Simon Ágnes: Anyák napjára

Ébresztem a napot,

hogy ma szebben keljen.

Édesanyám felett

arany fénye lengjen.

Ébresztem a kertet,

minden fának ágát,

bontsa ki érette

legszebbik virágát.

Ébresztem a rigót

s a vidám cinegét,

dalolja mindegyik

legvígabb énekét.

Ébresztem a szívem,

forróbban dobogjon.

Az én édesanyám

mindig mosolyogjon.

Donászy Magda: Anyák napja (virágos jelenet)

Kisfiú:

Nevet az ég tiszta kéken,

Május napja fenn az égen,

Csillog, ragyog, mint a láng,

Arany fényét önti ránk.

Kislány:

Öntse, öntse, öntse is csak!

Megérdemli ez a szép nap!

Ki nem tudná, hát most hallja:

Édesanyák napja van ma!

Együtt:

Kis virágok keljetek hát,

Gyorsan, gyorsan, sok a dolgunk,

Tömérdek a jó kívánság

Amit mi ma szertehordunk!

1.   virág:

Én indulok legkorábban,

Dehogy adom én alább!

Ki lenne ott legelsőnek,

Ha nem a kék szarkaláb?

2.   virág:

Akihez én elmegyek ma,

Elmondom ma szépen:

Mosolyogva keljen mindig,

Mint a Nap az égen!

3.   virág:

Köszöntőt mondok én is,

Ahová betérek,

Hadd örüljön édesanya,

Ha álmából ébred.

4.   virág:

Én ugyan csak kint virítok,

Országutak mentén,

De azért az anyukáknak

Bizony senki nem kívánhat

Szebbet, jobbat, mint én!

5.   virág:

Búzavirág, margaréta,

Nézzetek csak mind ide:

Valaki még itt szunyókál!

6.   virág:

Persze, hát az estike!

7.   virág:

Ej, micsoda későn kelő!

Most sem vagy még ébren?

Azt várnád meg, míg a Hold

Jár odafenn az égen?

8.   virág:

Fogjunk össze mindannyian

Így jutunk csak sokra,

Mi leszünk az édesanyák

Ünnepi csokra.

Együtt:

Köszöntsük fel valamennyit,

Hajoljunk meg mélyen,

Így kiáltsunk: Ünnep van ma!

Minden drága édesanya

Éljen, éljen, éljen!

Iványi Mária: Nagyanyónak

Halkan, puhán

Szirom pereg,

Simogatja

Öreg kezed.

Piros szegfű,

Halvány rózsa,

Téged köszönt,

Nagyanyóka.

Cser Gábor: Mit adhatok

Anyukámat meglepem,

De kicsi a tenyerem,

Nem fér bele annyi virág,

Amennyire szeretem.

Kis kezemmel mit adhatok?

Csak az egész világot,

Vagy tán ami ennél is több,

E néhány szál virágot.

Lukács Angéla: Csak egy van

Sok-sok levél van a fán,

Mind hasonló forma,

Milliónyi levél közt

Mégsincs két egyforma.

A Földön sok gyermek él,

Milliárd is megvan.

De az egész világon

Belőlem csak egy van.

S ha egy nagy tér közepén

Tenger gyerek állna,

Közöttük az anyukám

Mégis rám találna.

Létay Lajos: Édesanya köszöntő

Nézd anya, de szép a reggel:kék az ég és süt a nap

Fák  rügyei  versenyeznek, melyik nyit ki hamarabb.

 Szívünkben is szép tavasz van, tiszta égű víg tavasz

Boldog tavasz  , Édesanyám amikor te rám kacagsz.

Georgi Dzsagorov: Anyámnak

Tündökletedet éj, szemembe zárom.

Komor hegyeknek táborára leltem.

Távolba kékült szirt az én irányom,

kovácsolt ég meg bérc deleje bennem.

És húz a völgy. Szalmával födve házak,

vetések közt szekérnek szallag-útja,

És két folyó fehérel kitárulva:

örökké váró karjai anyámnak.

/Ford.: Nagy László/

Csuka Zoltán: Anyámnak

A mélyből küldöm hozzád ezt a verset,

A régi-régi tartozást, anyám,

Úgy kiáltok most, mint gyermekkoromban

Sírtam feléd egy süket éjszakán.

Lidérces álomból riadtam akkor,

S nem találtam mást, csak csupasz falat,

S zokogtam félve, míg meg nem hallottam

Csitító, hívó, kedves hangodat.

Anyám te szültél engem, kínban és vérben,

S ebből fakad az öröm, szeretet,

Ebből a hit is, mellyel átöleltem,

S magamhoz vontam az embereket.

Örömnek s kínnak tarka szőttesében

Gyorsan peregnek múló napjaink,

De jaj, kinek magányos börtönében

Csupán az elmúlás árnyéka int.

De hangod szól, s az életet jelenti,

S mint egykor, ama süket éjszakán,

Kitárt karokkal most e szakadékból

Feléd fordulok, én szülő anyám.

Köszönöm néked sok-sok szenvedésed,

A keserűen édes életet

És azt, hogy itt is tündöklik fölöttem

Az el nem múló, örök szeretet.

Szergej Jeszenyin: Levél anyámhoz

Élsz-e, kedves, jó öreg szülém még?

Én is élek és köszöntelek!

A bukó nap esthajnali fényét

árassza el kis kunyhód felett!

Hallom, sokat buslakodol értem:

titkolva, hogy szived nyugtalan,

régimódi, ócska ködmönkédben

ki-kijársz az utra untalan,

és a kéklő esti derengésben

gyakran rémlik fel neked a kép,

mintha kocsmai verekedésben

finn kés járná át fiad szivét.

Semmi bajom, nyugodj meg, te drága,

hessegesd el lidércnyomásodat.

Nem hal ugy meg, hogy viszont ne látna,

nem oly részeges a te fiad.

Rád a régi szeretettel gondol...

Él bennem és éltet a remény,

hogy zakatoló, bomlott bánatomból

kis lakunkba visszatérek én.

Hazamegyek majd szüleimékhez,

mire vézna kertünkben a lomb

ujra zöld. Csak aztán föl ne ébressz,

mint nyolc éve, kora hajnalon.

Föl ne keltsd, mi szunnyad már örökre,

meg ne bolygasd kihunyt álmaim.

Elfáradtam, testem-lelkem összetörte

a koránjött sok csapás, a kín.

S ne tanits már imádkozni engem.

Nem kell! Nem visz út a múltba már.

Te vagy vigaszom, segítőm, életemben

te vagy az egyetlen fénysugár.

Édesanyám, ne szomorkodj értem,

ne legyen a szived nyugtalan.

Régimódi, ócska ködmönkédben

ne járj ki az utra untalan.

/Ford.: Urbán Eszter/

Falu Tamás: Szegény anyám

Szegény anyám sietett mindig,
Sietve kelt már hajnaltájon,
Nem kellett neki vekkeróra,
Egyformán ébredt télen, nyáron.
Tett-vett, dolgozott késő estig,
Keze alatt a munka égett,
Mindig még a harangszó előtt
Tálalta ő föl az ételt.
Más gyerekek még kinn játszottak
Boldog kis dalokat danázva,
Minket már kora szürkületkor
Lefektetett a puha ágyba.
Kertjében a palántázással
Minden szomszédot megelőzött,
S övé volt az első virágmag,
Mindég, mikor jöttek az őszök.
Az életet végigsiette,
Várt reá a nehéz öregség,
Túl járt már a kilencven éven,
Mikor sötét sírjába tették.
A halál karján odasétált,
Hol nincsenek percek, sem órák,
Siess néki a kedve szerint
Te lassú örökkévalóság.

Szenteleky Kornél: Az anyám

Milyen szomorú,

milyen szomorú,

ahogy itt állsz s ahogy elgondolom

a te öregséged.

Fáradt vagy, öreg vagy,

de felkelsz az ágyból

és borogatást teszel mellem köré.

És orvosságot öntesz a kanálba

öreg kezeddel, mely gyenge és reszketős,

mint őszi alkonyat kévéje,

mely sápadtan vibrál a szobában.

Dolgozol, folyton dolgozol,

hajolsz és emelsz

és szíved gyenge, rosszul végzi dolgát.

Az ajkad néma.

Karjaid ernyedtek és szárazak,

mint csüggedt, törött ágak

a fán.

Éjjel felriadsz minden neszre,

aggódva jössz át és kérdezed:

-      Kell-e valami?
Dolgozol, tipegve a napok sikló
hátán.
Ápolsz.
Szolgálsz, mint nagy urat
és nincsen pihenőd
és nincsen éjjeled,
örömöd nincsen, mint minden csúnya cselédnek
vasárnap.
Csak hétköznapok vannak alkonyodó életedben
görnyedt, gondtól ráncos,
fáradt, fekete és nagyon szomorú
hétköznapok.
Nem mosolyogsz, csak dolgozol.
Szolgálsz engem, mint nagy urat
és én nézlek.
Éjjel van, a szoba kihült,
te állsz öregen, őszen, fázósan előttem.
Nézlek.
Borogatást hozol, majd betakarsz,
mint nagyon régen, mikor kisfiú voltam.
Aztán lefekszel, de hallom éberléted.
Nem alszol.
Rám gondolsz, betegségemre, halálomra,
talán titkos könnyek is csorognak
fonnyadt arcodon,
de mikor ismét jössz, semmit se látni rajtad
és mondod:
- Meg fogsz gyógyulni, fiam.

Szolgálsz, mint nagy urat.
Mint utolsó őszi reményedet,
mert ha elmegyek,

sötét lesz életed.

Milyen szomorú ez.

S milyen szomorú,

ahogy így előttem állsz,

fáradtan, görnyedten, öregen

rendetlenül dobogó szivvel,

fojtott aggodalommal.

Tudom, hogy te más öregséget

álmodtál magadnak.

Csendet, melyben kávé és kalács

nyájas illata terpeszkedik.

Az emlékek muzsikálnak,

mint jámbor, csoszogós

zenélő óra.

A fiad erős lesz, gondoltad

és megvéd minden bajtól,

gazdag is lesz, úgy álmodtad

és kényelembe göngyöli fáradt tagjaidat.

A fiad gyenge és szegény

és nem ad reményt meg biztatást

fakuló alkonyatodnak.

A fiad Krisztus évében van

és a te öreg, beteg, szenvedő szivedbe

tőröket döf az Atya,

aki szeret minket.