Pjotr Vjazemszkij: A trojka

Jön a trojka, fut a trojka,
por száll a patkók alól,
zeng a csengettyű zokogva,
hol kacag, hol meg dalol.

Harsány hangját szerteszórja
az uton, míg száll tova,
hol tisztán zeng, messze szólva,
hol tompán sóhajt a szava.

Manó rikolt így s boszorkány
kurjongat feleletül?
Vagy lidérc fecsegve szól tán,
míg a zengő nádban ül?

Orosz puszták, komor éjek
költészetéről üzen,
epedőn töpreng az ének,
s a tágasság benne zeng.

Kibújt a hold és körötte
fényudvara tündökölt,
épp a vándorra sütött le,
rezgő fénybe vonta őt.

Ki ő, s hol lehet hazája?
Vajon messzi útja van?
Kényszer űzi a homályba,
vagy jókedvében rohan?

Öröm várja vagy búbánat?
Kedvesei otthona,
vagy bús idegenbe vágtat
szegény utas így tova?

Visszahúzza, messze hajtja
tüzes vággyal a szíve?
Kedveshez viszi a hajsza?
Búcsún szomorkodik-e?

Lehet, hogy jegygyűrű várja,
vagy talán vidám torok?
Nagy temetés, hol a fáklya
hugának sírján lobog?

Hogy tudjam meg? Messze fut már,
a hold felhőbe szökött,
a hang mélyen elaludt már
puszta térségek mögött.

/Ford.: Szegő György/