Lator László: Emlékezz hát

Ó álmaimban aluvó!

Szemed pillája rebben,

Mint méz a sejtben, felragyogsz

szétszórt emlékeimben.

Emlékezz hát! A túlnehéz

homályban hogy hajoltunk

egymás felé, hogy készülődött

változhatatlan sorsunk.

Felém hanyatlott homlokod,

s önnön szándékom ellen

csókoltam idegen fejed

fájdalmas szerelemmel.

Mint kimerült menekülő,

ha lélegzete fárad,

úgy érzem, szinte fojtogat

mellembe gyűlt hiányod.

Mert minden tefeléd sodor,

akármi lesz a vége.

Nem védem már magam, s magad

te is hiába véded.

Emlékezz hát! A jeges éj

üres örvénye érint.

Fejünk felett a zord idő

vad látomása érik.

Juhász Ferenc: Koraesti ének

                                                       

                    

Szeretek én így, munka után, amikor elnehezűl

a kar és komor háborgásaiban elcsitul a lélek,

könyökleni még sokáig szótalan, a füst kis lobogói

mellett, lassan elmerengni, mikor a fák már feketéllnek.

Amikor a szelíd, koraesti fényben a nehéz, rézből

vert levelek lélegzetét hallom, s köztük mint szív kigyúl

s verdes az első piros csillag, s az úton lágy döccenéssel

rengeti feszes tőgyét a csorda, amikor lealkonyúl.

Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár, múlatok rajta,

fölemelem, s útjára küldöm a búgó kicsi vándort, az esti

homálynak, s figyelem, ahogy röpül, mint pici lámpás,

s nekiszáll a nagy éji sötétnek, szerelmes párját keresni.

Keresni téged, így indultam én is, a mellemen átparázsló

szívvel, vakon, de tudtam, egyszer mégis megtalállak!

Nem rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót,

testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyak.

Virrasztani így, még munka után, szeretek merengni,

hallani, hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak,

a férfi-felelősség súlyát mérni bennem, s figyelni lassan

szárnya csattogását, részeg rikoltását a ködben elhúzó

vadmadárnak.

Juhász Ferenc: Fecske

A tintakék égbe,

mint suszterszögecske

fúródik a kemény

magasba a fecske.

Csapkod, cikkan, s ahogy

megvillan a teste,

elolvad, mint kézben

jégeső-szemecske.

Szabadság madara,

bársonyszárnyú lélek,

ó, de boldog vagyok,

hogy szabadon élek.

Nézem most a fecskét,

kiáltok repesve:

ni, hogy cikkan, röpdös,

testvérem, a fecske.

Anyám, kinek gyönge

szívéből szakadtam,

rabnak szült, - már dalom

szállhat szabadabban.

Este, mikor szagos

párnámra feküdtem,

s nyakig az örömbe

bújva elmerültem,

az ablakon át, mint égő

búzaszemecske,

csillag szállt az égről

kemény tenyerembe.

Vele beszélgettem,

halkan, énekelve,

s megláttam a tükrön,

ott alszik a fecske.

No, te égi pajtás,

gyermeke a rendnek,

fészek helyett most a

szívemen pihensz meg?

Szóltam, s odavettem

magamhoz az ágyba, -

pötty szívével vert a

szívem dobogása.

Reggel, ahogy lángban

lobogott az ablak,

a fecske kiröppent,

nekiszállt a napnak.

S én szóltam, szabadság

forró szerelemben,

soha, soha, soha

ne veszíts el engem!

Jékely Zoltán: Ősz van

Levél, holt falevél földön, padon:

szép gesztenyét rúgunk vagy zsebre tesszük.

Jaj, mennyi szin! Mint a kaméleon,

ezernyi szin közt szinte megbetegszünk.

S már nincs szavunk: muzsika kellene,

hogy megmaradjon ez az ősz-valóság,

valami sirató, álmos zene,

mely búcsúztassa egy-egy nap hajóját

s ne kelljen mindig újrakezdeni

az örök ősznek szóbafoglalását!

Inkább kongassuk bottal esteli

sétákon vén villák fekete rácsát.

S temetők útján, ha már hull a dér,

vagy sétatéren, nagy gyárfák tövében,

szálljunk hintázva, mint a holt levél,

a hold felé, mely hindogál az égen -

Jékely Zoltán: "Nem lehetsz boldog"

Úgy fáj az őszben életünk mulása,

mint az éjfélt ütő óraharang

tizenkét szomorú, nagy kondulása...

Mi vigasztaljon, hogyha a világban

a lomb, az ősz, a halál is halott?

Eddig úsztunk az édes-szennyes árban,

s az édes-szennyes ár ma megfagyott.

Itt állok, s messze gondolok, a nyárra,

hihetetlen, hogy lett volna nyarunk!

Ó, bár álmomba szöknének virágba

a fák, melyekben dús emléke zsong!

- Ki rémített rám, hogy "nem leszel boldog,

ha nincs bajod, világét siratod:

nem vagy különb, mint jajgató bolondok,

kiknek a sírás édes, víg dolog."

Víg őszi sírás - bús tavaszi ének:

édes fájás - keserű kéj: nem egy?

A könnytelen zokogás Istenének

áldoztad fel egyetlen életed!

És szeretnéd, ha sok hosszú nyárfa,

mely annyi évszakot visel belül,

mind, egytől-egyig emlékedre állna

s hirdetné életed végtelenül,

hirdetné, hogy a Földön te sirattad

legtöbbször a szomorú őszi fát,

a rózsatőt, melyet a földbe raktak,

s mindazt, mi téged többé sose lát.

Jékely Zoltán: Az első madárdal

Kik a hosszú, nagy tilalmu télben

ringattátok a tavasznak álmát,

daloljatok, szerelmes madárkák!

Örültök, ugye, hogy ezt megértem?

*

Az idő az embert megsajnálta,

s hirtelen borít mindent virágba.

Déli oldal vén cserfája,

mint napos kis csirke, sárga.

Szarvasfog-hántotta kőris:

rügyezik a naptól ő is!

Az árokban szürke medve:

szennyes hófolt megrekedve:

szemlátomást fogy, elolvad:

nem találja ott a holnap.

Jékely Zoltán: Az alkonyat

Az alkonyat a legtisztább zene,

az alkonyat a legszebb épület:

meghallhatod, ha nincsen is füled,

megfoghatod, ha nincsen is kezed.

Az alkonyat a legszebb költemény,

ködtemplomon a legszebb falikép:

ha ilyet alkotnék valamikép,

halhatatlanságom nem félteném.

Az alkonyat a lelkemnek tava,

melyen hattyú módjára útrakél

s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova

ringassa rajta az esti szél.

Jékely Zoltán: Az alkonyat

Az alkonyat a legtisztább zene,

az alkonyat a legszebb épület:

meghallhatod, ha nincsen is füled,

megfoghatod, ha nincsen is kezed.

Az alkonyat a legszebb költemény,

ködtemplomon a legszebb falikép:

ha ilyet alkotnék valamikép,

halhatatlanságom nem félteném.

Az alkonyat a lelkemnek tava,

melyen hattyú módjára útrakél

s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova

ringassa rajta az esti szél.

Nadányi Zoltán: Tearózsa

A tearózsa lelke

él benne. Csendes, édes,

mosolygó, szőke lelke.

Igen, ő tearózsa,

szép, szőke tearózsa.

Mosolyog titkolózva.

Hallgatag, szőke, finom.

Két szeme két smaragdzöld

bogár a rózsaszirmon.

A szava rózsaillat

és hogyha mozdul és jár,

a szellő rózsát ringat.

Oly halk, oly észrevétlen

a hozzám hajolása

a gyenge, gyenge szélben.

És egy-egy szava tüske

és sokszor összevérez,

piros lesz kendőm csücske.

De ő nem tehet róla,

ha sziven szúrt is engem.

Ő rózsa. Tearózsa.

Diego Valeri: December

Zord szeleket hajtott erre a tenger,

fölkavarták a város éjszakáját,

házak közt ásító sötét torokból

rohantak elő, láthatatlan

árnyak, fölzúgva, dübörögve

zúdultak az ívlámpák fénykörében

jegesen fénylő és kihalt utakra:

a kapukon a závárt

zörgették s a targallyakat rázták

meggyötört testű fákról,

tovasuhantak sima falak mellett,

hosszú kígyófüttyüket a sikátor

cikázó útjukat magába nyelte.

Most a szürke hajnalban, néma csöndben

fölolvadok, és béke van köröttem.

Az eget még halvány fátyol borítja.

Éles fényből emelkedik ki furcsa

zöldjével a roppant ciprus. A tájék

fekete földjén csiga fénylik:

csak a csupasz ablakszemek merednek

körös-körül. Nincsen járókelő, sem

rikkantó madár: nincs nesze a létnek

a tágas, meddő levegőben.

Galamb száll a tetőre,

tündöklő tollú, szőke,

s úgy tipeg fel szőnyegén a cserépnek,

mintha valami bársony

pirosán járna, s látom újra,

csöndesen tovalépked,

kicsi Sába

királynője, a lépcsőkön vonulva

meséi otthonába.

/Ford.: Rába György/

Csuka Zoltán: Fiatal diófa

Reggel, ha napfény trombitál,

az ablakon beintesz,

s az est, ha már homályt szitál

vígan felém legyintesz.

Ha zúg a tél, ha zeng a nyár

szilárd hűséggel állasz,

ha észak vad szele cibál,

alig kell már támasz.

Oly megható a lendület,

amint növekvő lombod,

ha rádzörget a kikelet,

ifjú lázzal kibontod.

Csak nőni, nőni egyre fel,

s gyümölcsöt hozni csendben,

a szálló égig érni el

e termékeny kertben.

Tudom, diófám, vágyadat:

nagy és mély, mint a tenger, -

de vért vet és halált arat,

s bombákat gyárt az ember!

Ifjú diófám sorsodat

ezért könnyezve látom,

s bocsásd meg, hogy ültettelek,

bocsásd meg léhaságom.

Kormos István: Fehér virág

Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát

holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát

szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll

e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál

Fehér virág kezedben szétporló liliomszál

szétporló tenyeredből szökkent e liliomszál

szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll

eltüntél aki köztünk angyali zene voltál

Csuka Zoltán: Újra tavasz

A sok mogyoró lobogója kibomlott,

száz pici szoknya kacagva beint:

Te vén fiú, dobd le magadról a gondot,

hisz itt a tavasz, nosza dalra megint.

A tar csupasz ágakon fürge madárkák,

pittyegetésük égi nyitány.

Hallod a harkály víg kopogását?

Cin-cin, a cinke is újra nyit ám!

Kis szél vihorászik a fák szövevényén,

duzzad, elárad ezer kicsi ág,

játszva kering az ég teli kékjén,

kelleti, kéreti ringva magát.

Te csak mosolyogva dalod dudorászod,

s bölcs mosolyod olyan furcsa, ravasz,

ha hamvad itat majd ezer virágot,

lesz akkor is, akkor is: újra tavasz!

Csuka Zoltán: Árvácska

Árvácska, árvácska,

Börtönudvar kis virága,

Rabok fáradt mosolygása,

Szirmod sötét bársonyára

Ráhullott a nap sugára.

Árvácska, árvácska,

Tűnt otthonok melegsége,

Csend, szeretet, enyhe béke,

Tépett lelkek menedéke,

Kárhozottak csillagképe.

Árvácska, árvácska,

Csüggedt szívek bíztatója,

Elsüllyedt múlt takarója,

Szelíd színed szívünk ójja,

Bánatunk csitítgatója.

Árvácska, árvácska,

Csak keringünk körbelépve,

Körbe-körbe megigézve,

S úgy nézünk fel a kék égre,

Mint elforgó messzeségre.

Csuka Zoltán: Június

Édesen csorran a nyár el a tájon,

mint cukordinnye, mézes a fény,

semmi se moccan, most nincs, ami fájjon,

duzzad az élet a föld kebelén.

Lány megy az úton, a válla kigyullad,

pattan a lángja, s a rét peremén,

míg kaszája a rendbe befullad,

lobbanó szemmel áll s ég a legény.

Mintha az élet most újra születne,

s percnyi se lenne mögötte a múlt,

s szállva is állna, keringve örökre

csillag, mely égve az égbe kihullt.

Csuka Zoltán: Szeptember

Fenn az égen bágyadó
Sárga lángú nap ragyog,

Lenn a kertben száz virág:

Tarkán égő csillagok.

Megborzong a levegő,

Zúg a fák halk kardala,

Titkos hárfán valaki

Mintha bús dalt játszana.

S mint a cselló, messziről

Kéményen és ablakon

Kíséri a dalt s mesél,

Zeng az őszi fuvalom.

Egyébként fű, fa, virág,

Meg se moccan, mintha még

Minden a kék ég alatt

Nyári csöndben fürdenék.

Csak, ha szemed fölveted:

Kék fecskeraj úgy cikáz,

Úgy csapong, oly nyugtalan,

Mint bújkáló, égi láz.

S akkor érzed, szíved is

Oly cikázó, nyugtalan,

Őszi ég alatt csapong,

Lázasan és hasztalan.

Csuka Zoltán: Halk őszi dal

Égbolt vagy. Fölém hajolsz.

Bölcső vagy. Ringatsz szelíden.

Szájadon szőlőfürt érik.

Csók vagy. Nektáros, édes ízem.

Elkísérsz, mint az égbolt.

Nappal a nap ragyog rólad,

Éjszaka kigyúlnak a csillagok,

Szemed sugaráról dalolnak.

Itt van az ősz már, de hiába,

Nincs, nincsen elmúlás véled,

Fölém borulsz még síromban is,

És akkor is, ott is, benned élek.

Bíró András: Sült gesztenyék

Gesztenyét vettem a Körúton.

Tíz fillér volt az öt kicsi darab.

Zsebembe süllyesztettem őket,

Hogy egy kis meleget adjanak.

Sárga fákról hullt a sok levél,

A Nagykörúton ősz volt és hideg,

Csak a zsebemben izzott öt szelíd,

Meleg fényű gesztenyesziget.

Föltámadt a szél, s haragjában

Megríkatta a körúti fákat,

Én mosolyogtam, mert a melegség

A gesztenyéktől szívemig áradt.

Bőhm András: Őszi séta

A nyári part most árva, elhagyott,

hogy egyszer itt járt, nem gondolhatod.

Ezer virága kóró lett, haraszt,

hogy újra nyílnak, álltasd csak magad.

Reménnyel menj a tél elé, hiszen

a végtelenség habokkal üzen,

az egyik jön, a másik elsimul,

a kórók magja bízva szélbe hull.

Pelyhes remények, rajta, szálljatok,

álom-virágot, ezret, bontsatok:

csak olyan legyen, mint az igazi,

fájjon, ha elkezd szirma hullani.

Falu Tamás: Virágének

Előbb hóvirág volt,

Aztán ibolya,

Önfeledt erdőnek

Örömsikolya.

Volt gyöngyvirág, jácint,

Zengő kikelet,

És mikor a nyár jött,

Tearózsa lett.

Most már krizantémum,

Kit olló harap,

Koszorú lesz, és én

Rajta a szalag.

/Forrás: F.T., Vidéki állomások/