Gottfried Keller: A fonólány

Csordulj lágyan, puha hullám,

ujjaim közt, szép len, folyj csak,

csöndes buzgalomra gyúlván,

arany szállá hadd sodorlak!

Napjaimnak kísérője,

nemsokára büszke kelme,

búm és kedvem belédszőve,

imádkozva, énekelve.

Oly nehéz vagy könnytől, gyásztól,

húz a mesék, álmok szála,

oly nehéz a fülledt láztól,

érted, élet mirtusfája!

Sejti-e, ó, szőttesem te,

lelkem mennyi titkos vágya,

szerelmemnek milyen kincse

kerül véled otthonába?

Sebeimre balzsam enyhe

légy te, gyolcsom, hűsen, lágyan.

Jó, hogy rátalált szivemre

kertünk szöllőlugasában!

Egyre jobban csendül bennem:

boldogságát kell betöltnöm,

mellén csüngő éke lennem

és az ege itt a földön!

/Ford.: Pákozdy Ferenc/

Gottfried Keller: Borús idő

Csöndes esős, halk, szürke nap,
és mégis oly világos ott,
ahol a homályon a nap
fehéren, furcsán átragyog.

Csodálatos visszfény libeg
tűnődve hegy és völgy felett:
félig meleg, félig hideg
a természet, sír és nevet.

Kétely s remény virrasztanak
bennem egyformán éberen:
halálvágy és életakarat
ostábláznak a szívemen.

S én, tudatommal, figyelem
a játszmájukat, hogyan áll,
és lelkem készül csöndesen
a sorssal való harcra már.

/Ford.: Rónay György/

Gottfried Keller: Az éjszaka csöndje

Üdv, harmatittas réteken
tündöklő éj! Köszöntelek,
ki játszadozva ringsz a menny
ívén, arany csillagsereg!

Körül az őshegység, akár
éji fohászom, hangtalan,
és messze túl a tengerár
rémlik, ahogy partnak rohan.

Szellők szárnyán nyugat felől
fuvola édes hangja száll,
és keleten az égre tör
a nap halvány sejtelme már.

Tűnődöm: távol, meglehet,
most hal meg egy emberfia -
s most tart győzelmi menetet
a várva várt hős dalia.

De mint a ködlő földi völgy
nagy hallgatása, én olyan
könnyű vagyok, s akár a föld,
olyan jó, olyan szótalan.

Szívem mélyén a maradék
maró sajgás is elcsitul.
Mintha előttem ős nevét
végre kimondaná az Úr.

/Ford.: Lator László/

Gottfried Keller: Téli éj

Szárny se rebbent, megfagyott a csönd,
néma földön villogott a hó,
tiszta volt a csillag sátra fönt
s nem hullámzott, dermedt volt a tó.

Egy fa nőtt a mélyből, ágbogán
megfagyott a víz a tó felett.
Törzsén felkúszott a hableány
és a zöld moszat közt átlesett.

Fenn a vékony jégen álltam én,
örvénylett a víz vak mélye lenn,
s néztem ott a lányt, lengett felém
szép, fehérlő teste meztelen.

Láttam én, hogy felfelé figyel
és a jéglapot tapintva sír...
arcát már sosem felejtem el,
bennem él, míg el nem rejt a sír.

/Ford.: Radnóti Miklós/

Gottfried Keller: Esti dal

Szemeim, ti kedves ablakok,
annyi édes látványt adtatok,
képet képre bocsássatok,
lesztek úgyis egyszer majd vakok!

Fáradt pilla csuklik kialudt
fényetekre, nyugtot lel a dúlt
lélek, vaksin a vándorsarut
leoldja, sötét ládába jut.

Két szikrát lát még, ha visszanéz:
benső páros csillag, hunyni kész,
megrebben a lángja, s elenyész,
mint egy pillangószárny-rebbenés.

Még bolyongni hív az esti rét,
társam hunyó csillag-ékes ég:
ó szemem, míg pillám győzi még,
idd a föld arany fölöslegét!

/Ford.: Lator László/