Koporsót vittek, egyszerű fekete koporsót...
A festék nem fénylett rajta, mert a lelket – a firnejszt az asztalos kihagyta belőle, hiszen még ez sincs megfizetve, ez a világtalan feketeség... ez is csak amolyan ráadás, hogy no – ez is legyen hát, hiszen ő is ember volt, aztán mégsem lehet megtagadni tőle ezt a tisztességet, hogy hát gyászolnak érted: Csuri János...
No, de ha a koporsó nem is volt a legszebb, mondjuk olyan, mint amilyent díszes üvegszekéren visznek a megboldogultnak, azért a vivése mégis szebb volt... igaz ugyan, hogy az alját csak az asztalos inas vitte a kerek koponyáján, amit úgy egyensúlyozott, ha a két karja kifáradt a tartásban, mint ahogyan a legutolsó búcsún látta egy erre vetődött kötéltáncostól akinek a feje egy lépéssel mindig előbbre volt, mint a lába, nyilvánvalóan azért, hogy a láb ne lássa a koporsó mélységét... De a koporsó fedelét azt maga vitte Mári. Az özvegy.
Szépen vitte. Maga elé tartotta, mintha csak ölelné... Olyan ember volt az, már mint a Csuri János, akinek a koporsóját is ölelni kell... a szívére szorítja hát, hogy annak a melege még a halálban is melegítse immár fagyos örökágyát.
A falu főutcáján szaporán lépkedtek. Ott nincs ismerős, aki érdeklődne Csuri János után. Hiszen János tavasszal mindig útra kelt, mint a fecske és csak tél felé került haza – melegedni. Kubikos volt - föld embere... Nem olyan, mint aki magot vet a földbe, mert annak van nagy öröme, az látja csírázni, életre kelni a magot, amit elvetett. A kubikosnak a föld nem ad ilyen örömet – neki nincs csírázás, s megdöbbentő életre kelés... csak nagy, nehéz komolyságai vannak... földnehéz hallgatásai. Neki a föld: egy talicskányi teher, ami örökké a szívén lóg, aztán a szíve ettől a tehertől lassabban ver, nehezebben mozdul...
Hallgatag ember volt a János, nem nagyon kényeztette szóval a kis családját, de a kenyerét bekereste pontosan. Amikor hazajött, megvette egyszerre az egész évre való kenyeret, meg azt a kis gúnyát, amire szüksége volt a családnak. Aztán egész télen rőzsét vágott, megfonta a szép fehér vesszőkből a kenyérkosarakat, magas virágállványokat. Mindig kenyérnek, mindig virágnak. Önmagára alig költött. Télen, amíg itthon volt, újra átszabta, dolgozta-foltozta a ruháit, csakhogy minél kevesebb legyen a kiadása. De a családtól nem sajnálta, annak új ruhát vett.
Mindez eszébe jutott Csuri Márinak... Máskor ilyenkor milyen nagy volt az öröm a háznál... Most meg csak hazajött agyonfáradtan, ágynak esett és vége...
Amint kiértek a putrik, meg a nádfedeles házikók tájára, ott már lassabban ment a haladás. Különös világ ez itt... alig lehet már megérteni ennek a világnak a lakóit! Hiába száll felettük a repülőgép – nem érdekli őket; de amikor a fecskék jönnek, akkor nem tudnak aludni valami áldott nagyébredésű boldogságtól, olyan messziről jött boldogságtól, mint a fecskék aranyködű útja... És amely ház fecskéje nem jön meg, ott gyászol a ház...
Nagy baj ér bennünket – mondják.
Csodálatos fészkek ezek a putrik, meg ezek a nádfedeles kunyhók. A falu közepétől egyre küljebb szorulnak... Onnan jön valami rideg, kérlelhetetlen akarat, ami töri, pusztítja őket!...
Hát mikor Mári ebbe a külső világba került, bizony meg kellett állnia majdnem minden háznál... itt rokon volt mindenki: aranyködszemű, megértő rokon...
Hát eltemeted, Mári?
Csuri Mári megáll: meghalt a lelkem, elment... nem hiába, hogy nem jött meg a fecskénk. Szegény Jánosom nem akart addig elmenni, amíg a mi ereszünk alá is meg nem jön a tavasz csicsergő, szent madara... még az utolsó éjjel, mikor már mennie kellett, még akkor is leste őket, hogy: hátha mégis... hátha megjött a mi madarunk is, csak játszik a szívünkkel...
Gyere János, mondtam neki, ne hagyj így el... már talán nem is szeretsz?
Szeretlek, mán hogyne szeretnélek!... no de ilyent?!... csodálkozott rám égő közelséggel az az áldott két barna szeme... De fáj az, hogy nincs fecskénk! És csak leste a sötétedő éjszakát... Úgy éjféltájban bejött. Megölelt és megcsókolt. Talán soha olyan erősen, mint akkor...
Van fecskénk! – suttogta és csak úgy reszketett a szíve verésétől...
Úgy fogtam! – mondta hirtelen és a feje odaesett mellém a vánkosra... úgy fogtam, hogy nektek is legyen fecskétek!
Hun van? – kérdeztem tőle.
A fészekben.
Kirepül abból, János. Nem ő csinálta magának... Látod, te is mindig visszajössz ide, mert mégis csak ez a házad, a te istenlátta fészked... akármerre jársz is, ha szebb házban laknál is, csak ide jössz melegedni... kirepül az János!
Jaj – mondta és éreztem, hogy sír – de nehéz szókat mondasz!
Hát bizony, ölelte magához Mári a koporsófedelet újra, soha sem volt olyan nehéz éjszakánk, mint az!
Menne már haza a kedves halottjához, de a hallgatósága nem engedi... Hiszen Mári ennek az életből kiszorult kis világnak – ahol ők egyre jobban pusztulnak – az ő vályogfészkes életüknek a folyását meséli... aztán érzik, hogy ez nagyon nagy valami... hiszen akármelyikükkel megtörténhetik, hogy nem jön meg a fecskéjük...
Elámult szemmel nézik a koporsót, ahol nem csak Csuri János alussza majd az örök álmot – hanem ennek az ő világuknak egyik megszakadt szívű szépsége is...
Aztán elrepült-e a fecske, kérdik előre megérezve a felelet fájó nagyságát... hiszen elrepült már a Csuri János is... nem jön meg többet télre, hogy tavaszt hozzon a kis házba.
El... János bezárta a fészket puha tollakkal, azt gondolta, ha a teste, a vére melegét itt hagyja a fészekben – akkor itt marad nálunk... de a fecske addig vergődött, amíg csak a fészek szét nem romlott, aztán elrepült.
Nem lehet fecskét fogni, mondja valaki, csak ha magától – akkor marad meg... ilyen az!
János aztán reggel nem is akart elmenni. Maradjunk együtt! mondta. Ha baj talál lenni, legalább együtt küzdünk ellene. De mikor a Kószó András eltalicskázott a házunk előtt, valami nagy vergődés fájult fel benne. Így vergődhetett a sötétben eltévedt, megfogott fecske... A bezárt, úttalan fájdalom. Ami olyan erős, hogy nincs szava. Sajnálni kellett Jánost, úgy vergődött.
Menj hát akkor! – mondtam neki síró szívvel.
Ment az szegény, de kétszer is visszajött. Maradni akart, de nem tudott. Ha láttátok volna, hogy kínlódott!... Csak sírtunk... a szavunknak nem volt ereje... Elveszett a szavunk valahol...
Kószó Anna, az András felesége jött futva a beszélők felé: Mári, gyere csak Mári!... De ilyent?! Úgy elfulladt az izgalomtól, hogy beszélni sem tudott.
Mi az? – ijedt meg Mári. Talán csak nem történt valami baja a Péterkémnek?
Nem, azaz, hogy mégis... a Péterkének testvére jött!
Mári majdnem leejtette az ölelve tartott koporsófedelet: testvérje?
Az... egy öreg asszony hozta. Azt mondja a Csuri János fia... aztán, hogy ő már öreg, hogy közel érzi a halálát, hogy elhozta a kis unokáját az apjához...
Az apjához,!
Igen... azt mondja, hogy abba a faluba valók, ahol már hét éve csinálják a Duna gátjait és hogy a János ő náluk lakott kezdettől fogva... a múlt ősszel esküdött volna meg a lányával, hogy törvényes nevet adjon a fiának, de szegény lánya már régen betegeskedő volt és még az esküvő előtt meghalt... pedig egy-két nap volt csak még a szép esküvőig!
Jaj! – kapott a szívéhez Mári. Jaj!... És elesett volna, ha meg nem fogják.
Menjünk, menjünk! – sápadozott Mári. Szűzanyánk, Mária is szenvedett...
Majd visszük a koporsót!
Nem, adjátok csak ide! – és magához szorítva elindult.
Éppen mikor megérkezett Mári az utolsó ágy fekete fájával, akkor mondta az idegen öreg asszony:
Igen, ez az, ez a Jánoska apja!
Igaz ez János? – sírta el magát Mári az ágy mellett, amelyben az életét élte vele.
De János nem felelt... Meleg barna szemei becsukódottak voltak és a hallgatag szája hideg.
Miért nem én fekszem helyetted így? – zokogott az özvegy. Péterkém! – neked nem is volt apád!
Jó ember volt az, mint egy falat kenyér! – mondta az öreg asszony... csak azt nem tudtuk miért hagyott el bennünket minden ősszel?! Most már tudom...
Jaj! – sírt Mári, most már én is tudom, hogy miért ment el mégis, amikor nem jött meg a fecskénk!
Ekkor a nagy, hatalmas szál Kószó András hangosan felzokogott...
András! – sikoltott fel Anna, a felesége, iszonyú szorongással, miért sírsz?!
Az idegen asszony figyelmesen nézett Kószó Andársra: nini, a szomszédunk, mondta örvendve, ő tudja, hogy ez a kis fiú Csuri János fia, hiszen neki is van egy kis lánya, aki a mi Jánoskánk pajtása.
Jaj! – esett össze Kószó Anna.
András ráborult a kis sápadt asszonyra: Anna, Annusom! nézz rám!... nézz rám!
Az asszonyok kővé meredten néztek egymásra...
Hiszen úgy szeretlek! – zokogott Annus... de ha el kellett menni!... a kenyérért... olyan messzi!... osztán nem tudtunk élni a családunk nélkül... titeket kerestünk az ölelésben... ott álmodtunk az elveszett boldogságról... jaj, hiába volt az ölelés nem voltunk boldogok!... csak a sírunkat ástuk egyre mélyebbre... A Jánosnak is ez a boldogtalanság vitte el az életét... Mi olyan fecskék vagyunk - szokta mondani – akiknek nincs tavasz!... Tavasztalanok!
Gyere kis fiam! – szólt sírástól fojtott szóval az idegen öreg asszony – gyere kis fiacskám, meghalt az apád...
Miért halt meg az enyém? – szólt a kis gyerek, nézd, az Iluskáé él! – mutatott a felesége lecsuklott fejét simogató Kószó Andrásra.
Azé is meghalt! – suttogta az öreg asszony.
De akármilyen csendben is mondta, a népek meghallották... mert ebben a suttogásban az a vihar tombolt, ami a putrik és nádfedelű kunyhók tavaszát oltogatja... ami Csuri Jánost a nagy folyam partjára sodorta tavasztalan ölelésbe...
A kis Péterke könnytelen szemmel nézett hol halott apjára, hol messziről jött testvérkéje idegen arcára a koporsófedeles csendben...
Azt mondják: a testvére, pedig nem is látta soha...
A festék nem fénylett rajta, mert a lelket – a firnejszt az asztalos kihagyta belőle, hiszen még ez sincs megfizetve, ez a világtalan feketeség... ez is csak amolyan ráadás, hogy no – ez is legyen hát, hiszen ő is ember volt, aztán mégsem lehet megtagadni tőle ezt a tisztességet, hogy hát gyászolnak érted: Csuri János...
No, de ha a koporsó nem is volt a legszebb, mondjuk olyan, mint amilyent díszes üvegszekéren visznek a megboldogultnak, azért a vivése mégis szebb volt... igaz ugyan, hogy az alját csak az asztalos inas vitte a kerek koponyáján, amit úgy egyensúlyozott, ha a két karja kifáradt a tartásban, mint ahogyan a legutolsó búcsún látta egy erre vetődött kötéltáncostól akinek a feje egy lépéssel mindig előbbre volt, mint a lába, nyilvánvalóan azért, hogy a láb ne lássa a koporsó mélységét... De a koporsó fedelét azt maga vitte Mári. Az özvegy.
Szépen vitte. Maga elé tartotta, mintha csak ölelné... Olyan ember volt az, már mint a Csuri János, akinek a koporsóját is ölelni kell... a szívére szorítja hát, hogy annak a melege még a halálban is melegítse immár fagyos örökágyát.
A falu főutcáján szaporán lépkedtek. Ott nincs ismerős, aki érdeklődne Csuri János után. Hiszen János tavasszal mindig útra kelt, mint a fecske és csak tél felé került haza – melegedni. Kubikos volt - föld embere... Nem olyan, mint aki magot vet a földbe, mert annak van nagy öröme, az látja csírázni, életre kelni a magot, amit elvetett. A kubikosnak a föld nem ad ilyen örömet – neki nincs csírázás, s megdöbbentő életre kelés... csak nagy, nehéz komolyságai vannak... földnehéz hallgatásai. Neki a föld: egy talicskányi teher, ami örökké a szívén lóg, aztán a szíve ettől a tehertől lassabban ver, nehezebben mozdul...
Hallgatag ember volt a János, nem nagyon kényeztette szóval a kis családját, de a kenyerét bekereste pontosan. Amikor hazajött, megvette egyszerre az egész évre való kenyeret, meg azt a kis gúnyát, amire szüksége volt a családnak. Aztán egész télen rőzsét vágott, megfonta a szép fehér vesszőkből a kenyérkosarakat, magas virágállványokat. Mindig kenyérnek, mindig virágnak. Önmagára alig költött. Télen, amíg itthon volt, újra átszabta, dolgozta-foltozta a ruháit, csakhogy minél kevesebb legyen a kiadása. De a családtól nem sajnálta, annak új ruhát vett.
Mindez eszébe jutott Csuri Márinak... Máskor ilyenkor milyen nagy volt az öröm a háznál... Most meg csak hazajött agyonfáradtan, ágynak esett és vége...
Amint kiértek a putrik, meg a nádfedeles házikók tájára, ott már lassabban ment a haladás. Különös világ ez itt... alig lehet már megérteni ennek a világnak a lakóit! Hiába száll felettük a repülőgép – nem érdekli őket; de amikor a fecskék jönnek, akkor nem tudnak aludni valami áldott nagyébredésű boldogságtól, olyan messziről jött boldogságtól, mint a fecskék aranyködű útja... És amely ház fecskéje nem jön meg, ott gyászol a ház...
Nagy baj ér bennünket – mondják.
Csodálatos fészkek ezek a putrik, meg ezek a nádfedeles kunyhók. A falu közepétől egyre küljebb szorulnak... Onnan jön valami rideg, kérlelhetetlen akarat, ami töri, pusztítja őket!...
Hát mikor Mári ebbe a külső világba került, bizony meg kellett állnia majdnem minden háznál... itt rokon volt mindenki: aranyködszemű, megértő rokon...
Hát eltemeted, Mári?
Csuri Mári megáll: meghalt a lelkem, elment... nem hiába, hogy nem jött meg a fecskénk. Szegény Jánosom nem akart addig elmenni, amíg a mi ereszünk alá is meg nem jön a tavasz csicsergő, szent madara... még az utolsó éjjel, mikor már mennie kellett, még akkor is leste őket, hogy: hátha mégis... hátha megjött a mi madarunk is, csak játszik a szívünkkel...
Gyere János, mondtam neki, ne hagyj így el... már talán nem is szeretsz?
Szeretlek, mán hogyne szeretnélek!... no de ilyent?!... csodálkozott rám égő közelséggel az az áldott két barna szeme... De fáj az, hogy nincs fecskénk! És csak leste a sötétedő éjszakát... Úgy éjféltájban bejött. Megölelt és megcsókolt. Talán soha olyan erősen, mint akkor...
Van fecskénk! – suttogta és csak úgy reszketett a szíve verésétől...
Úgy fogtam! – mondta hirtelen és a feje odaesett mellém a vánkosra... úgy fogtam, hogy nektek is legyen fecskétek!
Hun van? – kérdeztem tőle.
A fészekben.
Kirepül abból, János. Nem ő csinálta magának... Látod, te is mindig visszajössz ide, mert mégis csak ez a házad, a te istenlátta fészked... akármerre jársz is, ha szebb házban laknál is, csak ide jössz melegedni... kirepül az János!
Jaj – mondta és éreztem, hogy sír – de nehéz szókat mondasz!
Hát bizony, ölelte magához Mári a koporsófedelet újra, soha sem volt olyan nehéz éjszakánk, mint az!
Menne már haza a kedves halottjához, de a hallgatósága nem engedi... Hiszen Mári ennek az életből kiszorult kis világnak – ahol ők egyre jobban pusztulnak – az ő vályogfészkes életüknek a folyását meséli... aztán érzik, hogy ez nagyon nagy valami... hiszen akármelyikükkel megtörténhetik, hogy nem jön meg a fecskéjük...
Elámult szemmel nézik a koporsót, ahol nem csak Csuri János alussza majd az örök álmot – hanem ennek az ő világuknak egyik megszakadt szívű szépsége is...
Aztán elrepült-e a fecske, kérdik előre megérezve a felelet fájó nagyságát... hiszen elrepült már a Csuri János is... nem jön meg többet télre, hogy tavaszt hozzon a kis házba.
El... János bezárta a fészket puha tollakkal, azt gondolta, ha a teste, a vére melegét itt hagyja a fészekben – akkor itt marad nálunk... de a fecske addig vergődött, amíg csak a fészek szét nem romlott, aztán elrepült.
Nem lehet fecskét fogni, mondja valaki, csak ha magától – akkor marad meg... ilyen az!
János aztán reggel nem is akart elmenni. Maradjunk együtt! mondta. Ha baj talál lenni, legalább együtt küzdünk ellene. De mikor a Kószó András eltalicskázott a házunk előtt, valami nagy vergődés fájult fel benne. Így vergődhetett a sötétben eltévedt, megfogott fecske... A bezárt, úttalan fájdalom. Ami olyan erős, hogy nincs szava. Sajnálni kellett Jánost, úgy vergődött.
Menj hát akkor! – mondtam neki síró szívvel.
Ment az szegény, de kétszer is visszajött. Maradni akart, de nem tudott. Ha láttátok volna, hogy kínlódott!... Csak sírtunk... a szavunknak nem volt ereje... Elveszett a szavunk valahol...
Kószó Anna, az András felesége jött futva a beszélők felé: Mári, gyere csak Mári!... De ilyent?! Úgy elfulladt az izgalomtól, hogy beszélni sem tudott.
Mi az? – ijedt meg Mári. Talán csak nem történt valami baja a Péterkémnek?
Nem, azaz, hogy mégis... a Péterkének testvére jött!
Mári majdnem leejtette az ölelve tartott koporsófedelet: testvérje?
Az... egy öreg asszony hozta. Azt mondja a Csuri János fia... aztán, hogy ő már öreg, hogy közel érzi a halálát, hogy elhozta a kis unokáját az apjához...
Az apjához,!
Igen... azt mondja, hogy abba a faluba valók, ahol már hét éve csinálják a Duna gátjait és hogy a János ő náluk lakott kezdettől fogva... a múlt ősszel esküdött volna meg a lányával, hogy törvényes nevet adjon a fiának, de szegény lánya már régen betegeskedő volt és még az esküvő előtt meghalt... pedig egy-két nap volt csak még a szép esküvőig!
Jaj! – kapott a szívéhez Mári. Jaj!... És elesett volna, ha meg nem fogják.
Menjünk, menjünk! – sápadozott Mári. Szűzanyánk, Mária is szenvedett...
Majd visszük a koporsót!
Nem, adjátok csak ide! – és magához szorítva elindult.
Éppen mikor megérkezett Mári az utolsó ágy fekete fájával, akkor mondta az idegen öreg asszony:
Igen, ez az, ez a Jánoska apja!
Igaz ez János? – sírta el magát Mári az ágy mellett, amelyben az életét élte vele.
De János nem felelt... Meleg barna szemei becsukódottak voltak és a hallgatag szája hideg.
Miért nem én fekszem helyetted így? – zokogott az özvegy. Péterkém! – neked nem is volt apád!
Jó ember volt az, mint egy falat kenyér! – mondta az öreg asszony... csak azt nem tudtuk miért hagyott el bennünket minden ősszel?! Most már tudom...
Jaj! – sírt Mári, most már én is tudom, hogy miért ment el mégis, amikor nem jött meg a fecskénk!
Ekkor a nagy, hatalmas szál Kószó András hangosan felzokogott...
András! – sikoltott fel Anna, a felesége, iszonyú szorongással, miért sírsz?!
Az idegen asszony figyelmesen nézett Kószó Andársra: nini, a szomszédunk, mondta örvendve, ő tudja, hogy ez a kis fiú Csuri János fia, hiszen neki is van egy kis lánya, aki a mi Jánoskánk pajtása.
Jaj! – esett össze Kószó Anna.
András ráborult a kis sápadt asszonyra: Anna, Annusom! nézz rám!... nézz rám!
Az asszonyok kővé meredten néztek egymásra...
Hiszen úgy szeretlek! – zokogott Annus... de ha el kellett menni!... a kenyérért... olyan messzi!... osztán nem tudtunk élni a családunk nélkül... titeket kerestünk az ölelésben... ott álmodtunk az elveszett boldogságról... jaj, hiába volt az ölelés nem voltunk boldogok!... csak a sírunkat ástuk egyre mélyebbre... A Jánosnak is ez a boldogtalanság vitte el az életét... Mi olyan fecskék vagyunk - szokta mondani – akiknek nincs tavasz!... Tavasztalanok!
Gyere kis fiam! – szólt sírástól fojtott szóval az idegen öreg asszony – gyere kis fiacskám, meghalt az apád...
Miért halt meg az enyém? – szólt a kis gyerek, nézd, az Iluskáé él! – mutatott a felesége lecsuklott fejét simogató Kószó Andrásra.
Azé is meghalt! – suttogta az öreg asszony.
De akármilyen csendben is mondta, a népek meghallották... mert ebben a suttogásban az a vihar tombolt, ami a putrik és nádfedelű kunyhók tavaszát oltogatja... ami Csuri Jánost a nagy folyam partjára sodorta tavasztalan ölelésbe...
A kis Péterke könnytelen szemmel nézett hol halott apjára, hol messziről jött testvérkéje idegen arcára a koporsófedeles csendben...
Azt mondják: a testvére, pedig nem is látta soha...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése