Magány, úgy futok hozzád, ahogyan a vízbe
a forró köznapok elől:
be jó, ha tiszta hűsöd végtelene szinte
kristályként körültündököl.
Gondolatban kilépek gondolataimból:
mint a hab, mely játszva zsong, oly
puha mind: üde bölcsőd áldva ringat,
s ha csak percekre is, altat.
Te vagy az elemem: ó, mért hűt ki az ár
nagy
mélysége? mért borúl mint alkony az
agyamra?
És mért kell szüntelen, mint a halnak,
madárnak,
feltörnöm a magasba, levegőre, napra?...
Fenn frisseség hiányzik, ahogy a meleg
lenn:
örök számüzött vagyok mind a két
elemben!...
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése