A kék tavaszi égen lassan ballagott fel a nap. A Répce-partján friss zöldbe öltözött fűzfák sorakoztak. A tavasz virágos ostorával kékre-zöldre verte a világot. A láthatár szélén nyárfák kéklettek, de zöld volt a rét és zöld a víz, a víz felett pedig kék- és zöldszárnyú szitakötők játszották tündéri játékukat.
A szélső fűzfa alatt egy kisfiú hasalt, akit Bognár Gyurkának hívtak s aki eddig Sopronban járta a második gimnáziumot, de csak eddig, azaz május harmadikáig, amikor is abba kellett hagynia a diákéletet. A múlt héten levelet kapott hazulról, melyben ez állott:
"Kedves Gyurka fiam, mi tovább érted nem tudunk fizetni, azért csomagold szépen össze, ami veled van, búcsúzz el Molnár nénitől, köszönd meg a hozzád való jóságát, az iskolától is búcsúzz el, mondd meg, hogy a szegénység végett nem tudsz tovább tanulni, nem azért, mintha apád is meg én is nem szeretnénk, hogy tovább tanulj, dehogynem szeretnénk, de ha egyszer nincs hozzá tehetségünk. A ruhakefét ne felejtsd ottan, édes fiam. A vasúti költséget, azaz három pengő hatvan fillért jelen levelemmel feladtam. Mihelyt megkapod, utazzál haza, de ne a régi házunkba, mert az most már a banké, a múlt héten kiárvereztek belőle minket, hanem keresztapádékhoz gyere, most ott lakunk a kis házban. Csókol anyád: Bodnár Lajosné, született Csiki Rozália."
Gyurka ebből mindent megértett. Tudott ő a bankadósságról, tudta ő azt is, hogy őneki szót kell fogadni, így hát engedelmesen becsomagolt mindent, a ruhakefét sem felejtette ki. A könnyei lassan szivárogtak lefelé, mert ha nem is sírt hangosan, a szíve nagyon fájt, hogy itt kell hagyni jó Molnár nénit, az összefaragcsált padokat az osztályban, a tízpercek nagyszerű vágtatásait, a körhintát a tornateremben és nem mehet rajztáblával és derékszögű vonalzóval a hóna alatt a csütörtöki rajzórára.
Itthon az anyja nagy sírással fogadta, hogyne, mikor ő Gyurkából urat akart nevelni és most majd mehet az iskolából az istállóba, a lovak mellé, mert az ispán úr kegyelméből ott kapott állást az uradalmi kocsis mellett, a lovakat csutakolni, a hintót mosni és ami adódik, afféle szaladj-ide-szaladj-oda gyereknek. Tegnap jött meg és holnap már be is állhat. A mai napja még szabad, így hát ráért ide kijönni a fűzfák alá, körülnézni egy kicsit és búcsúzni attól, ami eddig volt.
Csend ült köröskörül, ember arra nem járt, csak a falevél suttogott és a víz suttogott, de ez még mintha növesztette volna a csendet. Ekkor azonban furcsa éles rikoltás hasított a levegőbe.
- A páva! - ugrott fel Gyurka és gyorsan felmászott a fára, hogy betekinthessen az urasági kertbe, amely ott húzódott a fűzfákon túl, bokrok sűrű kerítésével határolva. Gyuri a fáról mindjárt meglátta a pávát, ahogy ott lépegetett a homokos úton. Kis fejét magasra tartva büszkén nézegetett körül, zöldes aranyban csillogó farka szétterült mögötte. Gyuri ámulva nézte, amíg csak el nem tűnt előle, de azt is látta, hogy a farkából kihullott egy fényes toll, és ott csillogott a homokban. Hej, ha az a toll az övé lehetne, ha betehetné a könyvébe, ha esténként elővehetné, kezével, szemével simogathatná!
Nem sokat habozott, hamar le a fáról és be a bokrok közé az urasági kertbe. Tudta, hogy parasztgyereknek ez tilos, de szíve vágya a toll után erősebb volt félelménél. Embert nem látott a magasból, őt sem látja meg senki, csak felkapja a pávatollat és már nincs is ott. Nem károsít meg senkit, még a pávát sem, hisz elhullatta a tollát, nyilván nem kell neki.
Ahogy elgondolta, úgy is lett. Felkapta a tollat, be az ingébe és már iszkolt is vissza, mikor hirtelen egy barna, vele körülbelül egyidős leányka állott meg előtte, fehér ruháján csillogtak a nagy fehér gyöngyházgombok.
- Mit csinálsz te itten? - kérdezte éles, parancsoló hangon.
- Az uraság lánya - döbbent meg Gyurka - honnan került elő?...Ismerte jól, hogyne ismerte volna, sokszor látta ő a nagyságos Latkóczy kisasszonyt a hintóban ülve, gőgösen végigkocsikázni a falun.
Gyurka nem tudott neki felelni, de annyit tudott, hogy a pávatollat nem adja vissza. Hallgatott hát dacosan és nézte a feléje villogó szemeket és a vállra omló barna hajat. Hogy a fiú nem felelt, a leányka haragosan kifelé mutatott:
- Azonnal takarodj!
Ez a parancs Gyurka kedvére való volt, hiszen ő is ezt akarta. Gyorsan eltűnt a bokrok között, miközben érezte mellén a pávatollat.
Latkóczy kisasszony pedig visszament a lugasba a német nevelőnőjéhez. Ez szörnyen fel volt háborodva:
Szörnyű! hogy mit nem mernek ezek a parasztkölykek! Bejönni a kertbe! Botrány!
Még sokáig háborogtak, de Gyurka ezt már nem hallotta. Vágtatott haza a réten át. Bízott benne, hogy az uraság lánya nem tudja, hogy ő kicsoda, hiszen ezek a parasztgyerekek mind olyan egyformák, mind mezítlábosok és mindnek foltos a nadrágja, ha ugyan nem rongyos. Ha tudná, hogy ő volt, az nagy baj lenne, akkor vége volna az istállóbeli állásnak...
Tít esztendő telt el azóta, micsoda nehéz tíz esztendő és a kiűzött kisfiú, most már mint felnőtt ember, megint ott volt a kertben, de most nem a bokrok között bújt be, hanem a kapun jött be és nem is a pávatollért. Bodnár Gyurkából azóta Bodnár György lett, tanító a helybéli iskolában és most lehozta a hatodik osztályt a kertbe, hogy növényeket gyűjtsenek a természetrajzórára.
Latkóczyék nyugatra szöktek innen, a kastélyból iskola lett, az urasági kertből az iskola kertje. Az utak most is sárga homokkal voltak beszórva, de most nem páva illegett rajtuk, hanem gyerekek futkároztak, kedves zsivajuk megtöltötte a levegőeget.
A tavasz ismét kékbe-zöldbe öltröztette a világot. Egy bükkfa tetején azonban új szín villant meg, egy sárgarigó szárnya és felhangzott az ismert dallam:"huncut a bíró"...A szép madár ezt az idejétmúlt nótát nem tudta áthangolni a mai időkre.
Ezen mosolygott a tanító, mikor egy kislány állott meg előtte:
- Tessék nézni, tanító bácsi, mit találtam - és mutatta a kezében a csillogó nagy fehér gyöngyházgombot.
A tanító kezébe vette, nézegette, forgatta. No, lám. Ezt biztosan az a másik páva hullatta el, aki olyan csúnyán reárivallt, mikor ő ide bemerészkedett. Ez a gomb megmaradt valahol a fűben vagy egy bokor alján rejtőzve és árulkodik a gazdájára. Igen, az, gondolta a tanító, gőgös páva, az volt, semmi egyéb.
Visszaadta a gombot a kislánynak:
- Tedd el, vagy ha nem kell, add Kóbor Terinek, annak úgy tudom szép gombgyűjteménye van.
A kislány már szaladt is"Teri, Teri" kiáltással, de akkor bent a kastélyban, azahogy az iskolában megszólalt a csengő. Bodnár a gyerekek felé fordult és két kezét a szája elé tartva, harsányan kiáltotta:
- Sorakozz! Megyünk vissza az osztályba!
A gyerekek egykettőre sorba álltak és a kert nemsokára ismét csendes lett, csak a falevelek susogtak és a madarak daloltak a májusi ég alatt.
A szélső fűzfa alatt egy kisfiú hasalt, akit Bognár Gyurkának hívtak s aki eddig Sopronban járta a második gimnáziumot, de csak eddig, azaz május harmadikáig, amikor is abba kellett hagynia a diákéletet. A múlt héten levelet kapott hazulról, melyben ez állott:
"Kedves Gyurka fiam, mi tovább érted nem tudunk fizetni, azért csomagold szépen össze, ami veled van, búcsúzz el Molnár nénitől, köszönd meg a hozzád való jóságát, az iskolától is búcsúzz el, mondd meg, hogy a szegénység végett nem tudsz tovább tanulni, nem azért, mintha apád is meg én is nem szeretnénk, hogy tovább tanulj, dehogynem szeretnénk, de ha egyszer nincs hozzá tehetségünk. A ruhakefét ne felejtsd ottan, édes fiam. A vasúti költséget, azaz három pengő hatvan fillért jelen levelemmel feladtam. Mihelyt megkapod, utazzál haza, de ne a régi házunkba, mert az most már a banké, a múlt héten kiárvereztek belőle minket, hanem keresztapádékhoz gyere, most ott lakunk a kis házban. Csókol anyád: Bodnár Lajosné, született Csiki Rozália."
Gyurka ebből mindent megértett. Tudott ő a bankadósságról, tudta ő azt is, hogy őneki szót kell fogadni, így hát engedelmesen becsomagolt mindent, a ruhakefét sem felejtette ki. A könnyei lassan szivárogtak lefelé, mert ha nem is sírt hangosan, a szíve nagyon fájt, hogy itt kell hagyni jó Molnár nénit, az összefaragcsált padokat az osztályban, a tízpercek nagyszerű vágtatásait, a körhintát a tornateremben és nem mehet rajztáblával és derékszögű vonalzóval a hóna alatt a csütörtöki rajzórára.
Itthon az anyja nagy sírással fogadta, hogyne, mikor ő Gyurkából urat akart nevelni és most majd mehet az iskolából az istállóba, a lovak mellé, mert az ispán úr kegyelméből ott kapott állást az uradalmi kocsis mellett, a lovakat csutakolni, a hintót mosni és ami adódik, afféle szaladj-ide-szaladj-oda gyereknek. Tegnap jött meg és holnap már be is állhat. A mai napja még szabad, így hát ráért ide kijönni a fűzfák alá, körülnézni egy kicsit és búcsúzni attól, ami eddig volt.
Csend ült köröskörül, ember arra nem járt, csak a falevél suttogott és a víz suttogott, de ez még mintha növesztette volna a csendet. Ekkor azonban furcsa éles rikoltás hasított a levegőbe.
- A páva! - ugrott fel Gyurka és gyorsan felmászott a fára, hogy betekinthessen az urasági kertbe, amely ott húzódott a fűzfákon túl, bokrok sűrű kerítésével határolva. Gyuri a fáról mindjárt meglátta a pávát, ahogy ott lépegetett a homokos úton. Kis fejét magasra tartva büszkén nézegetett körül, zöldes aranyban csillogó farka szétterült mögötte. Gyuri ámulva nézte, amíg csak el nem tűnt előle, de azt is látta, hogy a farkából kihullott egy fényes toll, és ott csillogott a homokban. Hej, ha az a toll az övé lehetne, ha betehetné a könyvébe, ha esténként elővehetné, kezével, szemével simogathatná!
Nem sokat habozott, hamar le a fáról és be a bokrok közé az urasági kertbe. Tudta, hogy parasztgyereknek ez tilos, de szíve vágya a toll után erősebb volt félelménél. Embert nem látott a magasból, őt sem látja meg senki, csak felkapja a pávatollat és már nincs is ott. Nem károsít meg senkit, még a pávát sem, hisz elhullatta a tollát, nyilván nem kell neki.
Ahogy elgondolta, úgy is lett. Felkapta a tollat, be az ingébe és már iszkolt is vissza, mikor hirtelen egy barna, vele körülbelül egyidős leányka állott meg előtte, fehér ruháján csillogtak a nagy fehér gyöngyházgombok.
- Mit csinálsz te itten? - kérdezte éles, parancsoló hangon.
- Az uraság lánya - döbbent meg Gyurka - honnan került elő?...Ismerte jól, hogyne ismerte volna, sokszor látta ő a nagyságos Latkóczy kisasszonyt a hintóban ülve, gőgösen végigkocsikázni a falun.
Gyurka nem tudott neki felelni, de annyit tudott, hogy a pávatollat nem adja vissza. Hallgatott hát dacosan és nézte a feléje villogó szemeket és a vállra omló barna hajat. Hogy a fiú nem felelt, a leányka haragosan kifelé mutatott:
- Azonnal takarodj!
Ez a parancs Gyurka kedvére való volt, hiszen ő is ezt akarta. Gyorsan eltűnt a bokrok között, miközben érezte mellén a pávatollat.
Latkóczy kisasszony pedig visszament a lugasba a német nevelőnőjéhez. Ez szörnyen fel volt háborodva:
Szörnyű! hogy mit nem mernek ezek a parasztkölykek! Bejönni a kertbe! Botrány!
Még sokáig háborogtak, de Gyurka ezt már nem hallotta. Vágtatott haza a réten át. Bízott benne, hogy az uraság lánya nem tudja, hogy ő kicsoda, hiszen ezek a parasztgyerekek mind olyan egyformák, mind mezítlábosok és mindnek foltos a nadrágja, ha ugyan nem rongyos. Ha tudná, hogy ő volt, az nagy baj lenne, akkor vége volna az istállóbeli állásnak...
Tít esztendő telt el azóta, micsoda nehéz tíz esztendő és a kiűzött kisfiú, most már mint felnőtt ember, megint ott volt a kertben, de most nem a bokrok között bújt be, hanem a kapun jött be és nem is a pávatollért. Bodnár Gyurkából azóta Bodnár György lett, tanító a helybéli iskolában és most lehozta a hatodik osztályt a kertbe, hogy növényeket gyűjtsenek a természetrajzórára.
Latkóczyék nyugatra szöktek innen, a kastélyból iskola lett, az urasági kertből az iskola kertje. Az utak most is sárga homokkal voltak beszórva, de most nem páva illegett rajtuk, hanem gyerekek futkároztak, kedves zsivajuk megtöltötte a levegőeget.
A tavasz ismét kékbe-zöldbe öltröztette a világot. Egy bükkfa tetején azonban új szín villant meg, egy sárgarigó szárnya és felhangzott az ismert dallam:"huncut a bíró"...A szép madár ezt az idejétmúlt nótát nem tudta áthangolni a mai időkre.
Ezen mosolygott a tanító, mikor egy kislány állott meg előtte:
- Tessék nézni, tanító bácsi, mit találtam - és mutatta a kezében a csillogó nagy fehér gyöngyházgombot.
A tanító kezébe vette, nézegette, forgatta. No, lám. Ezt biztosan az a másik páva hullatta el, aki olyan csúnyán reárivallt, mikor ő ide bemerészkedett. Ez a gomb megmaradt valahol a fűben vagy egy bokor alján rejtőzve és árulkodik a gazdájára. Igen, az, gondolta a tanító, gőgös páva, az volt, semmi egyéb.
Visszaadta a gombot a kislánynak:
- Tedd el, vagy ha nem kell, add Kóbor Terinek, annak úgy tudom szép gombgyűjteménye van.
A kislány már szaladt is"Teri, Teri" kiáltással, de akkor bent a kastélyban, azahogy az iskolában megszólalt a csengő. Bodnár a gyerekek felé fordult és két kezét a szája elé tartva, harsányan kiáltotta:
- Sorakozz! Megyünk vissza az osztályba!
A gyerekek egykettőre sorba álltak és a kert nemsokára ismét csendes lett, csak a falevelek susogtak és a madarak daloltak a májusi ég alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése