Szomoru ősz volt. A Városliget fáin sárgultak a levelek. A pajkos kis gyereksereget
sem vonzották már az elhagyott játszóterek. A madárkák is utrakeltek melegebb
tájra.
Csak egy árva kis pintyőke gubbasztott még az egyik fának csupaszodó ágán és
olyan bánatos volt szegényke, mintha végzetét sejtette volna. Az ágacska,
amelyen gubbasztott, szeliden kérdezte:
-
Mi bajod van, kis pintyőke, miért vagy oly
szomoru? Talán gyengék a szárnyaid és nem birnál társaiddal utrakelni? Avagy
párodat siratod, ki nélküled szállott el?
A kis pintyőke bánatosan felelt:
-
Nem gyengék a szárnyaim és nem a páromat
siratom, hanem a szivem fáj és érzem, hogy meghalok. Mikor még kacagó tavasz
volt s a virágok illatozva nyiltak, én is boldog voltam. Ha jött az üde hajnal,
harmatban fürödtem s a nap első sugarai száritgatták a tollam. Mire a pajkos
kis gyerekek a ligetbe jöttek, én legszebb dalaimmal fogadtam őket. És ők
befogadtak engem, ugy bántak velem, mintha testvérük volnék. De jött a csunya,
sáros ősz s a mamák féltő gonddal óva gyermekeiket a meghüléstől, én egyedül
maradtam. Ugy érzem most, hogy szivem széjjelesett és mindegyik gyerek magával
vitt egy darabkát.
Ezeket mondva, szivettépő bús dalba kezdett és egy utolsó Istenhozzádot
küldve a gyerekekhez, örökre elnémulva, leesett az ágról.
A sárga falevelek hullani kezdtek és betakargatták őt, hogy pihenhessen
csendben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése