A liceum megint s megint
Ünnepli szent évfordulóit,
S egyre búsabb barátaink
Kis köre, mely még összebúj itt,
Egyre gyérebb a csöpp család,
És komorabb az édes ünnep,
A bú kongatja poharát
S csüggeszti hangját énekünknek.
Földi viharok és ködök
Rohantak át fojtón felettünk,
S ifjúi dáridók között
Gyakorta elborult a lelkünk;
Férfiak lettünk, és kijár
A sorstól nékünk is a próba,
Eljött közibénk a halál,
Tisztelkedvén, látogatóba.
Hat székünk tátog üresen,
Hat cimboránk elment örökre,
Vitézi harcon véresen
Ki itt, ki ott bukott a rögre,
Ezt otthon érte a halál,
Azt idegenben, - kit a bánat,
Kit kór vitt nyirkos föld alá -
Mi elsirattuk mindahányat.
S úgy érzem, rajtam most a sor,
A drága Delvig szava szólít,
Velem járta az ifjúkor
S a lankadt évek fordulóit,
Nótában, borban ifjú társ,
Kedélyre, gondolatra tiszta;
Rokon-árnyak körébe szállt
E szellem s nem tér soha vissza.
Gyertek közelébb, cimborák,
A hű kört szorosabbra vonva,
Elmondtam az alvók dalát,
S az élőt köszöntöm, szorongva,
Hogy többet egyikünk se fut
Víg liceumi dáridóra -
Öleljetek meg, jó fiúk,
S fel a fejjel, ha üt az óra.
(Ford.: Kardos László)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése