Gyengéden, csendben én e drága hant tövén,
e hideg emlékmű kövén,
mit árnyból s pazar kéj lankadtságából
állít
tested, e bágyadt-renyhe báj itt,
meghalok, rádhalok, hullok, fúlok föléd,
de alig érve még e sírbolt mély ölét,
mely holtra-csukva még csak csábítóbb
igéret,
e tetszhalott, kibe most visszatér az
élet,
megborzong, szeme nyíl, villan s ajkamba
mar,
és vélem egy re új és új halálba hal,
mely drágább százszor, mint az élet.
/Ford.: Somlyó György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése