Dehogy is vágyódom innen én el,
legtöbbem ez a táj a világon:
itt a Visztulával, a mazóvi széllel
zúgott el gyermekkorom, ifjuságom.
Ablakom előtt nyárfa, mezőség -
szívemig érzem: ez Lengyelország.
Homlokom itt veszi fényét, redőjét:
szavaim hadait itt toborozzák.
Ez a föld érti, ez várja
véresen is, ha fakadnak, a szókat,
repkényként melyek bár börtön falára
a verseimmel fölfonódnak.
Leghalkabb levelükkel a fűzfák
beszélnek hozzám itt meghitten.
Szívem itt érti mindennek a titkát.
Hol is halnék meg, ha nem itten!
Ha meghalok, jól takarj be, fedj be,
vén ismerősem, hű fekete földem:
gyászoló nyárfáid menetje
legyen a kiséret mögöttem.
S zúgják a Visztula fái helyettem,
lombjukban ezüst remegéssel,
mindazt, mit éreztem, szerettem,
s nem énekeltem én el!
/Ford.: Illyés Gyula/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése