Arany János: Emléklapra*

Magánosan, mint egyes falevél,
Testvéri közül mellyet elszakit
S távol vidékre hajt az őszi szél
Meddig heversz még, puszta kis lap, itt?
Jer, jer: megirlak és könnyü hajódat
Nyugoti szellők árjába vetem:
Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,
Szives, de bánatos üdvözletem.

Keresd fel őt... de, kérded, merre? hol?
Azt nem tudom... valahol a világban:
Hisz utasitni fog minden bokor,
Rendes lakát hol vette... a hazátlan!
Ottan keresd föl és vigasztalásul
Beszéld le néki sulyos életem.
Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,
Szives, de bánatos üdvözletem.

Gyászban találod - oh, hogy is ne! - őt:
- Ki az, kinek olly méltó gyásza van! -
Mint honleányt, mint özvegy, árva nőt:
Igy is, amúgy is olly boldogtalan!
Szendén illessed fájdalmát szivének,
Hogy eszmélése kinzó ne legyen.
Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,
Szíves, de bánatos üdvözletem.

Mondjad, hogy én is kettőt gyászolok:
Az ő siralma testvér az enyémmel:
Más a viszony, nem más a tárgy, az ok;
Bir-e még ö - ? én nem birok reménnyel.
Oh, a reményből nyujtson egy sugárt, egy
Még hervadatlan füszálat nekem! -
Vidd asszonyodnak, egyszerü lapocska,
Szives, de bánatos üdvözletem.

Mikép az elszakadt hű férjet ő,
Keresem én az eltünt hiv barátot:
Sötét az élet, ah! semmit se látok -
És néma, nem felel, a temető.
Enyészet dulta-e föl ifjuságát?...
Vagy bujdosik födetlen földeken?...
Vidd asszonyodnak, egyszerü lapocska,
Szives, de bánatos üdvözletem.

Nevét se hallom. Mintha el lehetne
Feledni azt, alig említi ajk;
De a nemzet szivében eltemetve
Érzem s megértem a titkos sohajt:
„Fog-e zendülni még költője lantja?
S ha fog zendűlni sikon, bérczeken?..."
Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,
Szives, de bánatos üdvözletem.

Mért nem megyünk el magános völgybe
Hol cziprust ültet a gyász hir neki?
Tanúbizonyság lenne annak földje,
Ott hulla-e a dalnok vére ki:
Minden csepp vérbül uj virág kelendett
És több madár zeng ott a ligeten -
Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,
Szives, de bánatos üdvözletem.

Vagy tán, zarándok úton, egyedül
Bolyong, mikép az üldött bérczi vad:
Ki mer hajlékot nyitni enyheül?
Ki nyújt hűs csöppet dallamos ajkára
Italt ha kér, aléltan, betegen...?
Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,
Szives, de bánatos üdvözletem.

Repülj utadra most... de nem, ne még,
Száritsd föl nedvesült szárnyaidat:
Nehéz vagy a könnyhullatás miatt
Mellyel emlékeimnek áldozék.
Majd csak felszárad a könny... ámde a bő? -
Oszlik talán egy hosszú életen -
Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,
Szives, de bánatos üdvözletem.