Május a vitézi mulatozás ideje. A lovak füvellőre csapva, a vitézek mezőbe szállanak a végvárakból, sátorban lakoznak, vagy kinn, elnyúlva a földön, a kék ég sátorfedele alatt, nézik a zsíros füvön gömbölyödő, rengőfarkú lovak futkosását s este, mikor a sátorfedél csillagosfeketébe borul, járja a boroskancsó, a kocka, a mese, a móka.
A fegyvercsiszár tisztogatja, élesíti a kardokat, kikalapálja őket, ha csonton, páncélon, vagy sisakon kicsorbultak. Napközben a vitézi nép mulatságból párviadalra kel, hajtja a vadat az erdőn, fegyverrel, vagy kutya után: s eljön a vitézi játszadozás nagy napja, mikor májusi királyt választanak szép, suhogószoknyájú asszonyok, kisasszonyok járnak a selyem-füvön...
Májusban készül fel a vitézi nép a harcokra: erőt gyűjt. De egészen pihenni akkor sem hagyja magát: ki-ki lesre, portyára jár, össze-összekap a törökkel. Próbálni kell a hadiszerencsét, meg aztán kell az a kis zsákmány is, mert a császártól bizony akár éhen is halhat a vitézi rend, annyira nem szeret fizetni.
Az esztergomi legények is megunták a tétlenséget úgy május vége felé, mikor a lovak már jó erőre kaptak. Érsekújvár volt akkoriban a legerősebb török vár azon a vidéken, s igen jó vitéz, Mehmet aga parancsnoklott benne. Az esztergomiak elálltak egy közeli erdőben, lest vetettek s nézték Újvárt, mintha a szemükkel akarnának onnan kicsalni egy pár törököt. Lehettek talán húszan, húsz-huszonöt török éppen jól jött volna, ha belesétál a lesbe. Hanem a török egyet se moccant: az őrök ott bóklásztak lándzsájukkal a várfalon, lógatták lábukat a várárokba s törölgették homlokukat a hirtelen melegben.
Az esztergomiak végül is elunták a várást. Két vitéz lóháton szépen odaporoszkált a fal alá s felszólt az egyik őrnek:
- Te hasadpofájú Ali, gyere ki, ha mersz.
A sebhelyesarcú őr is névről ismerte a magyarokat - régi jó ellenséges szomszédok voltak - lándzsája végivel piszkálgatni kezdte a fülét s leszólt:
- Nyughassatok már ilyen melegben, ti gyaur disznók. Vigyázz te rút félszemű Bottyán, mert kiverem a másik szemed is.
Így szidogatták egymást, de csak nem jött ki egy török se. A két vitéz dolgavégezetlen tért vissza az erdőbe. Ottan aztán bosszúsan összeültek tanácskozni, hogyan csalhatnák ki mégis a törököt.
- Én bemegyek és kihozom őket - mondta a Bottyán nevű zömök barna legény, aki a vár alatt a törökkel pörlekedett.
- A fülüknél fogva? - ugratták a többiek.
- Csak hagyjátok rám - intette le őket a félszemű. - Felkészültem én erre.
Leszedett valami cókmókot a lováról és eltűnt a sűrűben. Mikor előkerült, alig ismertek rá. Színtiszta paraszt volt, még a haját, bajuszát is bekente valami fehérséggel, hogy úgy lássék, mintha őszülne.
A vitézek majd eldőltek a kacagástól.
- Ej, de jó maskara válik tebelőled! Mért nem mentél el komédiásnak?
Aztán meg egyszerre félteni kezdték.
- Megismer az őr a félszemedről és oda a nyakad.
- Be ne menj már, kár lenne érted.
De Bottyán csak nem hajlott a marasztalásra. Egy fűzfaberket mutatott a vár közelében, a Nyitra vize mellett.
- Megtehetné nékem vagy két ember, hogy oda elbújik a lovammal, aztán ha lövést hall, siessen elébem. A többi meg hányjon lest itt az erdőszélen. Én leszek a martalék.
Martaléknak hívták a vitézek azokat, akik néha életük feláldozásával tőrbecsalták az ellenséget.
A vitézek mit tehettek, lesbeálltak, kettő meg előrehúzódott Bottyán paripájával.
Bottyán pedig lassan ballagott a vár felé, ahogy dolgában járó parasztemberhez illik. Olykor megtapogatta inge alatt a pisztolyait, hogy jól kezeügyébe esnek-e.
Biztonság kedvéért másik kapunak került, mert az őr, akivel az előbb kötekedett, még felismerné s akkor nagy baj van. Elfogják, s ha nem tudja magát nagy pénzen kiváltani, ott pusztul el a börtönben. Márpedig ő kis pénzre is szegény legény, egyebe sincs, csak a lova, meg a fegyvere.
Megdobbant a szíve, mikor a kapuhoz ért s el kellett mennie az őr előtt, de csak lépegetett szép nyugodtan, még nézelődött is.
Az őr álmosan üldögélt, félig lehunyta a szemét, úgy nézte a parasztot, aki bejött. Aztán, csakhogy rárezzentsen egy kicsit, azt mondta neki:
- Te paraszt, nem szeretem én a félszemű embereket. Esztergomban is van egy félszemű vitéz, Bottyán nevű, aztán lehet, hogy éppen te vagy az parasztruhában.
- Ha nagyságod kívánja, lehetek én Bottyán is - mondta a paraszt.
A török nevetett egyet a buta, gyáva paraszton, hogy így nagyságolja, s azt se tudja, mit beszél ijedtében: azzal továbbengedte. Annyi parasztnép járt ki-be, van köztük sánta is, púpos is, mért éppen egy félszemű hozná a bajt.
Bottyán szépen elment a minaret karcsú tornyáig, ottan megállt. Késő délutánra járt, nemsokára kijön a minaret erkélyére a müezzin, akinek az a tiszte, hogy kikiáltsa az ima óráját minden igazhitű töröknek.
A kora nyár melege lassan-lassan enyhült s az utca megelevenedett. Parasztemberek, parasztasszonyok jöttek-mentek, ki eladni hoztt be valamit, ki igazságért járt a török bírónál s most készülődtek hazafelé. Török katonák járkáltak közöttük, hangos beszédük, jókedvük elárulta, hogy nem csak magyarul tanultak meg ittlétükben, hanem elfeledkeztek a prófétának arról a parancsáról is, mely szerint igazhitű muzulmánnak tilos bort innia.
Bottyán nem bánta a sokadalmat: könnyebb lesz elkeverednie benne, ha futásra kerül a dolog. Amíg a környékbeliek itt vannak, a kapu is nyitva marad, mert éjszakára nem enged a török idegeneket a várban hálni.
A minaret ajtajához húzódott s leült a kőre. Nem sokáig kellett várnia, jött a müezzin, belépett a kicsi ajtón, s a leskelődő hallotta, amint lassan lépked felfelé a keskeny csigalépcsőn.
Körülnézett: senki se figyelt rá. Felállt, az ajtóhoz húzódott s egy ugrással bent volt a minaretben. Ott benn jó hűvös félhomály derengett, nem kellett félnie, hogy kintről észreveszik. Nesztelenül sietett fel a müezzin után s kilesett az erkélyre nyíló ajtón.
A müezzin kelet felé fordulva kitárta két karját s éppen nekikészült hosszú, elnyújtott énekének. Nagy, kövér ember volt, még mindig szuszogott a lépcsőjárástól, kopasz fején izzadságcseppek ragyogtak. Egy darabig csak hajlongott kelet felé, hogy lélegzethez jusson.
Bottyán nem várt. Kiugrott az erkélyre, elkapta két kézzel a törököt, óriási erőfeszítéssel, majd beleroppant a dereka, a müezzin egyet sikkantott, de akkor már repült a korláton keresztül lefelé a magasból. Bottyán nem sokat nézelődött utána, nyargalvást rohant le a lépcsőn.
Mire leért, nagy csődület futott össze. A törököt ugyan nem látta, mert az emberek eltakarták, de hangját se hallotta, hát gondolta, hogy kitörhette a nyakát.
Hanem sokáig nem gondolkozhatott, mert az egyik török észrevette, hogy kilépett a minaret ajtaján, nagyot ordított és utána vetette magát. Mögötte a többi kontyos.
Bottyán se volt rest, futott, ahogy a lába bírta. Egyik zegzugos kis utcából ki, a másikba be. Mire a kapuhoz ért, sikerült is leráznia az üldözőket. De addigra már az őr is neszt fogott s elállta lándzsájával az utat. Látta, hogy jön a félszemű paraszt futva, hallotta a nagy rikoltozást s megbosszankodott magára: lám, Allah tudtára adta, hogy ez a paraszt valami bajt teszen s ő ostobaságában beengedte a várba. Mit fog szólni Mehmed aga?
Most annál dühösebben szegte neki ládzsáját a futónak:
- Megállj!
De észbe sem kaphatott, a paraszt olyan hirtelen két pisztolyt kapott ki az inge alól, dirr-durr, belelőtt, aztán futóra ki a kapun.
Odakint már előnyargaltak a cimborák a berekből, hozták vezetéken a harmadik lovat. Bottyán nyeregbe pattant s vágtázni kezdtek hárman az erdő felé.
A törökség megbolydult, mint a méhraj, vagy húsz lovas vágtatott ki a kapun, a menekülők után. Nagy mérgükben mindenről elfeledkeztek, csak azt a három lovast akarták utolérni jó arab lovukon.
Fogyott kötük a távolság, a magyarok alig száz lépéssel nyargaltak előttük, mire az erdőhöz értek.
Az erdőben aztán felzendült kétoldalt a kiáltás:
- Rajta, rajta! Csak hozzá! Üsd, vágd!
Kiugrottak a bokrok közül a lesbenálló esztergomi vitézek s a húsz törökből egy került haza Újvárba, hírmondónak. A vitézek pedig nagy diadalt ültek este a májusi mezőben s örültek a zsákmányolt sok szép fegyvernek, paripának.
Másnap aztán megint elmentek Újvár alá s hívogatták ki a törököt, de bizony egy se jött ki.
A kapitány pedig tisztté léptette elő a Bottyán nevű fiatal vitézt, akiből később a kurucok nagyhírű tábornoka lett.
A fegyvercsiszár tisztogatja, élesíti a kardokat, kikalapálja őket, ha csonton, páncélon, vagy sisakon kicsorbultak. Napközben a vitézi nép mulatságból párviadalra kel, hajtja a vadat az erdőn, fegyverrel, vagy kutya után: s eljön a vitézi játszadozás nagy napja, mikor májusi királyt választanak szép, suhogószoknyájú asszonyok, kisasszonyok járnak a selyem-füvön...
Májusban készül fel a vitézi nép a harcokra: erőt gyűjt. De egészen pihenni akkor sem hagyja magát: ki-ki lesre, portyára jár, össze-összekap a törökkel. Próbálni kell a hadiszerencsét, meg aztán kell az a kis zsákmány is, mert a császártól bizony akár éhen is halhat a vitézi rend, annyira nem szeret fizetni.
Az esztergomi legények is megunták a tétlenséget úgy május vége felé, mikor a lovak már jó erőre kaptak. Érsekújvár volt akkoriban a legerősebb török vár azon a vidéken, s igen jó vitéz, Mehmet aga parancsnoklott benne. Az esztergomiak elálltak egy közeli erdőben, lest vetettek s nézték Újvárt, mintha a szemükkel akarnának onnan kicsalni egy pár törököt. Lehettek talán húszan, húsz-huszonöt török éppen jól jött volna, ha belesétál a lesbe. Hanem a török egyet se moccant: az őrök ott bóklásztak lándzsájukkal a várfalon, lógatták lábukat a várárokba s törölgették homlokukat a hirtelen melegben.
Az esztergomiak végül is elunták a várást. Két vitéz lóháton szépen odaporoszkált a fal alá s felszólt az egyik őrnek:
- Te hasadpofájú Ali, gyere ki, ha mersz.
A sebhelyesarcú őr is névről ismerte a magyarokat - régi jó ellenséges szomszédok voltak - lándzsája végivel piszkálgatni kezdte a fülét s leszólt:
- Nyughassatok már ilyen melegben, ti gyaur disznók. Vigyázz te rút félszemű Bottyán, mert kiverem a másik szemed is.
Így szidogatták egymást, de csak nem jött ki egy török se. A két vitéz dolgavégezetlen tért vissza az erdőbe. Ottan aztán bosszúsan összeültek tanácskozni, hogyan csalhatnák ki mégis a törököt.
- Én bemegyek és kihozom őket - mondta a Bottyán nevű zömök barna legény, aki a vár alatt a törökkel pörlekedett.
- A fülüknél fogva? - ugratták a többiek.
- Csak hagyjátok rám - intette le őket a félszemű. - Felkészültem én erre.
Leszedett valami cókmókot a lováról és eltűnt a sűrűben. Mikor előkerült, alig ismertek rá. Színtiszta paraszt volt, még a haját, bajuszát is bekente valami fehérséggel, hogy úgy lássék, mintha őszülne.
A vitézek majd eldőltek a kacagástól.
- Ej, de jó maskara válik tebelőled! Mért nem mentél el komédiásnak?
Aztán meg egyszerre félteni kezdték.
- Megismer az őr a félszemedről és oda a nyakad.
- Be ne menj már, kár lenne érted.
De Bottyán csak nem hajlott a marasztalásra. Egy fűzfaberket mutatott a vár közelében, a Nyitra vize mellett.
- Megtehetné nékem vagy két ember, hogy oda elbújik a lovammal, aztán ha lövést hall, siessen elébem. A többi meg hányjon lest itt az erdőszélen. Én leszek a martalék.
Martaléknak hívták a vitézek azokat, akik néha életük feláldozásával tőrbecsalták az ellenséget.
A vitézek mit tehettek, lesbeálltak, kettő meg előrehúzódott Bottyán paripájával.
Bottyán pedig lassan ballagott a vár felé, ahogy dolgában járó parasztemberhez illik. Olykor megtapogatta inge alatt a pisztolyait, hogy jól kezeügyébe esnek-e.
Biztonság kedvéért másik kapunak került, mert az őr, akivel az előbb kötekedett, még felismerné s akkor nagy baj van. Elfogják, s ha nem tudja magát nagy pénzen kiváltani, ott pusztul el a börtönben. Márpedig ő kis pénzre is szegény legény, egyebe sincs, csak a lova, meg a fegyvere.
Megdobbant a szíve, mikor a kapuhoz ért s el kellett mennie az őr előtt, de csak lépegetett szép nyugodtan, még nézelődött is.
Az őr álmosan üldögélt, félig lehunyta a szemét, úgy nézte a parasztot, aki bejött. Aztán, csakhogy rárezzentsen egy kicsit, azt mondta neki:
- Te paraszt, nem szeretem én a félszemű embereket. Esztergomban is van egy félszemű vitéz, Bottyán nevű, aztán lehet, hogy éppen te vagy az parasztruhában.
- Ha nagyságod kívánja, lehetek én Bottyán is - mondta a paraszt.
A török nevetett egyet a buta, gyáva paraszton, hogy így nagyságolja, s azt se tudja, mit beszél ijedtében: azzal továbbengedte. Annyi parasztnép járt ki-be, van köztük sánta is, púpos is, mért éppen egy félszemű hozná a bajt.
Bottyán szépen elment a minaret karcsú tornyáig, ottan megállt. Késő délutánra járt, nemsokára kijön a minaret erkélyére a müezzin, akinek az a tiszte, hogy kikiáltsa az ima óráját minden igazhitű töröknek.
A kora nyár melege lassan-lassan enyhült s az utca megelevenedett. Parasztemberek, parasztasszonyok jöttek-mentek, ki eladni hoztt be valamit, ki igazságért járt a török bírónál s most készülődtek hazafelé. Török katonák járkáltak közöttük, hangos beszédük, jókedvük elárulta, hogy nem csak magyarul tanultak meg ittlétükben, hanem elfeledkeztek a prófétának arról a parancsáról is, mely szerint igazhitű muzulmánnak tilos bort innia.
Bottyán nem bánta a sokadalmat: könnyebb lesz elkeverednie benne, ha futásra kerül a dolog. Amíg a környékbeliek itt vannak, a kapu is nyitva marad, mert éjszakára nem enged a török idegeneket a várban hálni.
A minaret ajtajához húzódott s leült a kőre. Nem sokáig kellett várnia, jött a müezzin, belépett a kicsi ajtón, s a leskelődő hallotta, amint lassan lépked felfelé a keskeny csigalépcsőn.
Körülnézett: senki se figyelt rá. Felállt, az ajtóhoz húzódott s egy ugrással bent volt a minaretben. Ott benn jó hűvös félhomály derengett, nem kellett félnie, hogy kintről észreveszik. Nesztelenül sietett fel a müezzin után s kilesett az erkélyre nyíló ajtón.
A müezzin kelet felé fordulva kitárta két karját s éppen nekikészült hosszú, elnyújtott énekének. Nagy, kövér ember volt, még mindig szuszogott a lépcsőjárástól, kopasz fején izzadságcseppek ragyogtak. Egy darabig csak hajlongott kelet felé, hogy lélegzethez jusson.
Bottyán nem várt. Kiugrott az erkélyre, elkapta két kézzel a törököt, óriási erőfeszítéssel, majd beleroppant a dereka, a müezzin egyet sikkantott, de akkor már repült a korláton keresztül lefelé a magasból. Bottyán nem sokat nézelődött utána, nyargalvást rohant le a lépcsőn.
Mire leért, nagy csődület futott össze. A törököt ugyan nem látta, mert az emberek eltakarták, de hangját se hallotta, hát gondolta, hogy kitörhette a nyakát.
Hanem sokáig nem gondolkozhatott, mert az egyik török észrevette, hogy kilépett a minaret ajtaján, nagyot ordított és utána vetette magát. Mögötte a többi kontyos.
Bottyán se volt rest, futott, ahogy a lába bírta. Egyik zegzugos kis utcából ki, a másikba be. Mire a kapuhoz ért, sikerült is leráznia az üldözőket. De addigra már az őr is neszt fogott s elállta lándzsájával az utat. Látta, hogy jön a félszemű paraszt futva, hallotta a nagy rikoltozást s megbosszankodott magára: lám, Allah tudtára adta, hogy ez a paraszt valami bajt teszen s ő ostobaságában beengedte a várba. Mit fog szólni Mehmed aga?
Most annál dühösebben szegte neki ládzsáját a futónak:
- Megállj!
De észbe sem kaphatott, a paraszt olyan hirtelen két pisztolyt kapott ki az inge alól, dirr-durr, belelőtt, aztán futóra ki a kapun.
Odakint már előnyargaltak a cimborák a berekből, hozták vezetéken a harmadik lovat. Bottyán nyeregbe pattant s vágtázni kezdtek hárman az erdő felé.
A törökség megbolydult, mint a méhraj, vagy húsz lovas vágtatott ki a kapun, a menekülők után. Nagy mérgükben mindenről elfeledkeztek, csak azt a három lovast akarták utolérni jó arab lovukon.
Fogyott kötük a távolság, a magyarok alig száz lépéssel nyargaltak előttük, mire az erdőhöz értek.
Az erdőben aztán felzendült kétoldalt a kiáltás:
- Rajta, rajta! Csak hozzá! Üsd, vágd!
Kiugrottak a bokrok közül a lesbenálló esztergomi vitézek s a húsz törökből egy került haza Újvárba, hírmondónak. A vitézek pedig nagy diadalt ültek este a májusi mezőben s örültek a zsákmányolt sok szép fegyvernek, paripának.
Másnap aztán megint elmentek Újvár alá s hívogatták ki a törököt, de bizony egy se jött ki.
A kapitány pedig tisztté léptette elő a Bottyán nevű fiatal vitézt, akiből később a kurucok nagyhírű tábornoka lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése