2013. november 30., szombat

Regős Sándor: Egy madárka temetése


Szomoru ősz volt. A Városliget fáin sárgultak a levelek. A pajkos kis gyereksereget sem vonzották már az elhagyott játszóterek. A madárkák is utrakeltek melegebb tájra.

Csak egy árva kis pintyőke gubbasztott még az egyik fának csupaszodó ágán és olyan bánatos volt szegényke, mintha végzetét sejtette volna. Az ágacska, amelyen gubbasztott, szeliden kérdezte:

-          Mi bajod van, kis pintyőke, miért vagy oly szomoru? Talán gyengék a szárnyaid és nem birnál társaiddal utrakelni? Avagy párodat siratod, ki nélküled szállott el?

A kis pintyőke bánatosan felelt:

-          Nem gyengék a szárnyaim és nem a páromat siratom, hanem a szivem fáj és érzem, hogy meghalok. Mikor még kacagó tavasz volt s a virágok illatozva nyiltak, én is boldog voltam. Ha jött az üde hajnal, harmatban fürödtem s a nap első sugarai száritgatták a tollam. Mire a pajkos kis gyerekek a ligetbe jöttek, én legszebb dalaimmal fogadtam őket. És ők befogadtak engem, ugy bántak velem, mintha testvérük volnék. De jött a csunya, sáros ősz s a mamák féltő gonddal óva gyermekeiket a meghüléstől, én egyedül maradtam. Ugy érzem most, hogy szivem széjjelesett és mindegyik gyerek magával vitt egy darabkát.

Ezeket mondva, szivettépő bús dalba kezdett és egy utolsó Istenhozzádot küldve a gyerekekhez, örökre elnémulva, leesett az ágról.

A sárga falevelek hullani kezdtek és betakargatták őt, hogy pihenhessen csendben.

Móra László: Árva fiu, árva lányka


Árva fiu, árva lányka
Megy, mendegél sirdogálva.
Ők se tudják hova mennek.
Nekivágnak völgynek, hegynek.
Marja őket kökénybokor,
Tépi őket csipkebokor.
Panaszkodni szeretnének.
Éhesek is már szegények.

Árva fiu, árva lányka
Egy falut ér éjszakára.
Bezárt ajtók erre, arra,
Hajlékot nincs, aki adna.
Alvó házak, alvó szivek…
Szenvedésük ki érti meg?
Marja őket a hideg tél.
Tépi őket kegyetlen szél.

Árva fiu, árva lányka
A kis templom kapujába
Lekuporog szomjan, éhen,
Átölelik egymást szépen.
Kicsi szájuk már nem jajgat,
Morzsa szivük is elhallgat.
Hosszan, mélyen elalszanak,
Mindörökre elalszanak…

S mennek tovább álomszárnyon.
Túl repülnek száz határon.
Bárányfelhők közé érnek,
Majd ennél is feljebb térnek:
Fényes, csodás csillagokba,
Hol angyalkák állnak sorba
S fogadják az érkezőket,
Messze útról érkezőket.

S odafent a Mennyországba’
Árva fiu, árva lányka
Apját, anyját megtalálta.
Megtalálta örök Égben,
A jó Isten közelében,
Ahol nincsen fiu, lányka,
Aki szenved, aki árva.

Falu Tamás: Oh, temető…


Oh, feledő, s feledtető
Csöndes falusi temető.

Oh, dőlt kereszt, horpadt halom,
Elnémult földi siralom.

Oh, szivem, szivem, vess lobot,
Hadd lásson mécsnek a halott.

Hadd lásson mécsnek a halott,
Kinek mécsláng nem adatott.

Oh, könnyem, fuss ezer felé
És légy az elfeledteké.

Lásson sirásnak a halott,
Kinek egy könny sem adatott.

Oh, szavam, szavam, gyönge szó,
Légy minden siron hallható.

Susogj, amíg a hold letűz,
Mert szomoru vagy, mint a fűz.

Fekete István: Miklós-reggel



Miklós-reggel lágyan, csendben,
fehér pihék raja árad,
Miklós-reggel szép fehérbe
felöltözteti a fákat.

Miklós-reggel hogy kinéztem
a havas szép virradatba,
a cipőcskék is ott álltak
minden jóval megrakodva.

Miklós-reggel égi pelyhek
boldog álomrajt szitálnak,
s hívő tisztán, messzezengőn
lelketek földjére szállnak.

Valentyin Katajev: A karácsonyi hó szikrázása


Egyik pajtásomnál olyan karácsonyfát láttam, amelyen csak ámultam-bámultam: valódinak tetsző, szikrázó hóbuckában állt, és az ágait a legvalódibbnak látszó szikrázó hó borította.

Kiderült, hogy a dolog pofon egyszerű: a fenyőfát közönséges vattába bugyolálták, amelyre aztán bórsavat locsoltak. A bórsavlemezkék úgy csillogtak-villogtak, akár a nagy hókristályok a karácsonyi gyenge fagytól jeges havon.

Ez a karácsonyfagyertyákkal megvilágított brokátfehér, mesterséges hó sokszínű fényben csillogott, és kimondhatatlanul gyönyörű volt.

Elfogott az irigység, és elhatároztam, hogy a következő évben ugyanilyen havat varázsolok a fenyőfánkra. Az elhatározásomról természetesen azonnal megfeledkeztem, és csak szenteste jutott eszembe, amikor a fenyőfa mát ott állt a szalonban, abban a fakeresztben, amelyet Pjotr házfelügyelő, az ezermester faragott ki sebtében fejszével, és kötözött össze, közepébe kis lyukat fúrva a furdanccsal.

…a fenyőfa dermedt-fagyott ágai a jó meleg szobában lassanként felengedtek, szép, áttetsző, sötétzöld gúlává bomlottak szét, és a levegőt betöltötte különös, gyantás, erdei – erős, jellegzetesen orosz – karácsonyi illatuk…

Az asztalon már ott sorakoztak az előző évi karácsonyfadíszek – a leheletvékony, szinte súlytalan üveggömbök, a papírláncok, az aranyozott és ezüstözött diók, a rugós, csiptetős gyertyatartók, a színes paraffingyertya kötegek, az ezüstfémszál gombolyagok, amelyek csak úgy csillognak-villognak az esti lámpafénynél, a rozslisztből sütött, fehér cukormázas, csillag alakú mézeskalácsok a színes hímzőfonal hurkocskákkal és a tömérdek egyéb dísz és kartonfigura, amelyek a közelgő ünnep érzetét keltik a lélekben.
Tüstént elcsentem az ebédlőszekrényről az aprópénzt, amelyet a szakácsnő a piacról visszatérve ottfelejtett, és elszaladtam a gyógyszertárba higroszkopikus vattáért: az összes pénzemen azt vettem – néhány vékony, nagyon erős gyógyszertári zsineggel keresztben átkötött kék papírtekercset, amelyek a zsineg találkozási helyénél le voltak pecsételve egy vöröskeresztjeles papírkorongocskával.

Úgy határoztam, hogy bórsavat nem veszek, mert mindig volt otthon – gargalizáláshoz – torokgyulladás vagy influenza esetére.

Amikor a vattával hazaértem, a karácsonyfa-díszítés már javában folyt, nagynéném az asztalra tett zsámolyon állva éppen azt a zsineget hajította fel a legfelső ágakra, amelyre a különféle nemzetek papírzászlócskái voltak feltűzve: különösen Sziám zászlócskája vésődött az emlékezetembe: tűzpiros mezőben fehér elefánt.
A többiekkel – nagynénémmel, és a kis Zsenykával és apámmal – együtt én is hozzáfogtam a karácsonyfa-díszítéshez, egy szót sem szólva nekik a szikrázó hóról, amelyet – kellemes karácsonyi meglepetésként – magam szándékoztam megalkotni.

Amikor a fenyőfát végre tetőtől talpig feldíszítettük, már későre járt, alig álltunk a lábunkon a fáradtságtól, sőt Zsenyka el is bóbiskolt a padlón, a földig lelógó zizegő papírlánccal díszített alsó ágak alatt. Nagynéném ölbe vette, és mindnyájan aludni mentünk, de kora reggel, amikor a jégvirágos ablaküvegeken még alig-alig derengett be a kékes hajnal, a hideg padlón mezítláb belopóztam a szalonba, a hajnali szürkületben szinte kivehetetlen, sötét fenyőfához, amelyen csak az ezüstfonal meg az üveggömbök csillogtak, és munkához láttam.

A keresztet, amelybe a fenyőfát tűzték, higroszkópikus vattarétegbe bugyoláltam, a maradékot hótakaró gyanánt szétteregettem a padlón, a fenyőfa alatt, az ágakat pedig teliszórtam fehér vattapamacsokkal. Mint Puskinnál:

„…Jön és fagyot hord szerteszéjjel, havat hagy tölgy fagallyakon…”

Miután kigyönyörködtem magam az általam teremtett puskini hóban és a pompás hótakaróban, elindultam a bórsavért, amelyet az ebédlőszekrény alsó polcán tartottunk. Csakhogy ezúttal nem volt ott bórsav. Csendben tűvé tettem a még alvó lakást, a konyhában is megfordultam, ahol az álmos szakácsnő már bedugott egy köteg égő gyújtóst a szamovár szűk torkába, ahonnan zöldes füst tódult ki, és bekukkantottam az éléskamrába is.

Bórsav sehol sem volt: valószínűleg elhasználták gargalizálásra, és újat még nem vettek.

Mitévő legyek?

Ekkor a konyhai folyosó ablakpárkányán megpillantottam a naftalinos dobozt, és felvillant bennem, hogy lényegében a naftalin alig különbözik a bórsavtól: ugyanolyan fehér, lemezes, csillogó, fagyosan szikrázó, sőt talán még jobban is hasonlít a hóhoz, mint a bórsav. Minél előbb szikrázó porral akartam díszíteni a karácsonyfahavat, becsoszogtam hát a szalonba, és a higroszkópikus vattát vastagon behintettem naftalinnal.
Már virradt, és a szalonba a jégvirágos ablakon betekintett a rózsás hajnal, amelynek fényénél a naftalinlemezkékkel beszórt vatta, színes fényecskéket lobbantva fel, varázslatosan tündöklött, és éppúgy szikrázott, mint a valódi karácsonyi hó, amelyet beragyogott a kora reggeli fagyos-fényes nap.

Miután kigyönyörködtem magam a kezem munkájában, belopództam a szobánkba, csendben bemásztam a paplan alá, úgy tettem, mintha édesen aludnék, és türelmetlenül vártam a pillanatot, amikor a többiek felkelnek, belépnek a szalonba, és hirtelen megpillantják a hótól szikrázó fenyőfát.

…Nem is kellett túl sokáig várnom…

…Hallottam, hogy az ágyacskám mellett felébredt apám, és öltözködni kezdett, furcsán szipogva-szörcsögve. Szememet résnyire nyitottam, és láttam, hogy apám értetlenül forgatja a fejét és szimatol. Azután kiment a szobából: lépései a folyosón kopogtak: a szalonba ment ritka jó szaglásától vezérelve. Apám mindig mindenkinél előbb felismerte a messzi-messzi gyenge illatokat. Például elsőnek vette észre, ha valahol füstölni kezdett egy lámpa.

Kis idő múlva meghallottam haragos dünnyögését, amelyhez csakhamar csatlakozott a szobájából kilépő néni felháborodott, csengő hangja. Nagynéném és apám nyilvánvalóan a fenyőfa mellett állt.

-          Na, ezt jól megcsináltad! – mondta Zsenyka, aki közben felébredt, és ágyacskája rácsa mögül rám bámult tükörfényes, csokoládébarna szemecskéjével.

Én azonban rá sem hederítettem különös megjegyzésére. Sőt úgy rémlett, hogy nagynéném és apám a szalonban el van ragadtatva a fenyőfától és annak csillogó hóköntösétől. Gyorsan öltözködni kezdtem, várva a dicséretet találékonyságomért és művészi ízlésemért, de még a cipőmet sem fűztem be, amikor berontott dühtől lángvörös apám, és magas kakashangon ezt rikácsolta:

-          Te csináltad ezt a disznóságot? Hallgass! Ne is válaszolj! Ez Isten büntetése azért, hogy úgy félreneveltünk. Ne magyarázd meg nekem, hogy juthatott az eszedbe ekkora ostobaság, hogy két font naftalint szórj a fenyőfára. Fel tudod fogni, mit műveltél? Bebüdösítetted az egész lakást, megmérgezted a levegőt, már lélegzetet sem vehet az ember, megfulladok ettől a szörnyű bűztől! Tönkretetted az egész ünnepet!

Magyarázni kezdtem neki ragyogó ötletemet, bizonyítékul Puskin verssorait hozva fel a pompás hótakaróról, de apám úgy üvöltött, hogy visszhangzott tőle az egész lakás.

-          Hogy mered a szájadra venni Puskin nevét! Micsoda szentségtörés! És adj hálát az Istennek, hogy meggyőződésemnél fogva nem verlek el, mint a kétfenekű dobot.

Ezeknél a szavaknál apám keményen vállon ragadott, alsó állkapcsát előretolta, és rázni kezdett, ezt hajtogatva:

-          Majd adok én neked Puskint!

És addig rázott, míg fel nem fogtam ostobaságomat, és nem ontottam a megbánás keserű könnyeit – és ezzel a dolog el is volt intézve.

…de a fenyőfaünnepély, amelyet a vendégeknek az ünnep harmadik napján rendeztünk, félig tönkre volt téve, a ház ugyanis a naftalin nehéz, csöppet sem karácsonyi szagától bűzlött. Ez a szag húsvétig nem szellőzött ki, így aztán részben a húsvét is tönkre volt téve…

A naftalinszag csak nyáron szűnt meg végleg.

/Ford.: Enyedy György/
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5