Reggel, ha napfény trombitál,
az ablakon beintesz,
s az est, ha már homályt szitál
vígan felém legyintesz.
Ha zúg a tél, ha zeng a nyár
szilárd hűséggel állasz,
ha észak vad szele cibál,
alig kell már támasz.
Oly megható a lendület,
amint növekvő lombod,
ha rádzörget a kikelet,
ifjú lázzal kibontod.
Csak nőni, nőni egyre fel,
s gyümölcsöt hozni csendben,
a szálló égig érni el
e termékeny kertben.
Tudom, diófám, vágyadat:
nagy és mély, mint a tenger, -
de vért vet és halált arat,
s bombákat gyárt az ember!
Ifjú diófám sorsodat
ezért könnyezve látom,
s bocsásd meg, hogy ültettelek,
bocsásd meg léhaságom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése