Kosztolányi Dezső: Lámpavilágnál

Lámpafény

1

Ó, lámpafény, oly szép vagy, méla, halvány,
mint a beteg ajkán a bús mosoly,
te vagy, aki a napnak alkonyatján
fáradt szívünkre balzsamot hozol.

Már mint gyermek csodáltam, lám a lámpa
s bámész szemekkel néztem ott alant,
amint a vén bronzcsésze a szobánkba
szétszórta a rózsás, szelíd aranyt.

Mindig szerettem, mindig véle nőttem,
később vad éjeken égett előttem,
hogy küszködtem a csillagokra én.

Most tört a lámpám és nincs lámpafény.
Isten-kísértő, vágyvillámos éjjel
járok kihűlt lámpával, tört cseréppel.

2

Te vagy napom, nagy sárga lámpa,
te vagy mezőm, rideg szoba -
s oly jó e lámpafényes árnyba!

Az én párnám a szürke asztal,
a fegyverem csupán a toll,
csak a sötét betű vigasztal.

Az elmúlással így tusakszom,
kezembe gyorsan jár a toll
s a lámpafénybe bámul arcom...

3

A zöld mezők selymére félve hágok,
mint úri szőnyegre a paraszt,
künn a mezőkön fojtogat egy átok.

Benn várom az örök virágtavaszt,
és dolgozom rajt, mint pók a hálón
százszor kötözve és bogozva azt.

Itt meglep egy halk és mélységes álom,
felém csilingel millió virág
s én vérszegény, kövér kelyhük csodálom,

az éj gomolygó, szürke árnyain át,
s míg véres ködbe meghal künn az alkony,

kinyílnak a sápadt nympheák.

4

Az est leszáll. Fáradt szívem beteg.
És egyre jobban halványul a lámpa,
erőlködő szemem tággá mered.

Haldoklik-e a bölcs csésze lángja?
Az ég sötét, dalol a fuvalom,
kábult szemem a fényt már meg se látja.

A többiek szavát se hallhatom.
Olyan a lámpa, mint egy bús kisértet,
mint egy fehér árnyékfolt a falon.

Nem látok. Ők olvasnak, rám se néznek,
hajszolja őket a tüzes robot,
s azt mondja mind, a lámpa nem setétebb.

A szívem egyre halkabban dobog
s sírok, mint hogyha minden összedűlne,
pedig csak a lelkem vet véglobot.

Nem látok. Éjpalástba jő a vég.
Kihunyt szemekkel nézek majd az űrbe,
ajkam, szemem kinyíl...S a lámpa ég.

(1905 - 1906)