Ivan Kozlov: Velencei éj

Napvilágos, déli pompát
árasztott a tavaszéj,
Brenta csöndes vize folyt át
a hold kékezüst ködén:
szikrázó víz verte vissza
felhők fényes üvegét,
a zöld partokról hasítva,
illatozva szállt a lég.

Kék ég. Reszkető vizeknek
epedő szava susog,
lenge holdfényben zizegnek
vadnarancsok, mirtuszok,
zsenge füvek és virágok
részegítő illata,
s távol Torquato dalának
harmonikus dallama.

Érzékek csodás világa
kél sok titkos álmon át,
zúg a szív, dús lakomára
fut a csókos ifjuság:
gondolák suhannak, enyhe
szikrát von az evező,
bájos barcarola leng e
könnyű szélben, epedő.

Merre, hol az ifju lányka,
akit vitt a csacska víz,
kinek régi gondolája
csupa fény és csupa dísz?
Arca bája, drága kedve
annyi szívet meggyötört,
és az őrült énekesre
árasztott borús gyönyört.

Nincsen ő már, távolokba,
rideg kastélyába tért,
ábrándokba burkolózva
búban éli életét:
nem csábítja az ezüst ár,
sem az éj lehelete,
vágyat csak keletre küld már
tűnődő tekintete.

Sűrűbb lesz az éj borúja:
szépséges lányok raja
csókba és gyönyörbe fúlva,
csöndesedve tér haza.
Huny a pompa és mulatság,
a fehér folyó nyugodt,
csak Torquato régi hangját
zengetik a távolok.

Vascirádás teraszára
a szépséges lány kilép:
bús arcára hold sugára
csorgatja sápadt színét:
haja a vállára hullva,
karcsú törzse gyönyörű,
hófehér ujjára húzva
smaragd talizmángyűrű.

Egy magányos gondolában
ahhoz a sziklához ér,
hol a bástya hajlatában
bőg a tenger és a tér.
Emlékén az énekesnek
tüzes szíve felsajog,
szerelem visszhangja reszket,
s zengenek a volt napok.

Éjfél hangját hallja tompán,
kong az érc, az éji dél,
míg a hang a vizek sodrán
monoton morajba tér.
Fojtogatja már a friss ár
és az éj lehelete,
csak kelet felé tekint már
tűnődő, vágyó szeme.

Sűrű felhők, sok sötét folt
elfödik a hold színét:
elborul a fényes égbolt,
félelmetes a sötét.
Hirtelen a gondolára
száll egy csillag fényes, és
kelet felé hull alá, a
sűrű sötétségbe vész.

És keletről, a sötétből
hűvös szél száll csöndesen:
távol fáklya fénye tör föl,
csónak siklik a vízen.
Benne ifju árny ül, árva,
ismerős és csüggeteg,
oldalán arany a hárfa,
kardján fáklyafény remeg.

Ó, ne zengj, húr! Ó, ne verd föl,
a haragját föl ne verd,
annak, aki szerelemről
s szabadságról énekelt!
A dicső árny merre, hol van?
Nem keresi szem sehol?
Vagy az égi tűz kilobbant,
mint a fénylő meteor?

/Ford.: Gyurkovics Tibor/