Móra László: Árva fiu, árva lányka

Árva fiu, árva lányka
Megy, mendegél sirdogálva.
Ők se tudják hova mennek.
Nekivágnak völgynek, hegynek.
Marja őket kökénybokor,
Tépi őket csipkebokor.
Panaszkodni szeretnének.
Éhesek is már szegények.

Árva fiu, árva lányka
Egy falut ér éjszakára.
Bezárt ajtók erre, arra,
Hajlékot nincs, aki adna.
Alvó házak, alvó szivek…
Szenvedésük ki érti meg?
Marja őket a hideg tél.
Tépi őket kegyetlen szél.

Árva fiu, árva lányka
A kis templom kapujába
Lekuporog szomjan, éhen,
Átölelik egymást szépen.
Kicsi szájuk már nem jajgat,
Morzsa szivük is elhallgat.
Hosszan, mélyen elalszanak,
Mindörökre elalszanak…

S mennek tovább álomszárnyon.
Túl repülnek száz határon.
Bárányfelhők közé érnek,
Majd ennél is feljebb térnek:
Fényes, csodás csillagokba,
Hol angyalkák állnak sorba
S fogadják az érkezőket,
Messze útról érkezőket.

S odafent a Mennyországba’
Árva fiu, árva lányka
Apját, anyját megtalálta.
Megtalálta örök Égben,
A jó Isten közelében,
Ahol nincsen fiu, lányka,
Aki szenved, aki árva.