Google+ Followers

2009. június 30., kedd

Björnstjerne Björnson: Veszedelmes leánykérő

Hogy Aaslaug hajadonná serdült, Husaby fenekestül felfordult. Éjről éjre ott verekedtek-marakodtak a szállás legdelibb legényei. Szombat éjjel volt a legnagyobb dulakodás: de olyankor az öreg Husaby Knut le sem vette a bőrnadrágját, és nyírfahusángot tett az ágya elé.

- Ha már leányom van, hát meg is őrzöm - mondogatta.

Neset Tore zsellérfiú volt, de a népek csak azt beszélték, hogy mégis ő jár a legtöbbet a husabyi gazda lányához. Nem szerette ezt az öreg Knut, tagadta is, mindig azt mondta, hogy színét sem látta annak a legénynek. De a népek csak kuncogtak magukban, és azt beszélték, hogyha az öreg Knut odafenn, Aaslaug padlásszobájában kutatott volna, ahelyett, hogy a nagyszobában huzakodnék a többivel, akkor meglelte volna Torét.

Kitavaszodott, és Aaslaug a jószággal együtt a hegyi legelőre ment. Most, hogy rekkenő hőség ülte meg a völgyet, hűsen emelkedett ki a hegy rezgő párázatából, szóltak a kolompok, ugatott a kutya, Aaslaug meg kurjongatott, és fújta a havasi tülkét fenn a réteken - akkor fájt ám a legénynek a szíve, míg odalenn tekeregtek a földeken. És a legelső szombat este egyik a másik után lopódzott felfelé. De hamarabb lejutottak, mintsem felértek volna, mert odafenn a esztenánál egy legény fogadta a kapuban, és úgy helybenhagyta őket, hogy nem is felejtették el azután a búcsúszót: - Gyere csak máskor, kaphatsz még többet is!

Tudták is azt valahányan, hogy az egész gyülekezetben csak egyvalakinek van ilyen ökle, az pedig Neset Tore. Nem is tetszett a módos gazdalegényeknek, hogy ez a zsellérbak olyan fennen öklelődzik Husaby Aaslaugnál.

De nem tetszett az öreg Knutnak sem, mikor fülébe jutott, és úgy gondolta, hogyha senki más nem bír vele, hát majd ő meg a fiai megkísérlik. Knut akkortájt lassacskán már vénülni kezdett, túl volt a hatvanon, de azért még ölre ment a nagyobbik fiával, ha nagyon is csendesnek talált egy-egy mulatságot.

A husabyi esztenához egyetlen út vezetett, az pedig a husabyi tanya udvarán ment keresztül.

A következő szombat este Tore az esztenához indult, átlopódzott a tanyaudvaron, és már könnyebben lépegetett a csűr mellett, mikor egy legény derékon ragadta. - Mit akarsz? - kérdezte Tore, és úgy földhöz vágta a másikat, hogy csak úgy zengett. - Majd mindjárt megtudod - szólalt meg a háta megett másvalaki, az első támadó bátyja. - Ehol a harmadik - szólalt meg most az öreg Knut is, és ölre ment Toréval.

A veszedelem megsokszorozta Tore erejét. Hajlékony volt a teste, mint a fűzfavessző, az ökle csapása szinte égetett, minduntalan kisiklott ellenfelei markából, és oda sújtott, ajol legkevésbé várták. Ha ledöntötték, talpra ugrott: no, végül is elagyabulálták, mégpedig tisztességesen, de az öreg Knut sokszor mondogatta azóta, hogy markosabb legénnyel még nemigen kötött ki. Addig dulakodtak, mígnem már vér folyt, de ekkor elkiáltotta magát a husabyi gazda: - Megállj! - majd azt mondotta még: - Ha jövő szombat este megmenekülsz a husabyi ordastól meg a kölykeitől, tiéd a leány!

Tore valahogyan hazavánszorgott, odahaza pedig lefeküdt. Sokat beszéltek a szálláson a husabyi verekedésről, és mindenki azt kérdezte: - Mi keresnivalója volt ott? - Csak egyvalaki nem kérdezte azt, mégpedig Aaslaug. Nagyon várta a legényt azon a szombat estén, mikor pedig megtudta, hogyan járt az ő apjával, csak leült, sírva fakadt, és így szólt magában: - "Ha Tore nem lesz az enyém, semmi örömet sem lelek többé a világon."

Tore egész vasárnap feküdt, és hétfőn is úgy érezte, hogy még nem kelhet fel. Kedden nagyon szép volt az idő. Éjszaka esett, friss zöld zsendült a hegyen: az ablak nyitva volt, lomb illata áradt be: kolompszó hallatszott a hegyről, és valaki kurjangatott odafenn - ha az anyja nem ült volna odabenn, Tore sírva fakad tehetetlen bosszújában.

Eljött a szerda: Tore még mindig feküdt: de csütörtökön már úgy érezte, hogy szombatig talán erőre kap: pénteken fel is kelt. Most aztán eszébe jutottak Aaslaug apjának szavai: - Ha jövő szombat este megmenekülsz Knuttól meg a farkaskölykeitől, tiéd a leány! - Egyre a husabyi tanya felé tekintgetett. " Ott megint csak elpáholnak" - gondolta magában.

A husabyi esztenához csak egyetlen út vezetett, amint már mondottuk, de aki legény volt a talpán, éppenséggel feljuthatott oda, még ha nem is járt az egyenes úton. Ha körülevezte az előreugró nagy szirtet, és a hegy túlsó oldalán kötött ki, akkor onnan is feljuthatott: az igaz, olyan meredeken, ahol még a kecske is üggyel-bajjal jár, pedig a kecske nem ijed meg a hegytől.

Eljött a szombat, és Tore reggeltől estig odakint ődöngött. Ragyogó szép volt az idő: úgy tűzött a nap, hogy csak úgy sercent a lomb, és szakadatlanul hallatszott a hegyről a hívogató kurjongatás. Tore még ott ült a ház kapujában, mikor már leszállóban volt az este, és ködpára gomolygott felfelé a réteken: feltekintett a hegyre, de ott minden csendes volt, azután a husabyi tanya felé nézett, majd eloldotta a csónakot, és körülevezte a szirtet.

Napi munkájának végeztével Aaslaug ott ült az esztenában. Arra gondolt, hogy Tore nem jön fel ezen az estén, de helyette annál többen jönnek majd: és hogy erre gondolt, eleresztette a kutyát, és senkinek se mondta meg, hová megy. Olyan helyre ült le, ahonnan az egész völgyet belátta, de azután felszállt a köd, és Aaslaug valahogy nem is szívesen nézett arrafelé. Tovább ment hát, és anélkül, hogy meggondolta volna, átkerült a másik oldalra. Ott leült, és nézte a fjordot: nyugalmas, jó érzés volt elnézni a sima víztükör felett.

Ültében dalolni kerekedett kedve: hosszan elnyúló nótába kezdett, hangja tovaterjedt a csendes éjben. Aaslaug örült a tulajdon hangjának, új nótába fogott hát, mikor az elsőnek végére ért. De mikor a másodikat is végigénekelte, úgy rémlett neki, mintha valaki odalentről válaszolna. " Ugyan mi lehet ez?" - gondolta magában Aaslaug, odalépett a meredély szélére, és átölelt egy karcsú nyírfát, melynek lombja már a szakadék fölött rezgett: lenézett, de semmit se látott. Csak a fjord sima vize volt odalenn, még madár sem repült felette. Aaslaug leült, és megint nótába kezdett. De most aztán valóban felelt valaki odalentről, ugyanazon a hangon, de erősebben. " Mégiscsak kell ott valakinek lennie." Aaslaug felugrott, és megint a szakadék fölé hajolt. És akkor meglátott odalenn egy csónakot a hegy lábánál kikötve: aprócska kagylónak látszott csupán. Aaslaug tekintete feljebb hatolt, és egy piros sapkán akadt meg: egy férfi igyekezett a csaknem sima sziklán felfelé. " Ki lehet ez?" - tűnödött Aaslaug, eleresztette a nyírfát, és hátrahőkölt.

Nem mert felelni a saját kérdésére, noha tudta jól, ki jön ott. Levetette magát a fűbe, két kézzel görcsösen belékapaszkodott, mintha csak őneki kellett volna ügyelnie arra, hogy vissza ne csússzék. Mikor a fűcsomó meglazult, Aaslaug felsikoltott, és csak még görcsösebben kapaszkodott. Imádkozott a Mindenhatóhoz, hogy segítse meg Torét, majd az jutott eszébe, hogy Tore vakmerő útjával istenkísértésre vetemedett, ezért hát nem is várhat az Istentől segítséget. " Csak most az egyszer - könyörgött Aaslaug -, csak most az egyszer segítsd meg!" - és átölelete a kutyát, mintha csak Tore volna: szorosan tartotta, és végighempergett vele a füvön: végtelenül hosszúra nyúlt az idő.

De egyszerre csak kitépte magát a kutya. - Vau, vau! - csaholt a szakadék felé, és a farkát csóválta. - Vau, vau! - csaholt Aaslaug felé, és felugrált rája két első lábával: - Vau, vau! - megint csak a szakadék felé, és akkor egy piros sapka bukkant fel a meredély szélén, és Tore Aaslaug ölébe rogyott.

Egy hosszú percig mozdulatlanul hevertek ott. Megszólalni egyikük sem mert, amit pedig később beszéltek, abban nem volt sok értelem.

Hanem amikor az öreg Husaby meghallotta ezt, olyasmit mondott, amiben ugyancsak volt értelem: úgy az asztalra sújtott, hogy zengett belé a ház: - Ilyen vő kell nékem, az övé legyen a leány!

/Ford.: Kemény Ferenc/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5