(...)
A kicsik elcsendesültek, álmukban szipogva a sírás után: mi némán ültünk a vacsoránál, és dúlt bennem a fojtott harag, mikor elnéztem, hogy forgatja kelletlenül a villát a pecsenyés tálban.
- Megeheti: - szóltam rá végre, tán rekedten az indulattól - jó az! Néhanapján leereszkedhetik efféle granszenyőr is a mi szerény házi konyhánkhoz.
- Mit akar megint, Magda? - kérdezte rám meredve, határozatlanul és reszketeg kezében megállt a villa.
_ Semmit! Csak az a megjegyzésem, hogy tízszeres pénzére se evett sokkal különbet a tegnapi pezsgős vacsorán, ahol ilyen jól elrontotta az étvágyát.
- Mi baja velem, kérem? Hát már a falatot se nyelhetem le itthon gáncsolódás nélkül? Vétettem magának?
- Nekem? Dehogy ! Semmi közöm hozzá! A maga pénzét költi: no, mondja hát, a maga kifizetetlen legénykori számlái fedezetét, a maga adóhátralékját, az ügyvédi kamara tagsági díját, amiért ma is jött, láttam, figyelmeztetés: és mindent, a parasztok bélyegköltségét is: ezeknek a boldogtalan kis férgeknek a ruhára, iskolára valóját...
- Meg a maga dominiumát is...mért nem mondja? A tőzeguradalmakat, sulyomerdőket, csíkcsordákat: holdbeli szőlőskerteket? Igen, én már ilyen gazember, haramia, másokon élősdi vagyok! És ezt maga mondja nekem, Magda! Meri mondani?
- Más nem is mondhatja. A drága eszem-iszom cimborák, a boroskancsók, a megyegyűlésező falusi jófélék nem is mondják bizonyosan.
- Mit beszél ostobákat? Különben is a maga rokonai azok egytől-egyig. Becses fajtája, mit kisebbíti?
- Már az igaz, nagyon a kegyükbe esett. Persze, tud velük inni bőven, a kasszírnékat is maga szerzi nekik, még hegedül is a rossz kezével, ha egyet szólnak, a Bankó cigány mesterségébe ártja magát.
- Hm! Barátnéjától, az ócskás asszonytól így értesült?
- Akárkitől! Azt hiszi, nem tud róla a fél város: amiért ki sem mozdulhatok, nem hallom meg a viselt dolgait. Szégyen! Maga a pojácájuk talán...Bezzeg nem szerették szegény Jenőt, mert különb volt náluk. Magát felkapták, pedig azt se tudják, honnan való, ki-mi volt a nagyapja még. De lezüllöttek ők is azóta, végüket járják, most már akármiféle ember jó nekik. Hol a régi gőg? Tíz évvel ezelőtt rá se néztek volna egy jöttmentre.
- Amilyen én vagyok. De hallja, most már vége legyen! Elnézek, amit lehet, de ha százszor szoptat is, az Istenit, aki bolond, menjen, csukassa be magát, van ott egynehány atyafia...
-Pfuj. Szégyellje! Ezt hánytorgatni!
- Maga kezdte. Azt mondta, potyafráter vagyok: tán a maga rokonai fizetik a vacsorámat. Na, tudja, ha én egy kortyot is lenyeltem más jóvoltából...
- Az a baj éppen. Tudom, elég bolond ahhoz. Kártyán is mindig veszít. Elég alávalók, hogy leülnek magával és elnyerik a pénzét egy ilyen koldus, tehetetlennek: mikor tudják, hogy a szegény családja nyomorogja ki otthon. Esztendőszámra ki nem mozdulhatok, nincs egy tisztességes rongyom.
- Miért nincs? Én ittam el azt is? Hol vannak hamar azok a dominiumok?
- Így csak olyan kötelességtelen léha gondolkozhat...egy ilyen zülött muzsikus...nem is férfi. Három gyermeke van, elfelejti? Hát miért dolgozom én véres verítékkel, ha még testiruhát se érdemlek?
- Amit énrám dolgozik, egy jó cseléd olcsóbban és panasztalanul tudná. A három gyerekit meg én akartam?
A kicsik elcsendesültek, álmukban szipogva a sírás után: mi némán ültünk a vacsoránál, és dúlt bennem a fojtott harag, mikor elnéztem, hogy forgatja kelletlenül a villát a pecsenyés tálban.
- Megeheti: - szóltam rá végre, tán rekedten az indulattól - jó az! Néhanapján leereszkedhetik efféle granszenyőr is a mi szerény házi konyhánkhoz.
- Mit akar megint, Magda? - kérdezte rám meredve, határozatlanul és reszketeg kezében megállt a villa.
_ Semmit! Csak az a megjegyzésem, hogy tízszeres pénzére se evett sokkal különbet a tegnapi pezsgős vacsorán, ahol ilyen jól elrontotta az étvágyát.
- Mi baja velem, kérem? Hát már a falatot se nyelhetem le itthon gáncsolódás nélkül? Vétettem magának?
- Nekem? Dehogy ! Semmi közöm hozzá! A maga pénzét költi: no, mondja hát, a maga kifizetetlen legénykori számlái fedezetét, a maga adóhátralékját, az ügyvédi kamara tagsági díját, amiért ma is jött, láttam, figyelmeztetés: és mindent, a parasztok bélyegköltségét is: ezeknek a boldogtalan kis férgeknek a ruhára, iskolára valóját...
- Meg a maga dominiumát is...mért nem mondja? A tőzeguradalmakat, sulyomerdőket, csíkcsordákat: holdbeli szőlőskerteket? Igen, én már ilyen gazember, haramia, másokon élősdi vagyok! És ezt maga mondja nekem, Magda! Meri mondani?
- Más nem is mondhatja. A drága eszem-iszom cimborák, a boroskancsók, a megyegyűlésező falusi jófélék nem is mondják bizonyosan.
- Mit beszél ostobákat? Különben is a maga rokonai azok egytől-egyig. Becses fajtája, mit kisebbíti?
- Már az igaz, nagyon a kegyükbe esett. Persze, tud velük inni bőven, a kasszírnékat is maga szerzi nekik, még hegedül is a rossz kezével, ha egyet szólnak, a Bankó cigány mesterségébe ártja magát.
- Hm! Barátnéjától, az ócskás asszonytól így értesült?
- Akárkitől! Azt hiszi, nem tud róla a fél város: amiért ki sem mozdulhatok, nem hallom meg a viselt dolgait. Szégyen! Maga a pojácájuk talán...Bezzeg nem szerették szegény Jenőt, mert különb volt náluk. Magát felkapták, pedig azt se tudják, honnan való, ki-mi volt a nagyapja még. De lezüllöttek ők is azóta, végüket járják, most már akármiféle ember jó nekik. Hol a régi gőg? Tíz évvel ezelőtt rá se néztek volna egy jöttmentre.
- Amilyen én vagyok. De hallja, most már vége legyen! Elnézek, amit lehet, de ha százszor szoptat is, az Istenit, aki bolond, menjen, csukassa be magát, van ott egynehány atyafia...
-Pfuj. Szégyellje! Ezt hánytorgatni!
- Maga kezdte. Azt mondta, potyafráter vagyok: tán a maga rokonai fizetik a vacsorámat. Na, tudja, ha én egy kortyot is lenyeltem más jóvoltából...
- Az a baj éppen. Tudom, elég bolond ahhoz. Kártyán is mindig veszít. Elég alávalók, hogy leülnek magával és elnyerik a pénzét egy ilyen koldus, tehetetlennek: mikor tudják, hogy a szegény családja nyomorogja ki otthon. Esztendőszámra ki nem mozdulhatok, nincs egy tisztességes rongyom.
- Miért nincs? Én ittam el azt is? Hol vannak hamar azok a dominiumok?
- Így csak olyan kötelességtelen léha gondolkozhat...egy ilyen zülött muzsikus...nem is férfi. Három gyermeke van, elfelejti? Hát miért dolgozom én véres verítékkel, ha még testiruhát se érdemlek?
- Amit énrám dolgozik, egy jó cseléd olcsóbban és panasztalanul tudná. A három gyerekit meg én akartam?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése