Ramón de Campoamor: Aki érti az írást

1

-      Tisztelendő úr, írjon meg néhány sort.

-      Tudom, egy levelet.

-      Tudja kinek szól, hiszen együtt látott

-      a multkor. – Meglehet.

-      Bocsánat, csakhogy…Semmi sincsen
ebben,
az éj, az alakalom…
Adj tollat és papirt. Köszönöm. Kezdem:
Édes szivem, Ramón!

-      Édes szivem?...- Lehet, így irtam volna…
- Másképp írjam? – Dehogy!
- Mily szomorú vagyok! Így? – Jól gondolja!
- Tenélküled de rossz!

-      A bánatomat el nem mondja száz szó.
- Hogy lát ily messzire?
- A vénember előtt mindig átlátszó
kristály a lány szive.

-      A világ nélküled siralom völgye,
paradicsom veled.
- Tisztelendő úr, csakhogy jól megértse
ő ezt a levelet.

-      A búcsucsókod, melyet szerelemmel…
- Hát már ez sem titok?...
- Mikor jár-kel s nincs egyedül az ember…
De nem gyanusitok.

-      Míg nem sietsz, míg hozzám vissza nem jössz,
mélyül a fájdalom.
- Csak ennyi? Fájdalom?...Nem, tisztelendő
úr, lássa, meghalok.

-      Ne fecsegjen a halálról az ajkad!
- Hogy élhetnék tovább?
- Ezt nem írom. – Jégember!...De jó annak,
ki érti az írást!

2

Plébános úr! Plébános úr! Hiába
ír meg mindent hiven,
hogyha a levél mindegyik sorában
nem dobog a szivem.

Írja: Istenre, hogy bennem a lélek,
mint az üszök, kiég,
hogy azért nem fúltam meg, azért élek,
mert tudok sírni még.

Hogy leheletének rózsája, ajkam,
nem nyílik ki soha.
És kacagása többé fel nem harsan,
nem lesz több mosolya.

Hogy a szemem, az ő gyönyörüsége,

bánattal van tele.

Mért nyissam ki? Hiszen nincs kire nézzek,

ha nem vagyok vele.

S a hangja, mint valami örök nóta,

a fülemben sajog.

És százszorosan szenvedek, mióta

tőle távol vagyok.

A fájdalmam egyedül ő okozta,

most hallja, mit kiált!

Ó, mennyit írnék sírva és zokogva,

ha érteném az írást!

3

Jól van tehát…Másolom és bevégzem:

Ramón úrnak…örök

e dal, melyhez felesleges egészen

a latin és görög.

/Ford.: Inecs Béla/