Úgy fáj az őszben életünk mulása,
mint az éjfélt ütő óraharang
tizenkét szomorú, nagy kondulása...
Mi vigasztaljon, hogyha a világban
a lomb, az ősz, a halál is halott?
Eddig úsztunk az édes-szennyes árban,
s az édes-szennyes ár ma megfagyott.
Itt állok, s messze gondolok, a nyárra,
hihetetlen, hogy lett volna nyarunk!
Ó, bár álmomba szöknének virágba
a fák, melyekben dús emléke zsong!
- Ki rémített rám, hogy "nem leszel
boldog,
ha nincs bajod, világét siratod:
nem vagy különb, mint jajgató bolondok,
kiknek a sírás édes, víg dolog."
Víg őszi sírás - bús tavaszi ének:
édes fájás - keserű kéj: nem egy?
A könnytelen zokogás Istenének
áldoztad fel egyetlen életed!
És szeretnéd, ha sok hosszú nyárfa,
mely annyi évszakot visel belül,
mind, egytől-egyig emlékedre állna
s hirdetné életed végtelenül,
hirdetné, hogy a Földön te sirattad
legtöbbször a szomorú őszi fát,
a rózsatőt, melyet a földbe raktak,
s mindazt, mi téged többé sose lát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése