II.
Ajándék a nyári este,
sajgó sebre csendes ír,
fényt derít a zöld berekre,
kéz a kézben kertbe hív.
De az éj az Isten kéme,
minden fája árny-sötét:
kertünk sebzi hófehérre,
emlékké a feledést.
/Ford.: Kerényi Grácia/
1932 Nyár
XXXVII
Csak mímelem én, hogy
nem félek az éjtől,
ablakomba ha állok,
a kinti sötéttől:
az égre nézni
kényszeredve tudok csak,
hol szörnyü felhők
s szörny-csillagok lobognak.
S a fa is amott
úgy feketéllik,
szemhéjam alá, az
ágyamba rémlik.
Kebledre bujok,
zengő szivedre:
nyugodt fák és éjszakák
susognak benne.
/Ford.: Kerényi Grácia/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése