Ne csodáld csüggedésem: itt, e körbe
sivatag napom közepében állva,
remegek minden percért, minden árva
gondolatért: igeként testet ölt-e?
Hisz hallhatod: folyton kiáltok,
s üvöltésem pusztaságba vész el.
Isten rajtam is túlint kezével:
mindünkön, kik már élve holtraváltak.
S földre lök, és fölbukom zihálva,
visszhangtalan imáktól szörnyü tompa
szívvel, s ő - szép kis vigasz! - poromra
rázúdul a nap tűzoszlopával.
/Ford.: Tandori Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése