Az új lakó csendes ember volt, magánakvaló, és a háziasszony örült, hogy szobáját neki adta ki. Egy lakásban laktak, de egymásról csak annyit tudtak, hogy a lakó mérnök, az asszony pedig nem is asszony, hanem vénkisasszony, aki árva húgát neveli. Talán örökbe is fogadta, de ez már nem fontos.
A három ember szépen eljárt egymás mellett és látszólag örültek, hogy idegenek maradhattak.
Csáthy Mérnök különösen jól érezte magát a csendes elzártságban, ha a falujára gondolt, hol eres kezű nagynénik és vásott fogú nagybácsik könyökig vájkáltak egymás szennyesében, összeborzongva húzta magára a távolság és tiszta csend takaróját.
Ha hívták, sohase kapott szabadságot.
Szülei már nem éltek, és húga esküvőjén volt odahaza utoljára, ahol a legnagyobb probléma az volt, hogy lehet-e vőfély Tamás Pista, akinek a húga...egyszóval Tamás Pista húgáról lehetett egy nagyon sokat jelentő fintor kíséretében beszélni, és ezt a szabadságot mindenki a lehetőségig ki is használta.
Csáthy az öreg parkot nézte az ablakból, a bronzba hulló nagy bükköt, és mélységesen unta a családi tanácsot.
- Téged ez nem érdekel, Béla? - kérdezte édesen Ilonka néni.
- Őszintén szólva: nem. Tamás Pista jóravaló úriember, és nem értem, mi köze van ehhez a húgának, aki állítólag....
- Állítólag! Furcsa vagy, fiam. Szegény apád is ilyen volt. De hát nekem mindegy.
Az esküvő aztán Tamás Pista részvételével minden baj nélkül megtörtént. Csáthy azóta nem ment haza. Új lakásából még kevésbé kívánkozott.
A karácsonyi lapokat megírta, s az ünnep előestéjén cél nélkül, de nyugalmas vágytalanságban nézte a kirakatokat. Pénze volt. A lehetőségeket zsebében érezte, csak a kezét kellett volna értük kinyújtani, de miért siessen.
A virágkereskedés előtt is megállt. Aztán gondolt egyet, és befordult a boltba. Karácsony van, szállásadói csendesek, figyelmesek, és sohase zavarják. Visz nekik pár szál virágot.
Csáthy jól érezte magát a kis karácsonyfa mellett. Itt is csend volt, és halk beszéd. Valami tartózkodó köd, amely mindenre ráült, s az öröm, amelyet a rózsákkal szerzett, csak egy pillanatra csillant ki alóla. És egy szó sem esett arról, hogy az új lakó honnét jött, kik a szülei, és élnek-e? Ha kérdezték volna, talán ímmel-ámmal felel és tartózkodóbb lesz, mint valaha, de mivel nem kérdezték, szinte sokat beszélt magáról.
Így indult a barátság, amely egy év múlva a következő párbeszédhez vezetett.
- Tudja, Béla, hogy engem Petrovicsnak hívnak?
- Tudom - mondta Csáthy, és nem értette a kérdést.
- Tudja, hogy Magda is Petrovics, boldogult bátyám lánya?
- Tudom.
Az asszony arca kicsit elferdült és kemény lett. Kezét szívósan összekulcsolta, mintha önmagában fogódzna meg.
- Azért hozom ezt elő, mert látom Magda nyugtalanságát és a maga virágait.
- Én... - állt fel Béla.
- Üljön le, fiam. Én nagyon szeretem Magdát, és nagyon becsülöm magát. De még idejében van, ha megmondom, hogy...nekem nincs bátyám, nem vagyok özvegy, és Magda az én lányom...
Az a hallgatódzó köd, amelyet Béla oly sokszor nem értett, most felszakadt. Csend lett a szobában. Az asszony szemében könnyes elszántság, és Béla inkább ezt érezte, mint a titok szétbomlását. A Magda születése előtti dolgok oly távoliak voltak, hogy el sem értek hozzá.
Az asszony csak ült, de mintha megroskadt volna. Mintha elmúlt dolgok ültek volna görnyedt vállán, szeme riadt lett, mintha valahol régen, régen ostort suhogtatnának, és ez az ostor most levágni készül.
Béla felállt.
- Én tulajdonképpen...
- Ne válaszoljon most - és védően tartotta maga elé a kezét, mintha nem bírná el az ítéletet, amely most menthetetlenül elkövetkezik. - Maga erről nem beszél, elköltözik, és elfelejtik egymást. Megértem, ha a családja kifogásolná...
- Béla meghajolt, és még az utcán is az utolsó szavakat rágta: "ha családja kifogásolná..." Apjára gondolt, aki most derűsen ránézne, és azt mondaná: A lányát veszed el, fiam, vagy az anyját?...
...Ennek már két hónapja. Házasságát haza meg sem írta. Mi közük hozzá? A fiatalok azóta el se eresztették egymást. Szerelmük tulajdonképpen otthonukban bomlott ki, és úgy érezték, a vágyakból új és még nagyobb vágyak születtek.
Lakásuk csendesebb volt, mint máskor. A halk szavakból suttogás lett, és ebbe a boldog csendbe pattogó zizgéssel szólt bele egy levél. Lujzinak fia született - írta sógora -, kérlek, fogadd el a keresztapaságot.
- Azért nem kell leutaznom - mondta Béla -, nekem most sok dolgom van. Küldök majd ajándékot.
De Magda addig könyörgött, míg elhatározta magát az útra.
A vonat elindult, és Béla már bánta, hogy eljött. Este ért a kisvárosba, ahol át kellett szállni. A vicinális már ott pöfögött a külső vágányon. A kocsiban gyér világítás. Aludni próbált. Később felfigyelt. A szomszéd fülkéből Ilonka néni hangja vágott át hozzá...
- Láttam, fiam, hogyne láttam volna! Akkora, mint egy kukoricacső! Vörös kis poronty...Kár az ilyet világra hozni...
Béla szemébe húzta a kalapját , és felgyűrte a gallérját. Nem bánta jövendő keresztfia kukoricacső mivoltát, csak ide ne jöjjenek! Amikor a vonat elindult, a kattogás elnyomta a beszédet, de az állomások elég sűrűn következtek, és ilyenkor tudomást szerezhetett faluja viselt dolgairól. Az utolsó állomáson éppen Tamás Pista volt a boncoló asztalon.
- Nősül a szerencsétlen, hallottátok?
- Mondták...
- De hogy kit, de hogy kit? Fogóddzatok meg! Hiszen jól van szegény, nem is szép, azt mondják...én nem láttam, de azt tudom, hogy...el ne ájuljatok...törvénytelen! Értitek? Tör-vény-te-len!
- Szszsz...
Többet nem hallott Béla. Mintha kígyók sziszegtek volna az áldozat felett.
Először sziszegtek - gondolta -, aztán benyálazták, és rágják, rágják...
Megérkeztek.
Kinézett az ablakon. Ott állt sógora kocsija pislogó gyertyával, mellett a három vénasszony. A kocsis magyarázza, hogy kit vár, s Ilonka néni szigorúan nézi a vonatot. A vendég nyilván nem érkezett meg. Bélának most már le kellett szállni. A három vénasszony már pakol a kocsikra. Az övére is. Sötét van odakünt, szennyes hideg.
S a vonat lassan elindul.
A három ember szépen eljárt egymás mellett és látszólag örültek, hogy idegenek maradhattak.
Csáthy Mérnök különösen jól érezte magát a csendes elzártságban, ha a falujára gondolt, hol eres kezű nagynénik és vásott fogú nagybácsik könyökig vájkáltak egymás szennyesében, összeborzongva húzta magára a távolság és tiszta csend takaróját.
Ha hívták, sohase kapott szabadságot.
Szülei már nem éltek, és húga esküvőjén volt odahaza utoljára, ahol a legnagyobb probléma az volt, hogy lehet-e vőfély Tamás Pista, akinek a húga...egyszóval Tamás Pista húgáról lehetett egy nagyon sokat jelentő fintor kíséretében beszélni, és ezt a szabadságot mindenki a lehetőségig ki is használta.
Csáthy az öreg parkot nézte az ablakból, a bronzba hulló nagy bükköt, és mélységesen unta a családi tanácsot.
- Téged ez nem érdekel, Béla? - kérdezte édesen Ilonka néni.
- Őszintén szólva: nem. Tamás Pista jóravaló úriember, és nem értem, mi köze van ehhez a húgának, aki állítólag....
- Állítólag! Furcsa vagy, fiam. Szegény apád is ilyen volt. De hát nekem mindegy.
Az esküvő aztán Tamás Pista részvételével minden baj nélkül megtörtént. Csáthy azóta nem ment haza. Új lakásából még kevésbé kívánkozott.
A karácsonyi lapokat megírta, s az ünnep előestéjén cél nélkül, de nyugalmas vágytalanságban nézte a kirakatokat. Pénze volt. A lehetőségeket zsebében érezte, csak a kezét kellett volna értük kinyújtani, de miért siessen.
A virágkereskedés előtt is megállt. Aztán gondolt egyet, és befordult a boltba. Karácsony van, szállásadói csendesek, figyelmesek, és sohase zavarják. Visz nekik pár szál virágot.
Csáthy jól érezte magát a kis karácsonyfa mellett. Itt is csend volt, és halk beszéd. Valami tartózkodó köd, amely mindenre ráült, s az öröm, amelyet a rózsákkal szerzett, csak egy pillanatra csillant ki alóla. És egy szó sem esett arról, hogy az új lakó honnét jött, kik a szülei, és élnek-e? Ha kérdezték volna, talán ímmel-ámmal felel és tartózkodóbb lesz, mint valaha, de mivel nem kérdezték, szinte sokat beszélt magáról.
Így indult a barátság, amely egy év múlva a következő párbeszédhez vezetett.
- Tudja, Béla, hogy engem Petrovicsnak hívnak?
- Tudom - mondta Csáthy, és nem értette a kérdést.
- Tudja, hogy Magda is Petrovics, boldogult bátyám lánya?
- Tudom.
Az asszony arca kicsit elferdült és kemény lett. Kezét szívósan összekulcsolta, mintha önmagában fogódzna meg.
- Azért hozom ezt elő, mert látom Magda nyugtalanságát és a maga virágait.
- Én... - állt fel Béla.
- Üljön le, fiam. Én nagyon szeretem Magdát, és nagyon becsülöm magát. De még idejében van, ha megmondom, hogy...nekem nincs bátyám, nem vagyok özvegy, és Magda az én lányom...
Az a hallgatódzó köd, amelyet Béla oly sokszor nem értett, most felszakadt. Csend lett a szobában. Az asszony szemében könnyes elszántság, és Béla inkább ezt érezte, mint a titok szétbomlását. A Magda születése előtti dolgok oly távoliak voltak, hogy el sem értek hozzá.
Az asszony csak ült, de mintha megroskadt volna. Mintha elmúlt dolgok ültek volna görnyedt vállán, szeme riadt lett, mintha valahol régen, régen ostort suhogtatnának, és ez az ostor most levágni készül.
Béla felállt.
- Én tulajdonképpen...
- Ne válaszoljon most - és védően tartotta maga elé a kezét, mintha nem bírná el az ítéletet, amely most menthetetlenül elkövetkezik. - Maga erről nem beszél, elköltözik, és elfelejtik egymást. Megértem, ha a családja kifogásolná...
- Béla meghajolt, és még az utcán is az utolsó szavakat rágta: "ha családja kifogásolná..." Apjára gondolt, aki most derűsen ránézne, és azt mondaná: A lányát veszed el, fiam, vagy az anyját?...
...Ennek már két hónapja. Házasságát haza meg sem írta. Mi közük hozzá? A fiatalok azóta el se eresztették egymást. Szerelmük tulajdonképpen otthonukban bomlott ki, és úgy érezték, a vágyakból új és még nagyobb vágyak születtek.
Lakásuk csendesebb volt, mint máskor. A halk szavakból suttogás lett, és ebbe a boldog csendbe pattogó zizgéssel szólt bele egy levél. Lujzinak fia született - írta sógora -, kérlek, fogadd el a keresztapaságot.
- Azért nem kell leutaznom - mondta Béla -, nekem most sok dolgom van. Küldök majd ajándékot.
De Magda addig könyörgött, míg elhatározta magát az útra.
A vonat elindult, és Béla már bánta, hogy eljött. Este ért a kisvárosba, ahol át kellett szállni. A vicinális már ott pöfögött a külső vágányon. A kocsiban gyér világítás. Aludni próbált. Később felfigyelt. A szomszéd fülkéből Ilonka néni hangja vágott át hozzá...
- Láttam, fiam, hogyne láttam volna! Akkora, mint egy kukoricacső! Vörös kis poronty...Kár az ilyet világra hozni...
Béla szemébe húzta a kalapját , és felgyűrte a gallérját. Nem bánta jövendő keresztfia kukoricacső mivoltát, csak ide ne jöjjenek! Amikor a vonat elindult, a kattogás elnyomta a beszédet, de az állomások elég sűrűn következtek, és ilyenkor tudomást szerezhetett faluja viselt dolgairól. Az utolsó állomáson éppen Tamás Pista volt a boncoló asztalon.
- Nősül a szerencsétlen, hallottátok?
- Mondták...
- De hogy kit, de hogy kit? Fogóddzatok meg! Hiszen jól van szegény, nem is szép, azt mondják...én nem láttam, de azt tudom, hogy...el ne ájuljatok...törvénytelen! Értitek? Tör-vény-te-len!
- Szszsz...
Többet nem hallott Béla. Mintha kígyók sziszegtek volna az áldozat felett.
Először sziszegtek - gondolta -, aztán benyálazták, és rágják, rágják...
Megérkeztek.
Kinézett az ablakon. Ott állt sógora kocsija pislogó gyertyával, mellett a három vénasszony. A kocsis magyarázza, hogy kit vár, s Ilonka néni szigorúan nézi a vonatot. A vendég nyilván nem érkezett meg. Bélának most már le kellett szállni. A három vénasszony már pakol a kocsikra. Az övére is. Sötét van odakünt, szennyes hideg.
S a vonat lassan elindul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése