Árva kislegény megyen
erdőn, szántón, réteken.
Zúg vihar és dől eső,
s énekel csak s ballag ő.
Erdőn erdész odalép,
meg is szólítja eképp:
"Szerte nyomor, gyötrelem,
s énekelsz, te esztelen?!..."
"Jaj, sírtam én akkoron,
midőn hajszolt nyomorom,
midőn szegény árva, én,
fáztam kerítés tövén:
s egy vasárnap éjfelen,
haranglábnál odalenn,
tagjaim fagytól meredten,
Úr Jézushoz szállt a lelkem:
nagy nyomoromnak hideg
sírgödör véget vetett.
Gyászolt ősz, vén koldus ott,
eltemetett, siratott,
kis gyolcsba öltöztetett,
kis hideg ládába tett,
énnekem már mi se kell,
megyek a mennyekbe fel."
"Jaj, árvám, nincs egy dolog,
amit szánsz, hogy itt hagyod?"
"Szánom csak a tág mezőt,
hol ibolya, rózsa nőtt,
szánom a bukó napot,
mely a vizen csillogott,
meg a fűzfasípomat
zöldellő tölgylomb alatt."
/Ford.: Majtényi Zoltán/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése