Őrházikók, már elmaradtok,
bocsássatok meg énnekem:
te búzatáblán felaranylott
ragyogás, ne hívd a szívem.
Maradjatok mögöttem lombok
szárnya alá fészkelt jajok,
ti legelők alkonyatba bomlott
távlatai, kihúnyjatok.
Elvesztem – mint hívő a mennyet –
a gyalogutak ihletét:
térdelhetek! – már nem születnek
jászolban megváltó igék!
Kivész lelkem őszi tarlóján
napszámba menők lábnyoma.
Nem menetel a szívemen már
az aratók szíjbocskora.
Ó, nyomorult, gazdag szegénység!
Mesebeli nyomorúság!
Bibliai legendaként élsz
imádó lelkemben tovább.
Mint Galilea méz mezőit
Jézus – zokogva hagyom el
tájad, mely majd ragyogva őriz
alkonyi porfelhőivel.
A pásztorok, ácsok fiát most
várja a törvény temploma,
áldja s felfeszíti a Város
nehéz keresztútjaira.
Siratom ifjúságom táját,
áldom Ünnepi Városom,
hová én sem hoztam megváltást,
s ahol én is elkárhozom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése