Alekszandr Puskin: Őszi reggel

Felzeng a pásztor sípja a mezőn,
és felriasztja csendbe fúlt magányom.
Egy drága arccal semmibe veszőn
elröppen az utolsó könnyű álom.
Tűnik az éj, ritkulnak árnyai,
felkél a nap, a halvány, hajnali,
s én újra csak a puszta semmit látom.
Ő nincs sehol...ahol tűnődve járt
langy esteken a kedves, meg-megállva,
a partot járom, rétek bársonyát,
gyönyörű lába könnyű kis nyomát
keresem minden ösvényen - hiába.
Kószálva erdőn és bozóton át,
örök nevét kiáltom szét a csendbe,
szólogatom - és hangom messze csengve
kihalt, hideg völgyek fölött suhan.
És visz tovább az emlék, a patakra:
kis fodrokat terelget álmosan,
nem reng a tükrén édességes arca -
ő nincs sehol...Reményem, életem
a zsendülő tavasz ha visszahozza.
Az ősz hideg kezétől sápadozva
gyérül a sárga lomb a nyíreken.
Kihalt tölgyesben jár az ősz neszezve,
kerengve hull a rozsdamart levél,
köd terped vastagon a hűlt vizekre,
és rohamozva felvisít a szél.
Mély őszi csend őrzői, ringatói,
ti kedves völgyek, lankák, tölgyesek,
ti bús, vigalmas napjaim tanúi,
lesz még tavasz...most hadd felejtselek!

/Ford.: Rab Zsuzsa/