A veres toronyban kilencet ütött. Messzire kong az esteli csendben. Nincsen egészen setét, jó szemű ember meglátja a barna égen a Hortobágy felé húzó vadlibát.
Sára asszony türelmetlenül teszi be a kiskaput, aztán felnéz, s mintha nyugodtabban lépne. Az esthajnal csillag még nem ragyog.
Odabent az asztal tövén két legényke olvas. Az egyik anyja fajta, a másik kicsit urasabban öltözött vendég. Gyúrják a hajukat nagy izgalmukban s a falon hol megnő, hol összezsugorodik az árnyuk, amint a pisla mécs egyet-egyet lobban.
- Józsi fiam, hol marad megint az a tekergő bátyád? Nem megmondtam, hogy vacsorára idehaza legyék?
- Kedves anyám, ne féltse Miskát. Rossz seprű nem vész el a háztól, anyám szokta mondani éppen.
Utolsót ütött a harang. Tiszta zengése betöltötte a szobát. Sára asszony az utcára nyitott ablakon kinézett a Nagyerdő felé.
- Nem jön az a kölök. Valahol ott fogták vacsorára, talán jobb is így, fogy a zsírunk, mint a holdvilág. Ha nem veszik fel a fiút a kollégiumba, enni se adhatok neki. A kosztosok feleszik, amit hoznak, nem vehetem el a tálat előlük - töprengett magában.
Meglebbent a szél. Édes jázminszagot hozott a kiskert felől.
Az asszony elmosolyodott: - Hogy örülne most ez a csacsi gyerek. Az ő jázminbokrai. Kedves költőjének, Hazifának a virágai. Ma nyílott ki, pedig mennyit aggódott, hogy nem hoz virágot, mert elfeledte tavaszon visszametszeni. Ó, én bolondos fiam. Csak ne kóborolnál mindég, mért is emészted magad untalan?
Megrezzent.
Valaki becsapta a kiskaput. Lám: úgy elrévedezett, hogy észre sem vette, jönnek-e? Miska nem csapkod ilyen gorombán.
Mire megfordult, már felcsapódott a szoba ajtaja is. Akkora ember támított be rajta, hogy a kalapját a gerenda biccentette meg. Mert nem köszönt, s úgy állt ott, mint aki maga a nagyfényességű kínai császár.
- Na, mi lesz Csokonainé asszony? Nem várok! Vagy fizet, vagy takarodik kifele. Megértette?
A két fiú felegyenesedett, az asszony megállt az asztal megett.
- Mit akar tőlem, Körmöndy úr?
- Mit akar, mit akar? Ne cifrázzuk, lelkem. Nem szeretem a ceremóniát. Ismerem én a fajtáját. Jön az esztendő vége, aztán szökés a fizetség - hadarta s minden szó után szítta az ínyét. A kalapját még most sem vette volna le.
Csokonainét a sírás fojtogatta, de összeszedte magát: - Én még eddig megfizettem, ami rám volt mérve. Pünkösdkor jár le a bérlet, uram. S azt a sok orvosságot se felejtse el, amit az uram csinált a betegségére.
- Mit érdekel engem az ura! Volt, nincs. Avval neki tartozok. De ha maguk nem pakolnak nyomban, akkor majd rámolok én.
A legénykék egymásra néztek, szólni nem mertek, csak előrébb csúsztak a széken, nyugtalanul.
- Mi lesz, no mi lesz? - sziszegte a háziúr, a környék leggazdagabb prókátora. - Mért nem mozognak, segítsek talán?
Körülnézett, hogy mi akad a kezeügyébe.
A szoba bizony szegényes volt. A komódon szép csillagba rakva a Csokonai József sebész-borbélyról maradt néhány borotva. Körmöndy pislogó véreres szeme rátapadt s máris borította egybe, aztán tömködte a köpenye zsebibe.
- Nem adom, prókátor úr, a kenyerem veszi el, mivel dolgozzon a segédem, ha nincs szerszámom? Senkim sincs, prókátor úr, én nem tartozom magának semmivel.
Az úr odább taszította a remegő asszonyt s mint egy falánk rabló esett a komódnak, rántotta ki a fiókjait s szórta ki belőle a szegényes holmit. Meggyűrt, megrázott minden ruhát, hátha ékszert talál, mert mit kezdjen a ronggyal?
- Na, mit bámulnak? Mars, kifele!
A két gyermek megszeppenve állt fel, az asszony dermedten néz a tébolyultra.
Ember ez? Hát nincsen, aki megvédjen egy garázda ellen? Kiáltson szégyenében, vagy elébe vesse magát? - Miska! Hol vagy, én édes fiam?! - kiáltana, de belémered a szó.
Most a másik fiók, a Miska fiókja. Körmöndy sepri kifelé. Préselt virágok, könyvek röpködnek. Erre egy doboz, arra két tengeri csutka, egy fehér és egy veres. Miska csutka-ökrei. Még az apja csinált szarvat, jármot nekik, de most az úr vágja a sarokba, hogy csak úgy pörögnek.
Három hónapja sincs, hogy föld alatt az apa s most itt a semmiben gyerek és asszony viaskodik az úrral, élettel és az éjszaka végtelenül setét, holnap talán lesz hova lehajtani a fejüket, holnap talán ad a város menedéket, mert a városnak talán még van szíve, ha egy háziúrnak kő rakódott belé, de mit tegyen most két kicsi gyerek és egy szomorúságban elnyűtt özvegy? Mit tegyen egy tébolyult fösvénnyel, egy zsugorival, aki elvenné felőlük a fedelet is egy hitvány kis bolt bére miatt, aki most hatalmas úr és ebben a cseppnyi szobában akkora, hogy rettenet még megszólalni is mellette.
Józsi reszket, a vendéggyerek a kemence mellé húzódik, Csokonainé az ajtót lesi.
Csak tenné be a lábát akár egy inas, vagy csaholna valamerre kutya. És jönne Miska! Hogy megnőtt most az anyja szemében, még tizenhárom esztendejével is - a nagyobbik fia! Mindene.
...És amikor Miska befordult a gimnázium sarkánál, megütötte szívét a jázminillat. Ez az ő bokra. Hát mégis virít. Megszorította a hóna alá kapott herbáriumot, megszaporázta lépteit. Meg ne lássa az éjjeli őr, ha már eddig megúszta. Elindult még világoson, dehát emiatt a pár szál gyöngyvirág, amott salamonpecsétje, boglárka, nőszirom - nem jöhet, hogy anyjának ne hozzon.
Még néhány lépés.
Odabent pedig tajtékzik egy nekiveresedett hatalmasság: - Mit várnak még, mit féltik ezt a kacatot? Vigyék, ahová akarják. Azonnal vigyék! Hallották? Vigyék, vigyék, mert én lököm ki!
Miska megáll az ablak előtt, hogy anyjára köszönjön. Jobb lesz a pirongatást kívülről hallani. Megáll és benne akad a köszönés.
Csak annyit gondol, hogy itt járt tegnap az úr és azt üzente, hogy nem tűri őket, s ő nem akarta megszomorítani vele az anyját, és most...és most ott hever minden a földön.
- Kiszórta a csutka-ökreim - villant át benne s a könny összefut a szeme sarkában. Mert ez a két csupasz semmiség volt az ő tegnapi kedve, ez volt az ő játékos apjától maradt emlék, ez volt a mese, a gyermekség, az álom, mert tőlük nem akart megválni sohasem.
És ebben a gyenge testben, ebben az álmodozó szívben egyszerre megnő az erő s kemény lesz a hang. Mire észrevennék már beugrott a szobába s a kis növényásójával rohan Körmöndynek: - Mit akar itt az úr?
A prókátor meghőköl. Miska úgy ront felé, hogy az ásó sarka épp a fejét érné. S a nagy rém egyszerre törpe lesz, mert félti az életét.
Mozdul már Csokonainé, pattan a két gyerek s neki az úrnak. Az kapkod tömpe kezével, kövér ujjai szétmerednek mint valami ősgyíké, hátrál az ajtó felé, de a három gyerek rajta s védelmükre Csokonainé. Miska akárha buzogányt forgatna orra előtt, Józsi a kabátját tépi s a vendég olyanokat vagdos apró öklével az oldalába, hogy Körmöndy nem tudja: a szemit védje inkább, vagy a tomporát?
- Na, na, na - hápog ijedtében, de nincs kímélet. Mire ocsúdna, már lökik, rántják kifelé az ajtón, kiskapun.
Még visszakiált, hogy majd megyen igazságért - de kiálthat a senkinek. Miska már igazságot tett s megtoldotta azzal, hogy az ablakon utána hajította a fényes fekete kalpagot is: - Itt az igazságára korona, Körmöndy úr!
A kutyák csaholása felverte az utcát, amerre a megtépett nagyúr hazatántorgott.
És Csokonainé átölelte óriássá nőtt kicsi fiát: - Tebenned a te szegény apádat csókolom - súgta neki, súgta, hogy azért Józsinak se fájjon.
Miska virágai, a gyöngyvirág és a salamonpecsétje apró csengettyűi pedig mintha vidáman összecsendültek volna ott az ablakban, ezen a sötét debreceni estelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése