Elbeszélem, mi történt Mitruval, a bocskoros kisfiúval, aki több időt élt a bárányok, mint az emberek között.
Tizenegy éves volt. Kis növésű, sovány gyermek. A falut, ahol született, Borznak hívták és sötét volt a nagy hegyektől és nagy erdőktől, amelyek körülvették. A hegyekből komoly nagy emberek tördelték és robbantották a sziklákat, hogy az apróra zúzött köveket elküldhessék országutak javítására, házak építésére. Kifejtő bánya is volt Borz határában. Itt dolgoztak a felnőtt emberek. És a pénzen, amit nehéz munkájukért kaptak, ennivalót vettek a családjuknak. Szeretettel és munkával segítették egymást. Egy család volt az egész falu. Mindenki fehér ruhában járt és úgy hasonlítottak egymáshoz, mint egyik síró gyermek szokott hasonlítani a másikhoz.
Itt élt Mitru. Kedves kicsi házuk volt a alu aljában. Vályogból rakott, apró ablakú, fehérre meszelt kis ház. Úgy építették, mint a fecske a fészket, azzal a különbséggel, hogy a Mitru családja nem a szájára hordta az építőanyagot, hanem erős két karjával.
Alig lakott Mitru otthon. Volt 32 juhuk, azokat őrizte a hegyek közt, s csak szombat este ment le a faluba tisztát váltani. Egész hétre vitt ennivalót magával. Ha megszáradt hat nap alatt a kenyere, tejjel puhította meg.
Mitrunak a társasága és egész világa a juhnyáj volt. A lakása egy kis kaliba, a vagyona egy furulya, meg az a sok szép mese, amit hallott valamikor és hitt bennük igazán és komolyan. Szép lassan kóborolt a 32 barátjával a legzöldebb füves helyen, le s fel a hegyoldalon. A faluba egész jól be lehetett onnan látni. Ha kocsi száguldott keresztül a falun és porfelhőt szalasztott a levegőbe, vagy görbült csőrű sárga madarak apró csirkék felett kerengtek, - Mitru jól látta. A fiúkat is jól látta onnan Mitru. És sokszor vágyott ő is golyózni, sárkányt eregetni. De, szegény nem jöhetett össze a fiúkkal, mert ha volt is fú, aki állatot őrizett, messze legeltettek egymástól.
Sok-sok mesét tudott Mitru és számolni is tudott 43-ig. Rögtön észrevette, ha egy jószága eltévedt. Iskolába soha nem járt. El sem képzelte, mi az. Egyszer hírlett, hogy tanító jön a falujokba, ahol még nem volt iskola soha. Egy szép őszi reggel már palatáblával indultak Mitru falubeli pajtásai az iskolába. Egy hét múlva meg könyvvel. Hogy fájt Mitrunak, hogy a juhokat kellett őriznie, most, amikor a többiek már írnak is és három hónap múlva, egy szombat este, már mutattak is a fiúk egy szép éneket a könyvből, amelyet megtanultak! Ettől kezdve Mitru nem törődött a juhokkal, csak könyvre gondolt, meg versekre, mesékre, énekekre. Ő is tudott faleveleket meg mezei virágokat rajzolni, kis kosarakat is font. És olyan gyönyörűen furulyázott, hogy még a nagyon is szívesen hallgatták. De most belátta, hogy ez nem ér semmit. Mert a könyvben betűk vannak, a betűkben mesék. Olyanok, amilyeneket még nem hallott Mitru. Nem győzte várni a szombat estét, és amikor elérkezett, átment a szomszédjukhoz, ahonnan három gyermek is járt iskolába. Aztán mit gondolt, mit nem, a gerendáról ellopott egy könyvet.
Reggel, ahogy a világosság teregetni kezdte bátorító fehérségét és meg lehetett különböztetni a faleveleket az ágaktól, Mitru elészedte a könyvet – és úgy reszketett a keze, mint a félszárnyon fogott pillangó szokott. Nyálazta az ujját és forgatta a lapokat, amiknek a szélei egymáshoz tapadtak a Mitru mocskos, nedves ujjától. De ő olyan boldog volt. Nem adta volna a könyvet egy ezüst furulyáért, még egy nagy ostorért, - de talán egy csikóért sem.
Az első lapon állottak a magánhangzók és Mitru elnevezte őket. Az á lett a sárkány, az i betűt királylánynak nevezte el. Az o és ő a király és a királyné, aztán az u és ü a szél és víz. Így képzelte, hogy akikről a mesékben szó van, azok betűk. És olvasni kezdett Mitru. Hát, gyönyörű szép mesék jöttek elő a betűkből! Mitru nem is tudta, mit csinál, amikor ő gondol hozzá mindent a sok betűalakhoz! Azt hitte, így van, ahogy ő olvassa és igen boldog volt. Hangosan mondta, amit a betűk változatossága alkotott. Nem hallotta azt senki, csak a legelésző juhok, meg az a drága kedves napfény és falombok, meg szikladarabok.
Mitru kezében volt az egész világ titka. Ő vitte bajba a királykisasszonyt, és ő is mentette meg. Neki fogadott szót a vizek királya, a szelek fejedelme és minden a meséibe került, ami csak élt a világon, azaz amiről eddig tudott Mitru. Csak olyasmit tudott mondani, ami soha nem történhetik meg. És ezért igen szép volt minden meséje. Csakhogy egyszerre mi történt?
Egy nagy tudós, aki minden hegyből kődarabokat gyűjtött, valahogy a Mitru falujába tévedt. Épp oda, ahol Mitru legeltetett. Rájött a Mitru titkára, hogy mennyi szépet, furcsát tud kigondolni ez a pásztorfiú. A tudós szerette volna, hogy ezekről a mesékről tudjon más is. Ezért rábeszélte Mitru szüleit, hogy adják oda neki a fiút, hadd tanítsa. Inkább ő ad annyi pénzt, amennyiért egy másik pásztort lehet tartani a juhok mellett.
Mitru meg sem gondolhatta, mi lesz és hogy lesz. Elvitték. Le kellett tenni a bő fehér nadrágot. Fekete térdig érő nadrágot, harisnyát, cipőt és kalapot kapott. Olyan volt mindez, mint egy csodás álom...
A tudós háza városban volt. És amikor Mitru másnap lefeküdt, úgy szorongatta a félelem a nagy városi szobában, mint az egeret a macska szeme. Egy kattogó varrógéptől szörnyen megijedt. Amikor meg autóra ültette a tudós, hogy az iskolába vigye, a világ legborzasztóbb rettegését kellett kiállania. A meséibe a legborzasztóbb dolgokat beleképzelte, hogy aztán minden jóra fordulhasson. De most? Ez a sok csoda nem hasonlított semmihez.
Az iskolába értek. Padba kellett ülnie. Őri gyerek csúfolódó nevetését eltűrnie és hallgatnia mozdulatlanul, hogy mit mond a tanítókisasszony. A betűket kellett tanulnia. A nevükön, ahogy az egész világ ismeri őket, nem ahogy Mitru nevezte eddig.
Ó, de szomorú lett minden itt! Az iskolás gyermekek nem tudtak furulyázni, ostort pattogtatni. Még fel sem néztek, ha madár röpült. Hogy is lehet így élni? Nem Mitrunak való élet volt ez! Elkomorodott. Idegen lett mindenhez. Félt mindentől és mindenkitől. Nem is bírta itt soká. Mert kiforgatták a meséiből, elhozták a juhait. Jót akart a tudós és nagy rosszat tett. El is jött tőle Mitru, minden búcsúzás nélkül egy vasárnap reggel...
Kijött a nagy vaskapun és elindult, ki a városból, a szabad mezők felé. Már a 12-ik évben járt ekkor. Beállott szolgálatra egy tanyán, a várostól nem messze. Itt az istállóban aludt, de százszor jobban érezte magát. Egy kedves rózsaszín orrú boci úgy dörgölődzött hozzá, mintha minden gondolatát megérezte volna. És mennyivel jobb szagú a tehénistálló, mint az automobil meg a bezárt ablakú szobák.
Mitru itt töltött két évet. A tanyáról ki sem ment. Megkapott mindent, ami neki kellett. Nem törődött, csak az állataival, hanem azokat igen szerette. Ami jóság volt a szívében, azt mind a teheneknek és borjaknak adta. És amikor egy-egy borjat mészárosnak adott el a gazda, a Mitru szomorúsága olyan nagy volt, hogy az ingét is odaadta volna a borjú visszaváltásáért.
Egy hétfői napon beteg lett egy három hónapos boci és mert aznap vásár volt a városban és a gazdaságban nem volt otthon Mitrun kívül szolga – hát vele hajtatta be a gazda a beteg bocit az állatorvoshoz. El is indultak ketten. A beteg boci meg az embernyi Mitru. Az állat meggyógyult még ott a városban. A gazda, aki Mitru után jött, vásárra vitette a bocit. Kedves tarka jószág volt. Mészáros vette meg. Mitruval a vágóhídra küldette. És ami most történt, az a Mitru életében nagy fordulatot hozott...
A mészáros segédje készítette a nagy bárdot, hogy a borjút levágja, - de Mitru megkapja a két kezét. A legényt földhöz vágja. Cementezve volt a padló, a mészáros legénynek betört a feje, kificamodott a karja, vérbe borult lába, arca. Erre Mitrura támadt vagy öt ember. Erősen megverték és rendőrt hívtak. A rendőr bilincsbe rakta a kezét és börtönbe került szegény Mitru. De a mészáros legény hamar meggyógyult és az édesanyja rábeszélésére meg is bocsájtott Mitrunak. Így Mitrut két hónap múlva kiengedték a börtönből.
Milyen egyedül volt most szegény!
Kóborolt rongyosan, szomorúan a városon keresztül, de más úton, mint az a tanya volt, ahol két évig lakott. A város határában egy halászt látott, ahogy húzta ki a hálóját a folyóból tele ficánkoló halakkal. És arra gondolt, hogy is tudnak az emberek húst enni? Erre gondolt akkor is, amikor a mészáros legény a bocit le akarta vágni...
Tovább ődöngött Mitru. Fáradtan, egykedvűen. Egyszer csak gyönyörű színű szekfűtáblát lát. Aztán rezedát, georginát, rózsát, meg sok-sok színű, soha nem látott virágokat. Olyan volt a szaguk, mint a tavaszi este és édes, mint a körték íze és barackoké.
Egy szelíd szemű, görnyedt hátú öregember locsolgatta a virágokat gondosan, szeretettel. Mitru odalépett, kivette kezéből a nehéz locsolót és öntözte nagy kedvvel a szép virágokat. Az öreg kertész odavette Mitrut magához. Megtanította virágot ültetni, gyümölcsfát oltani. És Mitruból olyan mintakertész lett, hogy őhozzá mennek télen-nyáron virágért. Akik őt ismerik, mind szeretik, s csak egyért szokták kinevetni – azért, hogy nem eszik húst soha és mészárossal soha kezet nem fog.
Tizenegy éves volt. Kis növésű, sovány gyermek. A falut, ahol született, Borznak hívták és sötét volt a nagy hegyektől és nagy erdőktől, amelyek körülvették. A hegyekből komoly nagy emberek tördelték és robbantották a sziklákat, hogy az apróra zúzött köveket elküldhessék országutak javítására, házak építésére. Kifejtő bánya is volt Borz határában. Itt dolgoztak a felnőtt emberek. És a pénzen, amit nehéz munkájukért kaptak, ennivalót vettek a családjuknak. Szeretettel és munkával segítették egymást. Egy család volt az egész falu. Mindenki fehér ruhában járt és úgy hasonlítottak egymáshoz, mint egyik síró gyermek szokott hasonlítani a másikhoz.
Itt élt Mitru. Kedves kicsi házuk volt a alu aljában. Vályogból rakott, apró ablakú, fehérre meszelt kis ház. Úgy építették, mint a fecske a fészket, azzal a különbséggel, hogy a Mitru családja nem a szájára hordta az építőanyagot, hanem erős két karjával.
Alig lakott Mitru otthon. Volt 32 juhuk, azokat őrizte a hegyek közt, s csak szombat este ment le a faluba tisztát váltani. Egész hétre vitt ennivalót magával. Ha megszáradt hat nap alatt a kenyere, tejjel puhította meg.
Mitrunak a társasága és egész világa a juhnyáj volt. A lakása egy kis kaliba, a vagyona egy furulya, meg az a sok szép mese, amit hallott valamikor és hitt bennük igazán és komolyan. Szép lassan kóborolt a 32 barátjával a legzöldebb füves helyen, le s fel a hegyoldalon. A faluba egész jól be lehetett onnan látni. Ha kocsi száguldott keresztül a falun és porfelhőt szalasztott a levegőbe, vagy görbült csőrű sárga madarak apró csirkék felett kerengtek, - Mitru jól látta. A fiúkat is jól látta onnan Mitru. És sokszor vágyott ő is golyózni, sárkányt eregetni. De, szegény nem jöhetett össze a fiúkkal, mert ha volt is fú, aki állatot őrizett, messze legeltettek egymástól.
Sok-sok mesét tudott Mitru és számolni is tudott 43-ig. Rögtön észrevette, ha egy jószága eltévedt. Iskolába soha nem járt. El sem képzelte, mi az. Egyszer hírlett, hogy tanító jön a falujokba, ahol még nem volt iskola soha. Egy szép őszi reggel már palatáblával indultak Mitru falubeli pajtásai az iskolába. Egy hét múlva meg könyvvel. Hogy fájt Mitrunak, hogy a juhokat kellett őriznie, most, amikor a többiek már írnak is és három hónap múlva, egy szombat este, már mutattak is a fiúk egy szép éneket a könyvből, amelyet megtanultak! Ettől kezdve Mitru nem törődött a juhokkal, csak könyvre gondolt, meg versekre, mesékre, énekekre. Ő is tudott faleveleket meg mezei virágokat rajzolni, kis kosarakat is font. És olyan gyönyörűen furulyázott, hogy még a nagyon is szívesen hallgatták. De most belátta, hogy ez nem ér semmit. Mert a könyvben betűk vannak, a betűkben mesék. Olyanok, amilyeneket még nem hallott Mitru. Nem győzte várni a szombat estét, és amikor elérkezett, átment a szomszédjukhoz, ahonnan három gyermek is járt iskolába. Aztán mit gondolt, mit nem, a gerendáról ellopott egy könyvet.
Reggel, ahogy a világosság teregetni kezdte bátorító fehérségét és meg lehetett különböztetni a faleveleket az ágaktól, Mitru elészedte a könyvet – és úgy reszketett a keze, mint a félszárnyon fogott pillangó szokott. Nyálazta az ujját és forgatta a lapokat, amiknek a szélei egymáshoz tapadtak a Mitru mocskos, nedves ujjától. De ő olyan boldog volt. Nem adta volna a könyvet egy ezüst furulyáért, még egy nagy ostorért, - de talán egy csikóért sem.
Az első lapon állottak a magánhangzók és Mitru elnevezte őket. Az á lett a sárkány, az i betűt királylánynak nevezte el. Az o és ő a király és a királyné, aztán az u és ü a szél és víz. Így képzelte, hogy akikről a mesékben szó van, azok betűk. És olvasni kezdett Mitru. Hát, gyönyörű szép mesék jöttek elő a betűkből! Mitru nem is tudta, mit csinál, amikor ő gondol hozzá mindent a sok betűalakhoz! Azt hitte, így van, ahogy ő olvassa és igen boldog volt. Hangosan mondta, amit a betűk változatossága alkotott. Nem hallotta azt senki, csak a legelésző juhok, meg az a drága kedves napfény és falombok, meg szikladarabok.
Mitru kezében volt az egész világ titka. Ő vitte bajba a királykisasszonyt, és ő is mentette meg. Neki fogadott szót a vizek királya, a szelek fejedelme és minden a meséibe került, ami csak élt a világon, azaz amiről eddig tudott Mitru. Csak olyasmit tudott mondani, ami soha nem történhetik meg. És ezért igen szép volt minden meséje. Csakhogy egyszerre mi történt?
Egy nagy tudós, aki minden hegyből kődarabokat gyűjtött, valahogy a Mitru falujába tévedt. Épp oda, ahol Mitru legeltetett. Rájött a Mitru titkára, hogy mennyi szépet, furcsát tud kigondolni ez a pásztorfiú. A tudós szerette volna, hogy ezekről a mesékről tudjon más is. Ezért rábeszélte Mitru szüleit, hogy adják oda neki a fiút, hadd tanítsa. Inkább ő ad annyi pénzt, amennyiért egy másik pásztort lehet tartani a juhok mellett.
Mitru meg sem gondolhatta, mi lesz és hogy lesz. Elvitték. Le kellett tenni a bő fehér nadrágot. Fekete térdig érő nadrágot, harisnyát, cipőt és kalapot kapott. Olyan volt mindez, mint egy csodás álom...
A tudós háza városban volt. És amikor Mitru másnap lefeküdt, úgy szorongatta a félelem a nagy városi szobában, mint az egeret a macska szeme. Egy kattogó varrógéptől szörnyen megijedt. Amikor meg autóra ültette a tudós, hogy az iskolába vigye, a világ legborzasztóbb rettegését kellett kiállania. A meséibe a legborzasztóbb dolgokat beleképzelte, hogy aztán minden jóra fordulhasson. De most? Ez a sok csoda nem hasonlított semmihez.
Az iskolába értek. Padba kellett ülnie. Őri gyerek csúfolódó nevetését eltűrnie és hallgatnia mozdulatlanul, hogy mit mond a tanítókisasszony. A betűket kellett tanulnia. A nevükön, ahogy az egész világ ismeri őket, nem ahogy Mitru nevezte eddig.
Ó, de szomorú lett minden itt! Az iskolás gyermekek nem tudtak furulyázni, ostort pattogtatni. Még fel sem néztek, ha madár röpült. Hogy is lehet így élni? Nem Mitrunak való élet volt ez! Elkomorodott. Idegen lett mindenhez. Félt mindentől és mindenkitől. Nem is bírta itt soká. Mert kiforgatták a meséiből, elhozták a juhait. Jót akart a tudós és nagy rosszat tett. El is jött tőle Mitru, minden búcsúzás nélkül egy vasárnap reggel...
Kijött a nagy vaskapun és elindult, ki a városból, a szabad mezők felé. Már a 12-ik évben járt ekkor. Beállott szolgálatra egy tanyán, a várostól nem messze. Itt az istállóban aludt, de százszor jobban érezte magát. Egy kedves rózsaszín orrú boci úgy dörgölődzött hozzá, mintha minden gondolatát megérezte volna. És mennyivel jobb szagú a tehénistálló, mint az automobil meg a bezárt ablakú szobák.
Mitru itt töltött két évet. A tanyáról ki sem ment. Megkapott mindent, ami neki kellett. Nem törődött, csak az állataival, hanem azokat igen szerette. Ami jóság volt a szívében, azt mind a teheneknek és borjaknak adta. És amikor egy-egy borjat mészárosnak adott el a gazda, a Mitru szomorúsága olyan nagy volt, hogy az ingét is odaadta volna a borjú visszaváltásáért.
Egy hétfői napon beteg lett egy három hónapos boci és mert aznap vásár volt a városban és a gazdaságban nem volt otthon Mitrun kívül szolga – hát vele hajtatta be a gazda a beteg bocit az állatorvoshoz. El is indultak ketten. A beteg boci meg az embernyi Mitru. Az állat meggyógyult még ott a városban. A gazda, aki Mitru után jött, vásárra vitette a bocit. Kedves tarka jószág volt. Mészáros vette meg. Mitruval a vágóhídra küldette. És ami most történt, az a Mitru életében nagy fordulatot hozott...
A mészáros segédje készítette a nagy bárdot, hogy a borjút levágja, - de Mitru megkapja a két kezét. A legényt földhöz vágja. Cementezve volt a padló, a mészáros legénynek betört a feje, kificamodott a karja, vérbe borult lába, arca. Erre Mitrura támadt vagy öt ember. Erősen megverték és rendőrt hívtak. A rendőr bilincsbe rakta a kezét és börtönbe került szegény Mitru. De a mészáros legény hamar meggyógyult és az édesanyja rábeszélésére meg is bocsájtott Mitrunak. Így Mitrut két hónap múlva kiengedték a börtönből.
Milyen egyedül volt most szegény!
Kóborolt rongyosan, szomorúan a városon keresztül, de más úton, mint az a tanya volt, ahol két évig lakott. A város határában egy halászt látott, ahogy húzta ki a hálóját a folyóból tele ficánkoló halakkal. És arra gondolt, hogy is tudnak az emberek húst enni? Erre gondolt akkor is, amikor a mészáros legény a bocit le akarta vágni...
Tovább ődöngött Mitru. Fáradtan, egykedvűen. Egyszer csak gyönyörű színű szekfűtáblát lát. Aztán rezedát, georginát, rózsát, meg sok-sok színű, soha nem látott virágokat. Olyan volt a szaguk, mint a tavaszi este és édes, mint a körték íze és barackoké.
Egy szelíd szemű, görnyedt hátú öregember locsolgatta a virágokat gondosan, szeretettel. Mitru odalépett, kivette kezéből a nehéz locsolót és öntözte nagy kedvvel a szép virágokat. Az öreg kertész odavette Mitrut magához. Megtanította virágot ültetni, gyümölcsfát oltani. És Mitruból olyan mintakertész lett, hogy őhozzá mennek télen-nyáron virágért. Akik őt ismerik, mind szeretik, s csak egyért szokták kinevetni – azért, hogy nem eszik húst soha és mészárossal soha kezet nem fog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése