Móricz Zsigmond: Február, hol a nyár?

Ez 1888 telén történt, mikor olyan nagy volt a hó.

Akkor télen valahogy nagyon rosszul mehetett édesapámnak, mert csak épp egy pici malacot öltünk, aminek olyan vékony volt a hurkája, mint az ujjam és a fazékban, mikor főzte édesanyám, kipattogott és csak kása lett belőle.

De azért ott volt: sose ettem olyan jót. Még külön mulattunk rajta, hogy ilyen vékony hurka is, kolbász is van a világon. Mi gyerekek ujjongtunk és táncoltunk s édesanyánk velünk tartott.

Már a hurka-kolbász rég elfogyott, már csak a négy kis sonka lógott a kamrában, kifüstölve, meg olyan vékony szalonna, mint egy papírszelet. Ehhez nem volt szabad nyúlni, ezt még tartogatta édesanyám, de azért mi jól éltünk. Krumpli volt és volt nagy főzési tudomány: édesanyám maga komponálta az ételeket. Minden napra kitalált valami újat. Még a kukoricakását is úgy tudta tányérra rakni, hogy ettől sikítottunk örömünkben. Rajzot csinált a tányérban. Körbe csepegtette és elmesélte, hogy ez a meghódítani való vár...itt fog bemenni a kis kanál, mint egy ostromló hadsereg...hopp és bekapja a baktert...hopp, bekapja a katonát...hopp, bekapja a hadvezért...

Úgy bekapkodtuk a kukoricakását, mint a mazsolát.

Egy délelőtt, csúnya viharos napon, nagy süvegben, amilyenben soha senki se járt, beállított István bátyám.

Ez óriási nagy tisztesség volt. István bátyám édesanyám apjának a testvére volt. Roppant gazdag ember, akinek roppant hombárok állottak a kamrájában. Ő volt a mesebeli nábob, akihez hasonlítani szokta édesanyám a mesék dúsgazdag királyait. Annyi disznaja volt, mint István bátyámnak...Olyan rettenetes ménkű gazdag volt, mint István bátyám...Ez volt a non plus ultra: ennél már nagyobbat nem lehetett mondani.

Egyszóval beállított hozzánk István bátyám, rettenetes nagy oláhsüvegével. Borzas volt annak minden szála és dér volt ráfagyva, olyan volt, mint egy igazi hóember, de azért isten ments, hogy valaki elnevesse magát rajta: mi gyerekek a sarokba futottunk és úgy néztük a hatalmas nagy embert, akinek a bajusza is olyan volt, mint a süvege, birzes-borzas, és jégcsapok lógtak rajta, mint a szalmafedelen.

Borzasztó szokatlan is volt, hogy csak úgy bejön, pláne édesapám nem is volt otthon, akkor Budapesten volt, és ott a Gregersen-gyárban dolgozott, onnan küldte a sok pénzt, hol öt forintot, hol húszat. Csak a húszat mindig ki kellett fizetni valahová, édesanyám csak az öt forintocskából tartott bennünket, meg a saját keresetéből, a gépfiából.

No, azt mondja István bátyám:

- Bakk.

Ezt nekünk kukkantotta, hogy ne féljünk tőle.

Meg azt mondta:

- Február, hol a nyár?... - Meg is ismételte néhányszor: - Február, hol a nyár?

Ez aztán repülő szó lett köztünk, úgy megszerettük, hogy még augusztusban is az volt a csatakiáltásunk, hogy: február, hol a nyár?

Guba volt rajta. A guba meg csupa szőr. Annak is minden szála ezüstfonallá vált, az egész ember olyan volt, mint egy óriási, nagy ezüstbálvány: a mesés István bátyám volt ő mindenestől. Messziről látni lehetett rajta, hogy ez az igazi gazdag ember, ezüstből van verve mindenestől.

Le is ült minálunk. Alig emlékszem, hogy azelőtt ott lett volna. Ha mégis eljött azelőtt, csak káromkodni jött, mert rettenetes dörgő, nagy hangja volt és úgy tudott káromkodni, hogy ahhoz képest a mennydörgés csirkecsipogás volt.

De most nem dörgött, csak dörmögött. Azt mondja:

- Jányom, van egy kis disznóság?

- Tudja, István bátyám, hogy csak egy kis malacot öltünk.

- Malac, nojsz, az is megteszi früstökre. Mutasd csak a sonkáját, milyen?

- Hát, István bátyám, avval nem nagyon lehet dicsekedni.

Ezzel kiment, én utána. A kis kamra jéghideg volt. Ott azt súgja édesanyám:

- Minek jön ez ide? Vannak az ő kamrájában akkora sonkák, mint te vagy, kisfiam.

Leemelte a sonkát a madzaggal a lécről, amin a malac darabjai lógtak, s az én kezembe adta hogy én vigyem be. Így akarta megmutatni, hogy milyen kicsi. Én akkor már kilencéves voltam, játszva cipeltem a sonkát.

István bátyám, ahogy meglát, kinyitja, szétveti a gubáját, a magyar nadrág zsebéből elővesz egy rettenetes nagy bicskát. Még a bicskája is olyan nagy volt, hogy olyat csak igen nagy és hatalmas gazdag öregemberek használhattak. Volt az egy félméter, ha kinyitotta. A sonka egész megijedt, hogyha ezt a nagy kardot most belevágják, mi lesz belőle.

Édesanyám megterítette az asztalt és feltette a legszebb porcelántányért. A tányért nagyon szerettem, zöld eperlevelek futottak körbe rajta. Tálra tette a kis sonkát előtte, aztán előhozta a szép, aranysárga kukoricakenyeret. A kenyér nem volt elég tökéletes, mert édesanyám minden sütésnél elpanaszolta, hogy nem tud ebből a málélisztből olyan kenyeret sütni, mint a parasztasszonyok. Biztosan nem tudta úgy kigyúrni a maga vékony kis karjaival.

- Málékenyér - kiáltotta István bátyám. - Hát nincs egy kis búzakenyered? Micsoda gazdasszony vagy, jányom?

Ezzel vette a sonkát és szelt belőle egy jó nagy darabot, akkor a kenyérből is szelt egy nagyon kicsit. Hozzáfogott enni. Örültünk neki, hogy azért a kukoricakenyeret sem vetette meg. Azt is harapott hozzá. Egy harapás, két harapás, eltűnt a szép sárga karéj kenyér. Nagy ujjongással néztük, hogy hamarabb elfogy a nagy sonkadarab, mint a kis kenyér.

- No - azt mondja - ehhez a kenyérhez még egy falatot.

Ezzel vágott a sonkából újra egy istentelen nagy szeletet. Most meg a kenyér fogyott el. Mondja:

- No, ehhez a sonkához még egy kis kenyeret. - Ezzel a kenyérből is szelt.

Már előre örültünk, hogy most meg a kenyér fogja csúffá tenni, ebből maradt egy darab s ahhoz sonkát vágott. Így eszegette nagy csámcsogva, hersegve, csak úgy ment bele, mint a malomba. Soha életemben nem láttam ilyen étkes ember-állatot. A sárga lapátfogak úgy őröltek, hogy édesanyámat a hideg lelte s ezt én is megnéztem s nekem is eszembe jutott valami rettenetes: ez az István bátyám mind megeszi a malac sonkáját.

Meg bizony. Úgy őrölt, úgy dolgozott, úgy habzsolt, mint egy kutya, ha jó falatot kap. S a szemei is úgy villogtak. Nagy, véres szemei voltak. Lassan letolta magáról a gubát, leeresztette, mert jó meleg volt nálunk, pedig csak nyers nyárfavesszővel fűtöttünk, rőzsével, ez volt a mi fűtőnk. De hogy négy gyerek is volt a házban, édesanyám nem sajnálta, tömte a kis sporhertet, azalatt is, míg István bátyám ott pusztította a sonkát, meg a málékenyeret.

Míg evett nemigen szólott egy szót sem, csak mikor már elütötte az első éhségét. Akkor hozzáfogott beszélni:

- Bolond ember ez a Bálint - mondta. - Minek megy ez Pestre, Budára? Kutyának a szájába...Ott megrágják azok a pesti gyárak. Itt van nekem ez az ákácosom, mért nem inkább azt vágja ki. Elhozhatná az ágakat, gallyakat, volna jó tüzelőtök. Nem kellene ezzel a büdös nyárfavesszővel kínlódni, ennek semmi melege, csak füstje. Olyanok vagytok, mint a cigányok. Büdösek vagytok a füsttől...De apátok, a buta jószág elmegy Pestre: sose jött hozzám, hogy István bátyám, kivágom én a kiserdejét magának, ócsobban megcsinálom, mint más, adja ide...Nem, őneki Pestre kell menni.

- Bizony kell - mondta édesanyám élesen, mert ha megharagudott, nagyon oda tudott mondogatni - mert abból nem élünk meg, hogy István bátyámnak az erdejét olcsóbban vágjuk ki, mint más...Nekünk sok fizetni valónk van, ezért megy el az uram, hogy pénzt keressen...

- Pénzt...Mire nektek a pénz...Minek csináltatok annyi adósságot...De hát Kati is mindig kávét iszik...Nagyanyátok...Mi a fene az...sose ittam kávét, mióta élek, jó nekem a füstölt kolbász früstökre, meg egy pohár pájinka. Én pájinkát kávézok.

Ezen a gyerekek rettenetes nagyot kezdtek kacagni. Bálint öcsém már úgy ugrált István bátyám mellett, mint egy kis kutya, és úgy nézett a szájára, ahogy a kis kutya szokott, hátha adnak neki is egy falatot a szép kis sonkából, amiből mi egy világért sem kaptunk volna, ez meg befalja már az egészet. Be bizony, István bátyám csak beszélt, beszélt és nem adott neki egy kicsi falást sem.

Már a csontot kapargatta. Már megette az egész sonkát, úgy ahogy volt. Akkor édesanyám hirtelen piros lett a haragtól:

- Ej, István bátyám, még elrontja a gyomrát.

Ezzel elkapta előle a sonkacsonkot.

- Majd megfőzöm ezt a gyerekeknek káposztába.

István bátyám nagyot nevetett.

- A gyerekeknek nem kell sok húst adni. Nekem is az a bajom, hogy gyerekkoromba már folyton csak a húst szerettem. Húst, meg a jó búzakenyeret. Bizony ilyen málékenyeret nem sokat vágtam, mióta a fogam kicsírázott.

Ezen, hogy a foga kicsírázott, Pista meg Bálint igen kacagtak. Táncoltak féllábon és kacagtak tele szájjal. És elkezdték egymást gyömöszölni, mint a vidám bárányok.

- Ezek a marha doktorok - mondta István bátyám - el is tiltották előlem a húst. Ez az én menyem meg, az az Eszter, ez olyan sült bolond...tisztára sült bolond...

Ezen a gyerekek még jobban kacagtak, hogy lehet valaki sütött bolond.

- Ez olyan sült bolond...bakk...hogy elhiszi a marha doktoroknak, hogy nekem nem szabad húst zabálni...A fene egye meg a nyeldeklőjüket a nevük napján...Február, hol a nyár...

Minden szava úgy hatott, mint a rakéta, lehetett rajta nevetni.

- De én kifogok rajtuk. Ki én, azt a csürdöngölőjét a lelkinek...Engem nem tesznek lóvá...Nincs egy kis pájinka a háznál? Nincs? Ej, de kódus falu vattok...Bor sincs?...Assincs...hogy tudtok megélni abba a nagy télbe...Az ad erőt, egészséget, meleget...De legkivált a pájinka, az a jó kisüstön főtt szilvapájinka...Van ott elég, de menyem, Eszter, ezt is eldugja előlem, ott száradjon meg a bőre a csontján...

A medvetáncoltató nem tudott úgy kacagtatni, mint István bátyám, ha ilyen jó kedve volt.

- Mindennap bemegyek vagy egyik komához, vagy a másik komához. Megtraktáltatom magamat, akkor aztán hazamegyek szép csendesen és megeszem az Eszter menyem levesét, meg a tejbegrízt, amit ád...Sose tudja meg, hogy hun traktamentoltam ezt a jó kis bendőt.

Megveregette a nagy hasát. István bátyám, mikor ilyen szépen kiemelkedett, nagyon szép ember lett. Gömbölyű, kedves és nagy bozontos szemöldöke alatt úgy kacagott a szeme, mint a réti virágok a parton tavasszal.

Rákezdték odakint a déli harangozást. Behallatszott a befagyott kis ablakon, mintha a másvilágról jött volna a hang. István bátyám is elkezdett mozgolódni. Magára vette a nagy gubát és megigazította a rettenetes nagy szőrkucsmát a fején, még a tükör felé is pislantott, de méltóságán alóli volt, hogy valójában belenézzen. Megrázta magát és kezébe vette a nagy, egyenesszárú botot, mely piros volt és sima, igazi bíróbot s egyet dörmögve, egy nagyot köpve elindult haza.

Kikisértük a kis kapuig s elnéztük, míg a hatalmas hóban botorkájva elment. A kis utcán majdnem odáig lehetett látni, ahol lakott, a nagy cserepes házig.

A gyerekek nagyon vidámak voltak és hógolyózták egymást, de én, mint a család kis örege, bementem édesanyámhoz és azt mondtam:

- Már csak három sonkánk van, édesanyám.

- Á, fiam...Majd megveri érte eccer az isten...

Másnap még váratlanabb vendégünk jött, Eszter néném. Két kosár volt a kezében. Már örültünk. Biztosan az öreg István bátyám megmondta odahaza, hogy megette a sonkát és most Eszter néném nem akar adós maradni, hát hoz két kosár elemózsiát. Vajon mit hozott?

Eszter néném magas, egyenes asszony volt. Feketeszemű és félelmetes.

- Volt itt tegnap az öreg?

Édesanyám már látta, hogy ellenséges szándékkal jött. Csak ennyit mondott:

- Volt.

- Mit evett?

- Mit evett?...Megevett egy sonkát...a gyerekek elől...

- Sonkát? - kiáltott Eszter néném. - Sonkát adtál neki!...Jézus isten...Hát van neked lelked, te Erzsi?...Hát nem tudod, hogy nem szabad neki húst enni? Megtiltotta az orvos.

- Mondta. De csak akkor mondta, mikor már az egész sonkát bevágta.

- S mit evett hozzá?

- Mit evett volna? Kukoricakenyeret.

- Nohát akkor annak vége...De bánom is én! Dögöljön meg a disznó falánk...Ott forduljon fel, ahol van...

Ezzel felkapta az egyik kosarat és egy szó köszönés nélkül elment.

Nem is kísértük ki.

Édesanyám:

- Én nem tehetek róla...Nem mondhatom egy öregembernek, az apám bátyjának, hogy ne egye meg a sonkánkat...Neki kell eszének lenni.

Később észrevette a kosarat, amit otthagyott Eszter néném.

A gyerekek már rajta ültek, mint a verebek és belekíváncsiskodtak. Tojással volt tele. Én már akkor gondoltam, hogy a másik kosarat is nekünk hozta, de meggondolta s csak ezt hagyta itt.

Édesanyám soká nézte a kosár tojást, akkor azt mondta:

- Fiacskám, Eszter nénéd itt felejtette a kosarat. Vidd utána, kisfiam, még visszajön.

Én fogtam a kosarat, megemeltem, jó nehéz volt. Édesanyám jól felöltöztetett és elindított. Elvittem a kosarat nagy szívfájdalommal, mert számítottam, mennyi jó rántotta lenne ebből a sok tojásból.

Mikor beértem az udvarba, féltem a kutyáktól, de hogy sehol sem láttam egyet sem, csak bemerészkedtem.

Hát látom én, hogy István bátyám a ház túlsó felén, az udvaron van bőrbekecsben és jön, megy, nyög, káromkodik, izzad, törölgeti a homlokát és folyton öklendezik. A két kutya körülötte. De az öreg nagyon szenvedett. A szeme könnyes volt, nyögött, borzasztóan szorította a gyomrát és szédelgett és szitkozódott...Folyton szitkozódott, szidta a köveit.

Eszter néném véletlenül kijött.

- Te mit akarsz?

- A kosár...

- Menj a pokolba. Nektek vittem, zabáljátok meg, ha a nagybátyátokat megöltétek.

István bátyám lekuporodott a havas tőkére és nyögött. Én meg visszapillantottam rá és elkullogtam a kosárral. Még örültem is, hogy a sonkáért egy kosár tojást kapunk.

Mikor hazaértem, édesanyám nagy szemekkel nézett rám.

- Kisfiam - mondta keményen - az embernek önérzetesnek kell lenni...Azért küldtem vissza a kosarat, hogy hagyd ott!

Lángvörös lettem. Nagyon szégyelltem magamat. Habozva álltam s nem tudtam, mit csináljak.

De a gyerekek nem voltak egy véleményen édesanyánkkal s ujjongani kezdtek.

Mire édesanyám kivette a kosarat a kezemből és azt mondta:

- Majd megsegít az isten, még visszafizethetjük...

Erre az egész gyereksereg rázendítette:

- Február, hol a nyár! Február, hol a nyár!

Csak nekem égett az arcom a szégyentől.