A nagyobbik fiú csak ősszel jött le a havasról és aratásra. A jószág persze nem maradhatott egyedül, ezért áthajtotta a marhát, Juonhoz, aki a szomszédban legeltetett.
- Aratunk, Juon, ha addig vigyáznál rájuk.
- Da! - mondta a szomszéd, s ezzel a dolog el volt intézve.
Abók Dénes ezek után iszákjába rakta a kis holmit, és kényelmesen elindult lefelé a gyantaszagú fenyves kanyargós útján. Lassan ment, mert nem szerette a völgyet, nem szerette a házat, és még vissza is nézett, mintha otthagyott volna valamit a széljárta hegyháton, aminek csak alulról havas a neve.
"A bajomat - gondolta -, bizony betegségem hagytam ott. Elhordták a szelek, megégette a nap, ami oda közelebb van."
A fenyves után tölgy-,cser- és bükkerdő jött, és Dénes úgy ízlelte a fanyar illatot, mint más a különféle italt. Déltájt járt már az idő, s a zsongó meleg lágyan hullámzott az apró tisztásokon, ahova besütött a nap. Ilyen helyeken zsugorodva vonaglottak meg a száradó levelek, és lélegző illatuk sóhajtásán néha lepkék szálltak át, mint a csend virágai.
Dénes tulajdonképpen nem gondolt semmit, de gondolata volt minden, amit látott, ami kívül és belül volt egyszerre. Az út, az illat, a lepkék, a vén fák s a völgy, ahol házuk felett kéken szállt a füst, s a patak mellett, mint sárga selyemdarab, fénylett a búza.
"Érett - gondolta Dénes -, és anyám süt-főz..."
A kapuban öccse állt, és ezt nem szerette. A völgy szorongatóan körülfogta, s a két-három házból, ami köztük volt, még kutyaugatás sem hallatszott. Megállt kívül a kapun, és nézték egymást.
- Baj van? - kérdezte Dénes.
Öccse a kerítéslécet markolta.
- Jobb lenne, ha apánk nem erőltetné meg magát...szédül néha. Én nem szóltam neki.
Újra összenéztek.
És csak a szemükben voltak testvérek. Dénes csontszínű arca kicsit pirosabb lett, hosszú, szikár alakja gondolkozva meghajolt. András pufók, piros arcán szögletes lett az aggódás.
De Dénes nem szólt. Talán nem akart, talán nem is tudott szólni. Akarni, ebben a házban, csak apja akarhatott...Lám, mikor már Dénes felgyógyult, és András nagyon szeretett volna a jószággal felmenni a havasra, apja mintha oda se hallgatott volna. De később azt mondta:
- Nem!
Így aztán kimentek mind a hárman aratni, ámbár lassan mentek. Dénes, ha mondott valamit, megállt.
Aztán beálltak. A nagyobbik fiú vágta, a kisebbik szedte a markot, az öreg kötözött. El-elmaradozott néha, de kötözött.
- Ne siess - mondta Andris -, látod...
- Látom.
- Mért nem szóltál?
Dénes arca olyan lett, mint a szikla, és most nagyon hasonlított apjához: csak a vállát húzta fel. Aztán letette a kaszát, s azt talán már nem is hallotta, hogy öccse azt mondta:
- Ugye, mondtam...
Abók Dénes, az idősebb, leült a földre, a bekötött kévét eligazította, aztán rátette a fejét.
- Hazavigyük, édesapám?
Az öreg csak az ujjával intette, hogy nem.
Állt a két fiú tehetetlenül. A le nem aratott búza hajlongott és zizegett, a patak bokrai között valami madár fütyörészett, és arcát mintha most elfordította volna a tájról az aranyhajú nyár.
Az öregember kisebbik fiára nézett.
- Anyádat hívd!...
A fiú sietve elindult, s amikor nem látták, szaladni kezdett.
- Ülj mellém, fiam.
Dénes leült a földre, és kezét - életében először - gyengéden apjáéra tette.
- Vigyázz anyádra, öcsédre...most már András menjen a jószággal...te itt maradsz a házban...te parancsolsz...
A fiú bólintott, és arca kicsit keserű lett.
Az öreg lehunyta szemét, mintha megpihenne, de amikor kinyitotta, szeme élénk volt és kemény.
- és...és nem Szabó Évát veszed el, hanem Farkasék lányát...a Zsuzsit!
Dénes keze megrándult, arca még sápadtabb lett.
- Add a kezed!
A fiú szinte öntudatlanul tette kezét apja erőtlen szorításába.
- ...és itt temessetek el...itt...a közepén.
"Így csúffá tenni azt a szép, nagy lapos földet - dohogott hazafelé Kovács néni, de nem szóltam semmit, mert szépnek találtam a gondolatot, eggyé lenni a földdel, amiben az ember dolgozott, ámbár a "nagy" föld testvérek között sem volt fél holdnál nagyobb, és minden tavaszon elöntötte a Bisztra.
- Aztán látta azt a Dénest...megnézte? Úgy ült az asztalfőn, mint egy király"....
Igen megnéztem, mert ott voltunk a toron is. Kalácsot ettünk, és olyan erős pálinkát ittunk, hogy fennakadt a lélegzetem, de azért nem tudtam levenni a szemem a nagyobbik fiúról.
Már a hangjában valami félelmetes dongás volt, ahogy apja utolsó kívánságát elmondta.
- Így akarta az apám, és így akarom én is.
- Ámen - mondta egy vénasszony, akit nem kérdezett senki -, de én nem is hallottam, csak a fiút bámultam, aki gyászában és szegénységében törvényt mondott ki, és fenségesebb volt, mint egy király"!
- Aratunk, Juon, ha addig vigyáznál rájuk.
- Da! - mondta a szomszéd, s ezzel a dolog el volt intézve.
Abók Dénes ezek után iszákjába rakta a kis holmit, és kényelmesen elindult lefelé a gyantaszagú fenyves kanyargós útján. Lassan ment, mert nem szerette a völgyet, nem szerette a házat, és még vissza is nézett, mintha otthagyott volna valamit a széljárta hegyháton, aminek csak alulról havas a neve.
"A bajomat - gondolta -, bizony betegségem hagytam ott. Elhordták a szelek, megégette a nap, ami oda közelebb van."
A fenyves után tölgy-,cser- és bükkerdő jött, és Dénes úgy ízlelte a fanyar illatot, mint más a különféle italt. Déltájt járt már az idő, s a zsongó meleg lágyan hullámzott az apró tisztásokon, ahova besütött a nap. Ilyen helyeken zsugorodva vonaglottak meg a száradó levelek, és lélegző illatuk sóhajtásán néha lepkék szálltak át, mint a csend virágai.
Dénes tulajdonképpen nem gondolt semmit, de gondolata volt minden, amit látott, ami kívül és belül volt egyszerre. Az út, az illat, a lepkék, a vén fák s a völgy, ahol házuk felett kéken szállt a füst, s a patak mellett, mint sárga selyemdarab, fénylett a búza.
"Érett - gondolta Dénes -, és anyám süt-főz..."
A kapuban öccse állt, és ezt nem szerette. A völgy szorongatóan körülfogta, s a két-három házból, ami köztük volt, még kutyaugatás sem hallatszott. Megállt kívül a kapun, és nézték egymást.
- Baj van? - kérdezte Dénes.
Öccse a kerítéslécet markolta.
- Jobb lenne, ha apánk nem erőltetné meg magát...szédül néha. Én nem szóltam neki.
Újra összenéztek.
És csak a szemükben voltak testvérek. Dénes csontszínű arca kicsit pirosabb lett, hosszú, szikár alakja gondolkozva meghajolt. András pufók, piros arcán szögletes lett az aggódás.
De Dénes nem szólt. Talán nem akart, talán nem is tudott szólni. Akarni, ebben a házban, csak apja akarhatott...Lám, mikor már Dénes felgyógyult, és András nagyon szeretett volna a jószággal felmenni a havasra, apja mintha oda se hallgatott volna. De később azt mondta:
- Nem!
Így aztán kimentek mind a hárman aratni, ámbár lassan mentek. Dénes, ha mondott valamit, megállt.
Aztán beálltak. A nagyobbik fiú vágta, a kisebbik szedte a markot, az öreg kötözött. El-elmaradozott néha, de kötözött.
- Ne siess - mondta Andris -, látod...
- Látom.
- Mért nem szóltál?
Dénes arca olyan lett, mint a szikla, és most nagyon hasonlított apjához: csak a vállát húzta fel. Aztán letette a kaszát, s azt talán már nem is hallotta, hogy öccse azt mondta:
- Ugye, mondtam...
Abók Dénes, az idősebb, leült a földre, a bekötött kévét eligazította, aztán rátette a fejét.
- Hazavigyük, édesapám?
Az öreg csak az ujjával intette, hogy nem.
Állt a két fiú tehetetlenül. A le nem aratott búza hajlongott és zizegett, a patak bokrai között valami madár fütyörészett, és arcát mintha most elfordította volna a tájról az aranyhajú nyár.
Az öregember kisebbik fiára nézett.
- Anyádat hívd!...
A fiú sietve elindult, s amikor nem látták, szaladni kezdett.
- Ülj mellém, fiam.
Dénes leült a földre, és kezét - életében először - gyengéden apjáéra tette.
- Vigyázz anyádra, öcsédre...most már András menjen a jószággal...te itt maradsz a házban...te parancsolsz...
A fiú bólintott, és arca kicsit keserű lett.
Az öreg lehunyta szemét, mintha megpihenne, de amikor kinyitotta, szeme élénk volt és kemény.
- és...és nem Szabó Évát veszed el, hanem Farkasék lányát...a Zsuzsit!
Dénes keze megrándult, arca még sápadtabb lett.
- Add a kezed!
A fiú szinte öntudatlanul tette kezét apja erőtlen szorításába.
- ...és itt temessetek el...itt...a közepén.
"Így csúffá tenni azt a szép, nagy lapos földet - dohogott hazafelé Kovács néni, de nem szóltam semmit, mert szépnek találtam a gondolatot, eggyé lenni a földdel, amiben az ember dolgozott, ámbár a "nagy" föld testvérek között sem volt fél holdnál nagyobb, és minden tavaszon elöntötte a Bisztra.
- Aztán látta azt a Dénest...megnézte? Úgy ült az asztalfőn, mint egy király"....
Igen megnéztem, mert ott voltunk a toron is. Kalácsot ettünk, és olyan erős pálinkát ittunk, hogy fennakadt a lélegzetem, de azért nem tudtam levenni a szemem a nagyobbik fiúról.
Már a hangjában valami félelmetes dongás volt, ahogy apja utolsó kívánságát elmondta.
- Így akarta az apám, és így akarom én is.
- Ámen - mondta egy vénasszony, akit nem kérdezett senki -, de én nem is hallottam, csak a fiút bámultam, aki gyászában és szegénységében törvényt mondott ki, és fenségesebb volt, mint egy király"!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése