Búsan kondul az estharang
Ez alkonyórán, csendesen fülembe zengve.
Megcsalt lelkem az öröklét titkán merengve,
Reményre ébred itt alant.
És ha a szél, e zord vándor nagy ívben
Végigszáguld a néma temetőn,
Bensőm nem rándul össze reszketőn,
Mi benne él, gyökeret vert e szívben.
A sors a szárnyas, élő szellemet
Nem pusztíthatja ki belőlem, érzem,
De jaj, e földön majd mi óvja meg
A bamba kéj s otromba vád kereszttüzében?
Míly pajzsa lesz a szenvedély
S a talpnyalók gonosz ármánya ellen,
S ha majd ráront az érthetetlen,
Másoknak furcsa, vad szeszély?
Táplálék nélkül mind kihúnynak
A lángok fenn a szirteken:
Mert kő a rideg hallgató csak,
Kíséreld meg és tárd fel lelkesen
Előtte forrását az üdvnek és derűnek:
Hol érezni kell, dől belőle a beszéd,
Tökélyét, lám, az egyszerűnek
Nem érti és nem tudja, mi a szép -
Mint az, ki befogadni vágyik e világot
S isteni lelke kínok árán győzve tart,
Repül az ég felé, hol nincs se gát, se part -
S övé a végtelen szabadság, mire vágyott.
/Ford.: Mándy Stefánia/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése