Egy udvarban annyi minden történik. Oda kellene egyszer ülni a baromfiudvar valamelyik zugába ceruzával és papírral jegyezni például, ahogy a fiatal macskák reggel kisétálnak, mint kezdő, romlatlan táncművészek, olyan puhán botorkálva a zöld verőfényben és még cicáznak is a verebekkel, mielőtt beleütnék az orrukat a frissen fejt tejbe. Pontosan kellene jegyezni,k hogy mikor ébredeznek a kakasok. Az első álom után finom piros selyemvonalak villannak a pajták felett. Tétova kurjantások hallatszanak csak eleinte, azután fokozatosan erősödik a sarkantyús lovagok orkesztere, nagyszerű fényhatásoktól kísérten, egyre harsányabb színekbe csapta át.
Külön bekezdés dukálna a kutyának, ennek a lompos bohémnek, amely az éjtszakát átcsavarogja, de reggel, ha ásítva is, ott ül az ól előtt - majdnem azt írtam, hogy az íróasztalnál.
A madarak ilyenkor sokat álmodhatnak, nyár elején, mert hajnalban alig győzik elmesélni egymásnak a sok-sok álmot, össze-vissza csipognak, ilyenkor ébredéskor elmondják egymásnak meztelen kis meleg, remegő életüket. A szónokok nem tartják magukat szigorúan a tárgyhoz ezen a konferencián. Ha van gyorsírójuk, nehéz dolga lehet.
De nem is erről akarok jelentést tenni. Azzal jöttem haza, hogy pár napig száműzöm magam a munkából, bojkottálom a betűt. Egy esemény azonban nem hagyott nyugton. Újságírói lelkiismeretem nem engedi, hogy elhallgassam azt, ami az udvarunkban történt.
Az eset tragikus főszereplője egy kormos, sovány kis malac, amely már hetek óta betegeskedett. Nem igen evett, inkább csak borongós tekintettel meredt maga elé. A bajt a háziak hamar felismerték. Kiengedték a beteg állatot az udvarra, hadd mozogjon, hátha úgy megjön az étvágya. Ez eleinte hasznosnak bizonyult. Ficsúr, ennek kereszteltük, vidáman vágott a nagyvilágnak, mindjárt megtalálta a kacsaúsztatót, meghemperedett benne, a gyöpe is túrt nehány tréfás vonalat, megkergette a kotlóst, felborított egy pár útjába akadó edényt, levizitelt a kisborjúnál, hírből már régóta ismerték egymást, ellenőrző körútra indult, hogy a különböző ajtók zárai jók-e és egy óvatlan pillanatban betévedt a kertbe is. Onnan azonban hamarosan kitessékelték, noha még legelni is megpróbált, megfeledkezvén az állattan idevonatkozó paragrafusairól, vagy talán ravaszságból cselekedte, hogy igazolja létjogosultságát a lóherében.
Mindez azonban csak egy-két napig tartott. A jobbulás csak átmeneti volt. Nemsokára ismét erőt vett rajta a kedvetlenség. Csak kószált ott kókadt farokkal, egyre hosszabb sörtével, nyálazva, étvágytalanul. Gazdái hiába traktálták a legínyencebb falatokkal, hiába kevertek titkos hatású sókat az ételébe, mindezek a medicinák semmit sem használtak. Rohamosan fogyott. Pár nap múlva azután leesett a lábáról. Csak feküdt ott a meleg trágyadombon és nyögött csendesen. A szomszéd megvizsgálta, bicskával bevagdalta a fülét szegénynek, hogy sírt hangosan, mint a beteg gyermek, ha oltják. Felpöcköltük a száját és keserű folyadékokat töltöttünk bele. Ki is hányta azokat mindjárt. Ha este lehűlt az idő, még egy villa szalmát is dobtunk rá, mert lázas volt, nehogy megfázzon.
A végzetet azonban, mely állatnál és embernél ugyanaz, nem tudtuk feltartóztatni. Finom átmenet után szabályosan megkezdődött az agónia. Hörgött is halkan, behunyt szemekkel. Ekkor már a cigány is meg-meglebbent a portán, kaján szánakozással tapogatta, mint a dögkeselyű, méregette, saccolta a malac testsúlyát, életét, felajánlván szemtelenül néhány falapátot a vételár fejében. Amikor a fekete ember elment, a kis beteg ránk nyitotta könnyes szemét és úgy éreztük, hálásan sugárzik tekintete, hogy nem hagyjuk ebek harmincadjára ezekben a súlyos órákban. Testét már kiverte a verejték és legyek lepték be.
Egy reggel csöndben kimúlt.
Ha csak annyi történik, szabályosan napirendre tértünk volna felette. Istenem, mi különös van abban, ha egy jószág elpusztul. De más valami is történt, amit még sohasem láttunk.
Az elhunyt állat kürül a baromfiudvar lakói ott virrasztottak mindannyian komor csöndben. A feketerigók hajnali hangversenye a haláleset miatt elmaradt. A tyúkok nem széledtek szerte, mag után kaparászni. A galambok nem repültek ki a négyórás harangszóval, hogy megnézzék, nőnek-e rendben a vetések. Az udvar minden szabadmozgású polgára ott állt lehajtott fővel. Az öreg kakast nem hallottuk azon a reggelen kurjantani. A ravatal mellett, egy féllábú vén talicska hegyében gubbasztott leejtett szárnyakkal, körülötte menyecskéivel, háremhölgyeivel, a jércékkel és az anyacsászárnékkal, a kotlósokkal.
A jércék is munkaszünetet tartottak, aznap egyetlen fészekben sem találtunk fehér tojást. A kutya arcra borulva feküdt szemben a tetemmel, mintha várta volna, hogy egy kérdésre válaszoljon a beteg, amellyel még pár nap előtt pajtáskodott, hancúrozott. Egy nagyszájú kiskacsa hápogva vitte a fekete hírt az istállóba, a kisborjúnak, aztán visszarohant a gyülekezetbe, hogy ott legyen ezen a különös gyászszertartáson. ég egy patkány is előjött piszkosszürkén a farakás alól. Zavaros szemekkel csak messziről küldte részvétteljes pillantásait.
Minket megdöbbentett ez a kép. A fájdalom szent szolidaritása lobogott a domb felett. A halál pompázott ott hátul,magasan a szemétdomb hegyében. Ha nem is lobogtak ezüst gyertyatartókon véres üstökű gyásztüzek, megéreztük, hogy miért ácsorog ott tompa kábultan a hulla körül a nép. A fehér gőz a betegágy felől már elszállt a beteg lelkével együtt. A bajtársak, a sorstársak, a savanyú sort osztályosai, a halálküzdelem tanúi strázsálták. A kacsák agya, a kutyák becsületes esze, a macska fantáziája és a kisborjú ártatlan gondolata a nagy titokkal babrált. Kis állatkáink a halál előtornácában rostokoltak.
Talán búskomorságba estek volna valamennyien, ha nem intézkedünk gyorsan, ha nem hívjuk a gyepmestert, hogy a földi maradványokat minden feltűnés nélkül takarítsa el.
Külön bekezdés dukálna a kutyának, ennek a lompos bohémnek, amely az éjtszakát átcsavarogja, de reggel, ha ásítva is, ott ül az ól előtt - majdnem azt írtam, hogy az íróasztalnál.
A madarak ilyenkor sokat álmodhatnak, nyár elején, mert hajnalban alig győzik elmesélni egymásnak a sok-sok álmot, össze-vissza csipognak, ilyenkor ébredéskor elmondják egymásnak meztelen kis meleg, remegő életüket. A szónokok nem tartják magukat szigorúan a tárgyhoz ezen a konferencián. Ha van gyorsírójuk, nehéz dolga lehet.
De nem is erről akarok jelentést tenni. Azzal jöttem haza, hogy pár napig száműzöm magam a munkából, bojkottálom a betűt. Egy esemény azonban nem hagyott nyugton. Újságírói lelkiismeretem nem engedi, hogy elhallgassam azt, ami az udvarunkban történt.
Az eset tragikus főszereplője egy kormos, sovány kis malac, amely már hetek óta betegeskedett. Nem igen evett, inkább csak borongós tekintettel meredt maga elé. A bajt a háziak hamar felismerték. Kiengedték a beteg állatot az udvarra, hadd mozogjon, hátha úgy megjön az étvágya. Ez eleinte hasznosnak bizonyult. Ficsúr, ennek kereszteltük, vidáman vágott a nagyvilágnak, mindjárt megtalálta a kacsaúsztatót, meghemperedett benne, a gyöpe is túrt nehány tréfás vonalat, megkergette a kotlóst, felborított egy pár útjába akadó edényt, levizitelt a kisborjúnál, hírből már régóta ismerték egymást, ellenőrző körútra indult, hogy a különböző ajtók zárai jók-e és egy óvatlan pillanatban betévedt a kertbe is. Onnan azonban hamarosan kitessékelték, noha még legelni is megpróbált, megfeledkezvén az állattan idevonatkozó paragrafusairól, vagy talán ravaszságból cselekedte, hogy igazolja létjogosultságát a lóherében.
Mindez azonban csak egy-két napig tartott. A jobbulás csak átmeneti volt. Nemsokára ismét erőt vett rajta a kedvetlenség. Csak kószált ott kókadt farokkal, egyre hosszabb sörtével, nyálazva, étvágytalanul. Gazdái hiába traktálták a legínyencebb falatokkal, hiába kevertek titkos hatású sókat az ételébe, mindezek a medicinák semmit sem használtak. Rohamosan fogyott. Pár nap múlva azután leesett a lábáról. Csak feküdt ott a meleg trágyadombon és nyögött csendesen. A szomszéd megvizsgálta, bicskával bevagdalta a fülét szegénynek, hogy sírt hangosan, mint a beteg gyermek, ha oltják. Felpöcköltük a száját és keserű folyadékokat töltöttünk bele. Ki is hányta azokat mindjárt. Ha este lehűlt az idő, még egy villa szalmát is dobtunk rá, mert lázas volt, nehogy megfázzon.
A végzetet azonban, mely állatnál és embernél ugyanaz, nem tudtuk feltartóztatni. Finom átmenet után szabályosan megkezdődött az agónia. Hörgött is halkan, behunyt szemekkel. Ekkor már a cigány is meg-meglebbent a portán, kaján szánakozással tapogatta, mint a dögkeselyű, méregette, saccolta a malac testsúlyát, életét, felajánlván szemtelenül néhány falapátot a vételár fejében. Amikor a fekete ember elment, a kis beteg ránk nyitotta könnyes szemét és úgy éreztük, hálásan sugárzik tekintete, hogy nem hagyjuk ebek harmincadjára ezekben a súlyos órákban. Testét már kiverte a verejték és legyek lepték be.
Egy reggel csöndben kimúlt.
Ha csak annyi történik, szabályosan napirendre tértünk volna felette. Istenem, mi különös van abban, ha egy jószág elpusztul. De más valami is történt, amit még sohasem láttunk.
Az elhunyt állat kürül a baromfiudvar lakói ott virrasztottak mindannyian komor csöndben. A feketerigók hajnali hangversenye a haláleset miatt elmaradt. A tyúkok nem széledtek szerte, mag után kaparászni. A galambok nem repültek ki a négyórás harangszóval, hogy megnézzék, nőnek-e rendben a vetések. Az udvar minden szabadmozgású polgára ott állt lehajtott fővel. Az öreg kakast nem hallottuk azon a reggelen kurjantani. A ravatal mellett, egy féllábú vén talicska hegyében gubbasztott leejtett szárnyakkal, körülötte menyecskéivel, háremhölgyeivel, a jércékkel és az anyacsászárnékkal, a kotlósokkal.
A jércék is munkaszünetet tartottak, aznap egyetlen fészekben sem találtunk fehér tojást. A kutya arcra borulva feküdt szemben a tetemmel, mintha várta volna, hogy egy kérdésre válaszoljon a beteg, amellyel még pár nap előtt pajtáskodott, hancúrozott. Egy nagyszájú kiskacsa hápogva vitte a fekete hírt az istállóba, a kisborjúnak, aztán visszarohant a gyülekezetbe, hogy ott legyen ezen a különös gyászszertartáson. ég egy patkány is előjött piszkosszürkén a farakás alól. Zavaros szemekkel csak messziről küldte részvétteljes pillantásait.
Minket megdöbbentett ez a kép. A fájdalom szent szolidaritása lobogott a domb felett. A halál pompázott ott hátul,magasan a szemétdomb hegyében. Ha nem is lobogtak ezüst gyertyatartókon véres üstökű gyásztüzek, megéreztük, hogy miért ácsorog ott tompa kábultan a hulla körül a nép. A fehér gőz a betegágy felől már elszállt a beteg lelkével együtt. A bajtársak, a sorstársak, a savanyú sort osztályosai, a halálküzdelem tanúi strázsálták. A kacsák agya, a kutyák becsületes esze, a macska fantáziája és a kisborjú ártatlan gondolata a nagy titokkal babrált. Kis állatkáink a halál előtornácában rostokoltak.
Talán búskomorságba estek volna valamennyien, ha nem intézkedünk gyorsan, ha nem hívjuk a gyepmestert, hogy a földi maradványokat minden feltűnés nélkül takarítsa el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése