Szeretek én így, munka után, amikor
elnehezűl
a kar és komor háborgásaiban elcsitul
a lélek,
könyökleni még sokáig szótalan, a
füst kis lobogói
mellett, lassan elmerengni, mikor a
fák már feketéllnek.
Amikor a szelíd, koraesti fényben a
nehéz, rézből
vert levelek lélegzetét hallom, s
köztük mint szív kigyúl
s verdes az első piros csillag, s az
úton lágy döccenéssel
rengeti feszes tőgyét a csorda,
amikor lealkonyúl.
Ha
arcomra pöccen egy-egy estéli bogár, múlatok rajta,
fölemelem,
s útjára küldöm a búgó kicsi vándort, az esti
homálynak,
s figyelem, ahogy röpül, mint pici lámpás,
s nekiszáll
a nagy éji sötétnek, szerelmes párját keresni.
Keresni
téged, így indultam én is, a mellemen átparázsló
szívvel,
vakon, de tudtam, egyszer mégis megtalállak!
Nem
rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót,
testvér-vonzású
testet a kéken lehulló esti árnyak.
Virrasztani
így, még munka után, szeretek merengni,
hallani,
hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak,
a
férfi-felelősség súlyát mérni bennem, s figyelni lassan
szárnya
csattogását, részeg rikoltását a ködben elhúzó
vadmadárnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése