A béka összebarátkozott az egérrel.
Eszükbe jutott egyszer, hogy be kellene járni a világot. Tapasztalni, látni, tanulni akartak, hogy aztán később hasznát vegyék.
A béka úszónadrágot és kulacsot vitt az útra, az egér pedig esőköpenyeget s egy tarisznya kenyérmorzsát.
Megindító volt a búcsúzás. Az öreg békák és az öreg egerek egymás keblére sírták a könnyeiket. A kiskorú békatestvérek keservesen kvartyogtak, az egértestvérek pedig szívre hatóan cincogtak.
A falu határán még egyszer visszanéztek. Onnan integettek utolsó búcsút falujuknak. A nap melegen sütött. Két papsajtlevelet szakítottak le napernyőnek. Hanem a békának ez sem volt elég. Fürödni szeretett volna.
- Pajtás - szólt az egérnek -, fürödjünk!
- Nem vagyok hozzászokva - felelte az egér.
- Nem tudsz úszni?
- Bizony, hallod, én sohase jártam úszóiskolába.
- Nem tesz semmit - biztatta a béka az egeret -, az én apám úszómester volt a lencsés tóban, magam is úgy úszom, mint a hal.
Az egér végre is hallgatott a szép szóra. A patakhoz ballagtak, ahol a béka letette a kulacsát, az egér pedig az esőköpönyegét.
- No, ide vigyázz! - szólt a béka. - Ahogy én csinálom, te is úgy csináld, mindjárt az első látásra megtanulhatod.
Nagyot ugrott a partról a levegőbe, s a hátulsó két lábát hosszan kinyújtva, fejjel a vízbe ugrott. A víz fölcsapott. A béka eltűnt a habok között, de már a következő pillanatban ott fickándozott a víz színén. Szeme csillogott a gyönyörűségtől. Szórta, fújta maga előtt a vízgyöngyöket.
- Láttad? - kérdezte az egértől.
- Láttam - felelte az egér.
- No, hát csináld utánam! Ne félj semmit!
- Nem hideg a víz? - kérdezte az egér szepegve.
- Dehogy hideg - felelt a béka. - Olyan meleg, mintha katlanban melegítették volna.
És vígan lubickolva csalogatta az egeret.
Az egér belenyújtotta az első lábát a vízbe: a víz csakugyan meleg volt. Nekifutott hát ő is a partról, és egy nagy ugrással a vízbe vetette magát. Lemerült. A víz felvetette. Fuldokolva kapkodott jobbra-balra. Bizony bele is fulladt volna, ha a béka el nem kapja hirtelen a nyakánál.
- Látod - szólt az egér -, majd belefulladtam. Nem való nekem az efféle mulatság, mert én szárazföldi életre születtem.
Nem is ugrott többé a vízbe, csak a parton ülve nézte, micsoda figurákat csinál a béka a vízben.
Másnap egy lyukhoz értek. A lyukból egy öreg szürke egér pislogott kifelé.
- Adjon isten jó napot! - köszöntötte a vándor egér az öreget.
- Fogadjisten, mi járatban vagytok? - felelt amaz vissza.
- Vándorúton vagyunk, tapasztalásokat szerzünk.
- Mi a nevetek?
- Az enyém Zsákrágó, a barátomé meg Brekeke.
- Én Lyukszögi vagyok - szólt az öreg egér. - Az apád jó cimborám volt, egy tarisznyában ismerkedtem meg vele. Hát szívesen látlak mind a kettőtöket. Forduljatok be.
- Jaj, pajtás - súgta a béka -, nem szoktam én efféle egérúton járni. Hajós vagyok, tudod, veszedelem nekem a szárazföld.
- Csak gyere utánam - súgta az egér -, ne félj semmitől.
Sokáig másztak a hosszú és szűk lyukban. Elöl az öreg Lyukszögi ment, s egy szentjánosbogárral világított a vendégeknek. Egy sötét kis kamrába léptek, amely tele volt mindenféle ennivalóval.
- Legyetek vendégeim! - szólt Lyukszögi. - Van itt karalábé, hagyma, töpörtő, sajt, lekvár, kenyér és még sok mindenféle. Egyetek. Nem sajnálom tőletek.
Volt ott egy drótból készített gömbölyű kis ház is. A közepén szalonna illatozott.
- Te Zsákrágó - szólt a béka a barátjának -, de szeretnék én egy ilyen kis házban lakni! Éppen jó lenne a lencsés tó partjára, különösen mikor a gyerekek kövekkel hajigálnak.
- Vigyázzatok, bele ne menjetek! - szólt az öreg Lyukszögi. - Rossz ajtaja van annak a háznak. Ha egyszer becsapódik, nem lehet kinyitni. Szegény megboldogult feleségem is abban a házban veszett el.
Zsákrágó hallgatott is az öreg szavára, de a szeles béka nem nyughatott: beugrott a házba, beugrott éppen a ház közepére.
Abban a pillanatban becsapódott az ajtó. A béka fogva volt.
A két egér megrémült. A béka kétségbeesetten ugrált jobbról balra, úgy, hogy a fejét véresre verte a drótokon. Hiába, nem nyílt ki többé az ajtó.
Az egerek megkísérlették szétrágni a házat. Nem lehetett. Hát csak sírtak ott mind a hárman: az egerek kívül, a béka meg belől.
Egyszer csak kinyílt a kamra ajtaja: belépett egy asszony. A két egér elsurrant.
Mikor az asszony meglátta a békát, felsikoltott:
- Jaj, hogy kerül ide ez a rusnya béka! - kiáltotta. - Soha hírét nem hallottam, hogy a béka szalonnát evett volna.
A kiáltásra befutottak többen is, és egy bátrabb fiú kinyitotta az egérfogó ajtaját. A béka óriási ugrással menekült a saláták közé.
- Meg kell fogni! - kiabálták a gyerekek.
De a béka szerencséjére megtalálta az egérlyukat, amelyiken bejöttek, és eszeveszetten menekült.
Most már orrhon vannak mind a ketten. A béka feje be van kötözve méntalevéllel. Éjjel a holdvilágnál hosszan beszélik a kalandjaikat. Magam is tőlük hallottam.
/Forrás: G.G., Nevetőkönyv/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése