Szép asszony-királyunk, Mária Terézia
alatt még csak nagyon embrióban voltak a lóversenyek. Az epsomi és a longchamps-i
gyep még akkor igazán csak gyep volt: üdezöld fű termett rajta, nem
csengő-bongó arany. Széna a lovaknak és nem borostyán.
Minálunk pedig, azt hiszem, legföljebb az
előzködés lehetett meg a mai versenyekből. Az előzködés az ősapa. Már talán
Árpád is előzködött útközben a vezérekkel. A magyar népben eszerint mindig
benne volt a lóversenyek bacilusa. Mikor a vásárról hazafelé jönnek a
parasztjaink szekereiken, mérföldnyi területen folynak a lóversenyek: Gyú,
Tündér! Gyű, Pajkos! A gazda közbevág a két griffnek: „Hadd lássuk, hol termett
több zab!” De az ellenfelet is biztatják a kocsiban ülők: „Ne sajnáld a lovat,
mert nem püspök!” Az országút fölvert porfelhőjében az egész vonalon fakó
fogatok rohannak, riasztó kurjongatások közt. Ezer meg ezer verseny dől el
minden percben.
A királyné fülébe jutott az új élvezet
híre messze földről és meg is csiklandozta. Mert az asszony asszony, még ha
korona van is a fején. Elhatározta, hogy Bécsben is divatba hozza.
Természetesen sikerült. Mert a korona korona, még ha asszony fején van is.
Beszéltek az angol lordokról, hogy egyenesen
avégből nevelnek lovakat, hogy előzködjenek, arabs vért eresztve beléjük. Hogy
a westminsteri herceg mesterségesen soványítja magát és lovászait a ló
kedvéért, hogy könnyebbek legyenek a hátán. Pedig hát mi élvezet van abban, ha
az egyik ló hamarabb ér be a csóvához, mint a másik? Hiszen szükségképpen kell
lenni valamelyiknek.
Luxenburgban volt az első efféle verseny.
Gróf Nádasdy uram, a vitéz generális rendezte és báró Feldeck, aki Londonban
járt őfelsége megbízásából, hogy szögről-végről kieszelje a futtatások
mivoltját. Pünkösd másnapjára tűzték ki az ünnepélyt, mely zárt körben folyt
le. Csak a legmagasabb uraságok vehettek benne részt.
A felséges asszony lázas érdeklődésben
égett: minden követ, fát megmozdított a siker érdekében, még fiát, József
főherceget is megbiztatta, hogy jelenjen meg akkorra a lovaival.
- De ha nincsenek lovaim – felelt mosolyogva
a főherceg, aki jobban szerette a könyveket.
- Meg kell tenni – mondta a királyné
szigorral.
Nem volt menekülés.
A királyfinak szót kellett fogadnia, s
lett belőle kínos udvari jelenet, emberöltők emlékezetében soha el nem mosódó.
Jött a kitűzött nap, pünkösd másnapjának
délutánja. A királyné sátort veretett a luxenburgi pázsiton, a tavaszi napfény
a sátor aranyos kopjáin tört meg és a vitézek csillogó ruházatán. A
királyasszony palotahölgyeivel a sátorból nézte az érkezőket, hogy arcát a
napfény meg ne süsse.
Mert még mindig őrizte az arcát, amelyről
azt énekelték volt a poéták, hogy barackvirággal festik be reggelenként a
tündérek. ( Hanem bizony a tündérek festéke már réges-régen kifogyott a
tégelyből.)
Rendre érkeztek a lovagok, a Lobkowitzok.
Kolowratok, a háromagyarű Kinskyek, a Kaunitzok, hímzett sörényes oroszlánnal a
paripa gránátszín takaróján. Jött Starhemberg János hókafejű lován. De még a
lovásza is vezetett hármat. Mind tüzes arabs faj, a vér szinte lüktetni
látszott a bőrük alatt.
Az urak félkört foglaltak a sátornál, míg
a jelt a császárné megadja, s akkor lóra kapnak, a második jelnél egysorba
verődnek. Mikor harmadszor is összeveri piciny tenyerét, akkor megindulnak.
De még várni kellett a királyfira. A
királyfi elkésett. Ni, amott jön! Most bontakozik ki a kanyargó útról
kíséretével. A csatlósok négy lovat vezetnek utána.
Suttogó moraj kel. Csodálkozó szisszenés,
hullámzás. Imitt-amott titkon illetlen nevetgélés.
- Ah! Ah! Ezek a lovak!
Csakugyan furcsák voltak. Az egyik
sovány, elcsigázott gebe, csak úgy zörögtek rajta a csontok, a hátulsó
ballábára sántított, de az egészséges lábait is alig bírta emelni. A másik
ellenben szilaj mén, mely rúgott, kapált és senkit sem hagyott felülni a
hátára.
Mintha csak ellentéte volna ennek a
harmadik paripa, egy kihízott, lusta állat, mely mozdulni sem bírt a
renyheségtől. Nemes alakú, formás lovacska volt a negyedik, de mind a két
szemére vak.
A királyné idegesen vonta kérdőre a
herceget: íves szemöldjei ráncokba vonódtak:
- Mi akar ez lenni, József? Miféle állatok
ezek?
- A vásárban válogattam őket össze.
- Mondhatom, értesz a lovakhoz – jegyzé meg
haragosan. – Ezekkel akarsz te előzködni az urak pompás paripáival?
- Éppen nem – felelte József – hanem a
politikai helyzetet akarom velök fölséged előtt feltárni.
- Halljuk! – mond a királyné félig
gúnyosan, félig kíváncsian. – Halljuk, mi okosat gondolt ki a mi szeretett
fiunk?
- Az elcsigázott, sovány gebe a nép: a
féktelen, szilaj paripa a papság…
- Hallgass, hallgass!
De a királyfi arcát elöntötte a melegség,
kékes hamuszín szemeiben megcsillant a bátorság: nem tudott hallgatni többé,
vakmerően folytatta:
- Az elhízott, renyhe ló a nemesség…
- Ah – szólt a királyné csípősen. – Nagyon elmés
vagy, József. Nos, mit kell még hallanom a negyedik lovadról, a vakról?
- Bocsánat, felség, a szavamért. Az te
magad vagy, aki nem látod, ami körülötted történik.
…Eddig a hagyomány a „ kínos jelenet”-ről.
Így volt, igaz vagy nem, ki tudná megmondani, de bármiként történt, a királyfi
( kiből II. József lett) jól összeválogatta a maga négyes fogatát, mert egy
bizonyosan igaz, hogy ez a négy lő sebesen vitte őt kunyhótól kunyhóig, a népek
szívébe.
Még ma is mesélgetik okoskodó parasztok
falusi lakodalmakon, vagy a szüreti tűznél csigért iszogatva a nagy császárnak
szatíráját, mely akkor egészen igaz volt, s mely még ma sem bír átváltozni
egészen nemigazzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése