Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten
S e csüggedt ujjakon pompás aranyszínt fen
szét.
Ó, most minden dolog oly titokzatosan szép
S magános s mozdulatlan...s az illatban s
a csendben
A nagyszerű és komoly fák alatt
Sötét arcát kegyetlen és szép öklére
hajtván
Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx
alján
A fantasztikus és fáradt arab.
Ó, most buja mosollyal s epedve nyújtja ki
Karját jövőm felé vágyam, mint lomha
szultán,
Kinek, szép háremhölgye lágy derekához
nyúlván,
Remegnek parfümös és puha ujjai:
S míg fátylait lebontja alázattal s
szelíden,
S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő,
Fényes lombok illatja, mint arany füstölő
Gőze, úgy részegít, s nehéz főm
félrebillen...
S egyszerre...újra oly fáradt s levert
vagyok,
És ébred a szívemben egy-egy bús, régi
emlék,
Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s
súlyosan lép,
S a szeme a sötétben ijesztően ragyog...
Aztán ennek is vége...elnyúlnak a vadak,
Olykor még egynek-egynek iszonyú talpa
moccan
Csendben...s én bámulok a messzeségbe
hosszan,
S a vén kert körülöttem egyre
homályosabb...
És hanyatt terülök a fűben, s csendesen
Tűnődöm: van-e még az éj tág tengerében
Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s
setéten
Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?
Ó, van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is
árva,
Mint dombos homlokom s csillognak-e tavak,
Mik finom szépségnek tükröt úgy tartanak,
S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim
párja?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése