvös van. Hát néha csak nyitva köll tartani az ajtót... De akkor elviszik a lókötők.
Mihály gúnyosan veti oda:
- Elviszik? Hát vigyázz rá, hogy ne vigyék. Hiszen én is éppen azért vagyok itten, hogy vigyázz.
- Ugyan? - ijed meg Ferenc.
- Nem tréfabeszéd - mondja Mihály komolyan -, csakugyan nem tréfabeszéd. Én azt mondom, hogy itt a környékén éjjel valamiféle népek járnak. Az én fülem nem hibás, én még ha alszok is fölérzök, ha az úton jár valaki. Pedig a homok csöndes...
Ferenc megrémülten néz Mihályra:
- Hát csakugyan járnak? - sóhajtja. - Nem hiába gondoltam én is. Hej, nem hiába gondoltam én is! A kutyák, a rablók! De az életöm árán se viszik el! Itt őrzöm puskával, ha akár sohase pihenök is.
- Nono - mondja meggondoltan, lassan a Mihály -, ami azt illeti, az embör védi, ami az üvé. Mondom, én mindjárt ide gondoltam, mert a kutyák se úgy viselködne éjszakánkint, mint szokás. Hát, gondoltam, szólok már a szomszédnak, jó lösz vigyázni, mert baj esik a ház körül. Ámbátor hiszen - teszi hozzá kisvártatva -, én nem tudok bizonyosat, csak gondolom. De mégiscsak van abban valami, ha már az embör éjszaka is vele álmodik.
Mindjobban megütődik ezekre a szavakra Ferenc.
- A vasat... - motyogja -, a vasat. Azt már régön gondoltam. Most majd idetétetöm az istállóajtóba rúd gyanánt, hogy lakatra járjon. Akkor ugyan nem viszi ki senki.
Hadadi nevet.
- Hát hiszen tudod, ami azt illeti... De a körösztvashoz parasztajtó köll, ez pedig magos ajtó. Látod, így jár tanyai paraszt, ha az urat utánozza. Ebbe az ajtóba ugyan hiába akasztol körösztvasat, mert vagy el lehet alatta bújtatni a lovat, vagy pedig ki lehet ugratni fölötte. Különösen, ha még az embör a vasrudat jó vastagon pokróccal betekeri.
Frantzia Ferenc olyképpen néz mostan Hadadi Mihályra, mint komoly írásos esetekben, levelek érkezése vagy levelek küldése idején az írástudatlan az írástudóra nézni szokott.
- Hát - mondja - hát... fene teremti. Utóvégre... Hát mit csináljak?
Hadadi ezúttal szelíden szól, mint atya szokott a fiúhoz, akit útravaló tanáccsal lát el. Még az egyik kezét rá is teszi Frantzia Ferenc vállára:
- Ne nagyon félj, Ferenc, amíg engöm látsz. Hiszen itt vagyok én is, van puskám, kutyám, bérösöm, aztán tudod, mán az ilyen öregebb fajta embör nem úgy alszik, mint a tej, hát majd csak ügyelök én is egy kicsit.
Hadadi most fölemeli az ujját, és azt mondja komolyan:
- Azonba...
Frantzia Ferenc pedig, mint a kősóbálvány várja, hogy mi következik az azonba után. Mihály mondja is azonnal:
- Azonba hát, éjszaka te is vigyázz. Ne feküdj odabe a szobába, inkább nappal pihenj egy kicsit, de egy néhány éjszaka itt ülj kint az ereszet alatt subába a padon, a jó kétcsövű puska a kezedbe, a pipa a szádba, a lábod a csizmába, a kutyák mög leeresztve a láncról.
Frantzia Ferenc a szeretett ló nyakát átölelve mondogatja utána félig öntudatlanul:
- Subába, csizmába, kutya láncatlan.
Mihály tovább magyaráz:
- Mert ez olyan dolog, tudod, akárcsak a háború. Örökké nem tarthat, valamelyik enged. Ha látják ezök a kötők, hogy itten hiába ólálkodnak, elmönnek másfelé. Időn túl nem időznek egy helyön. Van másfelé is jó ló.
- Persze, hogy van - véli örömmel Frantzia Ferenc, és gondolatában már látta, hogy az ő lova megmarad, és a másét viszik. (Azt pedig hagy vigyék.)
- Nono - hagyta helyben a gondolatot Hadadi Mihály -, ez csakugyan így van. Csak vigyázz, de nagyon vigyázz. Ne tarts túlontúlnak a vigyázatban semmit. Mert csak attul lopnak, akitül lehet lopni.
- A hólyagos himlő verje meg üket! - fakadt ki Frantzia Ferenc.
- Már miért? - véli Hadadi hamiskásan hunyorítva. - Azoknak is csak élni köll. De ne az ügyestül lopjanak, hanem az ügyetlentül.
E szavak Frantzia Ferencbe sok önbizalmat öntenek. Az öreg Hadadi Mihály pedig távozik. Elkezel Ferenctől, és beszél az ereszet alá az asszonyhoz is, őt gyermekded egyszerűséggel sógorasszonynak és tisztelt húgomasszonynak szólítván. Asszonyoknak az ilyesmi jól szokott esni.
Frantzia Ferenc pedig hálával van, és őrzi éjszakákon át a lovat. Nem alszik semmit, kint fekszik a subában az udvaron. Harmadnap reggel, kocsin arrafelé menvén a közön, bekiált hozzá Hadadi Mihály, hogy csak jól vigyázzon, mert az elmúlt éjjel is nagyon furcsán ugattak a kutyák, és lovonjáró emberek járhattak a tájon, mert az útszéli kútról le van lopva a vödör. A szelíd Frantzia Ferencné e szavak hallatára sírva fakad, és mondaná is az urának, hogy ugyan mit kínlódsz azzal a lóval, miért nem adod el inkább, hogy bejöhetnél ezen szörnyen hűvös éjszakákon át a házba pihenni. Nem teheti azonban, nem viszi rá a lelke: a szeretett embert egyetlen kedvtelésében háborgatni nem meri.
Ferenc így tölti álmatlanul a negyedik éjszakát is, de nappal pihenni nem tud. Az ötödik éjszaka úgy találja, hogy már ötödnapja nem aludt. Ül kint az udvaron a subában, a szélben, a kopogóágú eperfa alatt, és nézi szemlélve a fekete semmit. De már kezdi érezgetni, hogy nemigen bírja tovább. Kezd is gyanúpörrel lenni aziránt, hogy hátba nem egészen úgy van ez a dolog, mint ahogyan Hadadi mondta. Valóban jó, ha ilyen jó szomszédja van embörnek, mint a Mihály bácsi is, de hát vele is megtörténhetik, hogy kísértetnek nézi a szárítgató kötélen a lepedőt. Így gondolkodik. De azután eszébe jut Hadadi Mihálynak a fölemelt ujja, és hallja a szót, amit Hadadi Mihály mondott: - Azonba... vigyázz!
Ébren őrködik ennélfogva. De ahogy az égi csillagok között a fiastyúk is átmászott már a háta mögé, és a föld túlsó oldalán lemenni készül: odaszámít, hogy már nemsokára itt a hajnal. Ez körülbelül igaz is nyáron, de az őszön más világ van: messze még a reggel. De Frantzia Ferenc már nem bánja, érzi, hogy nem bírja tovább. Bezárja az istállóajtót, azután a házba megy. A szobában az asszony, a gyerekek is alszanak, csak Ferencnek az anyja van ébren, aki mellfájós, és ilyenkor már nem szok tudni aludni. Mondja is neki Ferenc:
- Édesanyám, ha valami zajt hall kend, szóljék kend.
- Szólok, szólok, fiam, mért ne szólnék, mikor úgyis szólok.
Így beáll az ötödik hajnal előtt a nyugalmas szenderedésnek csendes éjjele. Csak úgy félóra múlva hall ágyában az öregasszony némi olyan csöndes dobogást, mint amilyent a pokrócba tekert lábú ló tenni szokott, azután meg az istállóból azt a különös fajtájú lóröhögést: az ellopatlan társak beszédét az ellopott után. És valóban, alig telik bele négy-öt óra hossza, Hadadi Mihály, mint jó szomszéd, megjelenik a tanyában szomorúan korholó szavával:
- Tudtam, hogy ez lösz a vége, ha röndesen nem vigyáztok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése