Kosztolányi Dezső: Paulina

Az Aventinuson volt egy kurtakocsma. Matrózok jártak oda éjszakánként s piros bort iddogáltak.

Paulina, a kis maszatos konyhalány hordozta a tálakat. Vörös haja volt és kék szeme. Egyszer, amint elhaladt egyik asztal mellett a pörkölt hallal, valami kappadóciai hajóács ijedten a tunikájához kapott és fölugrott.

- Hol a pénzem? Megloptak! Tolvaj - rivallt - tolvaj.

Kavarodás támadt. Közben a tolvaj - egy hajóslegény - kereket oldott.

- Ez volt - mondták többen s körülvették Paulinát.

A lármára az utcáról két praetori katona rontott be, csörrenő karddal: az éji őrség. Elővették a rabszolgalányt.

- Ide azzal a pénzzel.

- Nincs nálam.

- Akkor velünk jössz, babám.

- Nem - sikoltott Paulina -, nem. Én ártatlan vagyok - s meg se moccant.

- Indulj - vezényelte az egyik katona - az alacsony és kancsal - s úgy meglökte a lányt, hogy az kitántorgott az utcára.

Ott megint csak állt, mint a cövek.

Erre a másik katona - a magasabbik - a karjához ért.

- Ne nyúlj hozzám - ordította a lány. - Hagyj engem. Mert megharaplak.

A katona nevetett. De amikor megragadta a karját, hogy előretuszkolja, a lány ráugrott, mint egy vadmacska s végigkarmolta az orrát.

Most a kancsal próbálkozott. Paulina hirtelen feléje fordult. Arcul köpte.

- Disznók - sivalkodott s kibomlott vörös haja és izzott kék szeme -, disznók. Emberek, segítsetek. Emberek, én egész nap dolgozom, szegény vagyok, ártatlan, esküszöm az anyám sírjára, az édesanyám sírjára, ártatlan. Emberek, emberek.

Az emberek, akik a csöndes nyári éjszakában ballagtak, ámulva nézték a két zsoldost. Dulakodtak a lánnyal, ököllel-karddal verték. Mégse bírtak vele.

Aztán fölnyalábolták s úgy vitték.

- Dögök - üvöltött a levegőben, kalimpálva lábaival -, dögök. Öljetek meg. Gyilkoljatok. De én kikiabálom, hogy ez a ronda, ez a kancsal, múltkor a kocsmában meg akart ölelni. Gazemberek, gazemberek. Mindnyájan gazemberek. Minden zsoldos gazember. Az uratok Caesar is gazember. Caesar is gazember. Jupiter - hadonászott a kezeivel az üres égbolt felé.

A szörnyű ordításra, mely nem csitult Róma utcáin, fölébredtek az emberek. Hálóköntösben, papucsban csoszogtak a kapuk elé s hallgatták ezt a vad rikácsolást, a hangot, az óriás hangot, mely utcáról utcára haladt, a rabszolgalánnyal együtt. Sárga telehold lebegett a Colosseum fölött.

Amikor Mutius Argentimusnak, a sztoikus bölcsnek villája elé értek, a lány még mindig átkozódott, dühöngött. Hangja el nem rekedve rikoltozott az éjszakában.

A bölcs ezen kései órán Rufusszal, a költővel csevegett az atrium szökőkútjánál. Mind a ketten fölálltak a márványpadról s bámultak, míg a jajveszékelő némbert el nem cipelték. De hangját még ezután is sokáig hallották a sötét kis utcákból.

- Miért kiabál? - kérdezte a bölcs. - Mit akar?

- Igazságot - felelte a költő.

- Nevetséges - jegyezte meg a bölcs. - Minden indulat nevetséges.

- Minden indulat fönséges - szólt a költő. - Milyen fönséges volt ez a lány, milyen hatalmas. Aki haragszik, az, akinek igaza van, hatalmas. Ennek a lánynak is igaza lehet.

- Miért gondolod?

- Mert úgy haragudott.

- Mit ér vele? - kérdezte tűnődve a bölcs. - Az őrszobában majd agyba-főbe verik. Vagy el se jut odáig. Belökik a Tiberisbe.

- Az mindegy - mondta a költő. - Az igazság az utcán ment és ordított. Mi pedig meghallottuk a szavát. Fölriadtunk ágyunkból, nem bírtunk többé aludni, nem tudjuk folytatni előbbi vitánkat. Róla gondolkozunk. Az igazságról. Lásd, még mindig erről beszélünk. Ez is valami.